Idén másodszor jelent meg magyarul a New York Times éves kiadványa, a Turning Points (Fordulópontok). A 2016 várható trendjeivel beharangozott Fordulópontok kiemelt témája a terrorizmus elleni harc, a menekültkérdés és persze az internet. Meglepő vízióