2004-ben, az amerikai elnökválasztás előtt két hónappal robbant a bombahír: a CBS heti hírműsora elsőre igen meggyőző bizonyítékot hozott fel az újraválasztására készülő George W. Bush elmaradt vietnami besorozásával kapcsolatban. A végén aztán padlót fogott a sztorival a műsor producere, de lapátra került a fél stáb is. Voltaképp a mai napig nem lehet tudni, hogy a korábbi amerikai elnök különleges bánásmódban részesült és elbliccelte Vietnamot vagy ez csak egy hamis bizonyítékon alapuló rosszindulatú szóbeszéd. A “Rathergate”, máskor “Memogate” néven elhíresült, mini sajtótörténeti esetet a várhatóan csak jövőre a hazai mozikba kerülő Truth (“Igazság”) című film próbálja meg értelmezni.

A tengerentúli kritikák szerint nem sok sikerrel. Az Atlantic vezető filmkritikusa egyenesen rosszul van az alkotástól. „Borzasztó, borzasztó film az újságírásról”, ­Christopher Orr cikkének még a címe ez lett. És nem a művészi kivitelezéssel volt a baja. A film megtekintése nélkül mi is hagyjuk a rendezést, bár valószínűleg a tévéproducer, Mary Mapes szerepében Cate Blanchett nagyot alakít, ahogy Robert Redfordnak is volt ötlete arra, hogy hogyan formázzon meg egy élő legendát, az újságíró Dan Rathert.

De a rendező, James Vanderbilt sem kezdő a pályán, a Truth mellett ő jegyzi ­esetenként társszerzőkkel­ A Zodiákus, A csodálatos Pókember vagy Az elnök végveszélyben című mozikat is. A forgatókönyv Mary Mapes könyvének, a Truth and Duty: The Press, The President, and the Privilege of Power („Igazság és kötelesség: a sajtó, az elnök és a hatalom privilégiuma”) adaptációja.

Az előzetes alapján egyébként egy feszes tempójú dráma várható, ám most számunkra sokkal érdekesebbnek tűnik, hogy mi volt ez az egész hisztéria, hol kezdődött és mivé fajult, azaz miért érdekes sajtótörténeti csemege (no, meg mit lehet belőle tanulni).

 

 

Bush ellógta Vietnamot?

Tudjuk, az elnökválasztások utolsó szakasza felfokozott hangulatban telik az USA-ban, ahol már a szavazást megelőző év ennek az eseménynek a jegyében telik (lásd mostani hírek). 2004 szeptemberében féléve már csak két elnökjelölttől volt hangos a sajtó, a hivatalban lévő elnök duplázásra készült, kihívója a jelenlegi amerikai külügyminiszter, John Kerry volt. A legtöbb államban egy februári vagy márciusi, úgynevezett szuper kedden szavaznak a pártok elnökjelöltjeiről, az így megválasztott demokrata, illetve republikánus győztes pedig ugyanazon év első novemberi hétfőt követő keddjén mérkőzik meg egymással.

A CBS 60 Minutes II című műsora már beharangozójával sokkolta nézőit: írásos bizonyítékkal alátámasztott információik szerint Bush nem teljesítette a kötelezettségeit, és különleges bánásmódban részesült a Nemzeti Gárdánál töltött évei alatt. A Fehér Ház kezdetben csak pártpolitikai akciónak minősítette az incidenst, jelezve a leszerelést hivatalos dokumentumok őrzik, míg az említett vád alapja egy elhunyt személy 32 évvel korábbi feljegyzése (“senki sem tud olvasni egy halott ember gondolataiban”).

Bár évek óta nem egy újságíró és szerkesztőség próbálta megfejteni, hogy hogyan is teltek Bush sorkatonai évei 1968-1974 között, eddig mindig csak az ellentmondások és a különös véletlenek (például elveszett iratok) bemutatásáig jutottak. (Lásd 2000-ből ezt a Boston Globe cikket vagy 2004 februárjából a Guardian nyomozását.)

gw-bush-in-uniform.jpg
/Bush a Nemzeti Gárda egyenruhájában – Fotó: USAF/

Az 1984-ben elhunyt Jerry B. Killian Bush századparancsnoka volt a texasi Nemzeti Gárdánál, az említett hat részből álló jegyzetében az állt, hogy Bush nem végezte el a repüléshez szükséges gyakorló órákat és szándékosan kihagyta a kötelező orvosi vizsgálatot, emiatt pilóta státuszát elvesztette. Utal bizonyos telefonbeszélgetésre és arra, hogy feljebbvalóitól is érkezett nyomás, hogy a korábbi (George H. W. Bush 1966-68 volt a Kongresszus tagja, 1971-73 között USA ENSZ nagykövete, míg 1989-1993 az ország elnöke) republikánus kongresszusi képviselő fiával elnézőbb legyen és javítsa fel a teljesítményindexét.

A dokumentumokat a szintén a Gárda kötelékében alezredesi rangot elérő Bill Burkett adta át a CBS csapatának. De a forrástól az ominózus műsor adásának napján az USA Today újságírója is megkapta a memók másolatát, aki még ezen az estén továbbfaxolta azokat a napilap szerkesztőségének. A Fehér Ház szintén nem késlekedett, a CBS-től előző nap megkapott dokumentumokat 21:30-kor, e-mailben küldte szét újságíróknak, szerkesztőknek az ország minden pontjára.

Mióta van Microsoft Word?

A bloggerek, internetes fórumozók persze még aznap éjjel lecsaptak a sztorira, és már akkor többen megkérdőjelezték a dokumentumok eredetiségét: a betűtípus, szedés feltűnően hasonlított egy sima Microsoft Word-del készített szövegre. A keletkezési dátum, 1972-73 pedig még minimum 10 évre van az első Wordtől, de inkább 30 a vélhetőleg használt, 2003-as verziótól. Két nap múlva már a teljes mainstream média (New York Times, Washington Post, ABC News) vezető hírként hozta le a kétkedők nézőpontját, amely táborát még Killian fia is erősítette.

A 60 Minutes stábja azonnal védekezni kezdett, Dan Rather még ekkor is úgy nyilatkozott a CNN-en, hogy a történet igaz, illetve a memókat természetesen ők is ellenőriztették.

/Forrás/       

Az írásszakértők egyre másra licitáltak, míg meg nem jelent a színen Killian egykori titkárnője, Marian Carr Knox. A szellemileg friss, idős hölgy elmondta, hogy ezeket a feljegyzéseket biztosan nem ő gépelte (hivatkozott például az eltérő formázásra), de hozzátette, hogy a szöveg tartalmával megegyezőt viszont igen. Rather rögvest meghívta a 60 Minutes következő heti adásába, ahol Knox ugyanezt elismételte: szerinte a dokumentum hamis, ellenben az, amit állít, igaz. A nagyon izgalmas interjú felkerült a Youtube-ra is.

Mi van, ha már a forrás is bukta?

A forrás, Bill Burkett az adásban nem lett megnevezve, az USA Today persze tudta kiről van szó, ezért elkezdtek forgatni vele egy beszélgetést. Burkett megígérte, hogy elárul még részleteket a memókról, de csak miután a CBS-en lemegy vele egy interjú. Ez elsőre elmaradt, közben Burkett bevallotta, hogy hazudott a 60 Minutes csapatának a dokumentumok lelőhelyéről: nem egy másik ex-gárdistától kapta. (Az újonnan megnevezett személyt azóta sem sikerült azonosítani.) Mellesleg az alezredes már az “eredeti” példányokat sem tudta felmutatni, mert azokat, mint mondta, a faxolás után elégette.

Mapesék 12 nappal az ügy kirobbanása után kénytelenek voltak visszavonulót fújni, először emailben kértek bocsánatot, majd aznap a CBS esti híradójában is elismerték a hibát. Ebben megszólították Burkett-et, aki még azzal tetézte a szándékos félrevezetéséről szóló vallomását, hogy emlékei szerint  ő “ragaszkodott” a dokumentumok hitelesítéséhez. Burkett egyébként már ismert volt a médiában, mivel már korábban is hangoztatta, hogy 1997-ben félfüllel hallotta, amikor Bush katonai szolgálatának jegyzőkönyvét meg akarják semmisíteni. Bizonyítéka viszont erről sem volt.

Rather a bejátszás végén beolvasta a csatorna közleményét, “ez egy jóhiszeműségből elkövetett hiba volt”, majd ezt kiegészítette a személyes bocsánatkérésével is.

Akár pont is kerülhetne a történet végére, miszerint ez egy hatalmas újságírói baki volt: egy nem megfelelő forrásból egy nem megfelelően ellenőrzött hír közzététele. Bill Burkett vélhetőleg politikailag is elfogult tanúnak számított (számítana ma is), továbbá eddigi szereplései sem voltak meggyőzőek. Az újságírók ráadásul nem kutakodtak a forrás forrása után (ugye aztán később erről Burkett meg összevissza beszélt). A hiányzó eredeti dokumentum meg ugyanúgy intő jel lehetett volna Mapes csapatának, meg persze jobban utána nézhettek volna a hadseregnél bevett szövegformázásoknak is.

Hol a csavar?

A probléma csak az, hogy a 60 Minutes az amerikai közéleti háttér hírműsorok egyik legsikeresebbje: 1968 óta mai napig a CBS műsorán van. 2002-ben minden idők legjobb 50  tévéshow összeállításában az elkelő hatodik helyen szerepelt, a Maffiózók mögött, de a Simpsonék előtt. A műsor készítői egy 2013-as adat szerint kategóriájukban a legtöbb Emmy-díjat (106!) zsebelték be. A vasárnapi egy órának az évek során több kistestvére is született, 1999 és 2005 között a szerdai 60 Minutes II, aztán átkeresztelve 60 Minutes Wednesday teljesen külön stábbal is működött.

Az ezt vezető producer, Mary Mapes elismert tagja az újságíró szakmának, 2004-ben már 15 éve a CBS csapatát erősítette. Nevéhez fűződik egy évvel korábbról az iraki Abu Ghraib börtönben zajló kínzások, az amerikai hadsereg egyik legdurvább tettsorozatának leleplezése.  

Dan Rather pedig lényegében a CBS arca volt, ő vezette az esti híradót 1981 és 2005 között. De feltehetően a Killian dokumentumok ügye után fokozatosan háttérbe szorították, majd 2006-ban 43 év után végleg megszakadt a közös munka. Később Rather nem egy fórumon arról beszélt, hogy szerinte konkrétan azért bocsátották el, mert megcsinálta a Bush sztorit. Emiatt 70 millió dolláros kártérítést is követelt a CBS-től, de a pert elvesztette. Megítélése szerint, mondta el Larry King showjában a minőségi újságírást a vállalatok (abban az esetben az anyavállalat, a Viacom) kontrollgyakorlása fenyegeti.

Pár napja egy rádióinterjújában pedig azt mesélte, hogy őt most a CBS megpróbálja kiretusálni a múltjából, ennek részeként még a tévé épületébe se engedik belépni.

Mapes sorsa még rosszabbul alakult. A műsor után őt és a stáb felét kirúgták, jelenleg íróként és tanácsadóként dolgozik. A saját verzióját a történtekről az említett könyvében írta meg, amely már az eset utáni évben a könyvesboltokban volt.

Visszatérve az Atlantic kritikusához, az ő kirohanása főképp Mapes interpretációja ellen irányul. Orr azt nehezményezi, hogy Mapes és egyben a film rendezője, Vanderbilt nem vették észre, hogy míg egy összeesküvést akarnak leleplezni, addig maguk is egy összeesküvés elméletet gyártanak. Azzal védekeznek, hogy az újságírók kötelessége folyamatosan kérdezni (“ha abbahagyod a kérdezést, azzal az amerikai nép is elveszik”), és, hogy e nélkül az igazság felderítése nem is lehetséges. De közben, véli a kritikus, egyszer sem kérdőjelezik meg, hogy jó ötlet volt-e egy ilyen bizonytalan eredetű bizonyítékot nyilvánosságra hozni. Lényegében ezen állásponton van CBS jelenlegi szóvivője is: “a durva újságírói hibákat hősiességbe és mártíromságba fordítják…ez pedig csak árt a szakma megítélésének”.  

Mapes egyébként elismeri a hibákat, de most is úgy látja, hogy akkor helyesen cselekedett mind újságírói mind etikai szempontból. (Vajon a vele együtt, a tévétől repülő kollégái is ezen az állásponton vannak?) Véleménye szerint politikai csatározások miatt sikkadt el a figyelem a történetük néhány fontos mozzanatáról, így arról, hogy a kiváltságos osztály mit csinált a vietnami háború éveiben. De egy 2011-es írásában Rathert is támogatja, mikor egyetért vele azzal, hogy az újságírás megváltozott az Egyesült Államokban: “It has become corporatized, trivialized and castrated.”

Szóval úgy tűnik az esetből készült film (lásd korábbi posztunk 10+1-es filmajánlója) nem csatolható az angolszász újságírás objektivitás doktrínájának (mozgóképes) kánonjához. A sztori gyengébb lábakon áll, nehéz nem egyetérteni a kritikával, de, hogy a politikai és a vállalati érdekek összefonódása mennyivel lett kibogozhatatlanabb az évek során, innen lehetetlen eldönteni. De mindenesetre a Killian dokumentumok miatt elnök nem mondott le, de még választást sem vesztett el, ahogy a történet újságírói sem lettek mesterségük szuperhősei szemben a watergates fiúkkal, Bob Woodwarddal és Carl Bernsteinnel. Hiába formázza meg Rathert és Woodwardot ugyanaz a Robert Redford.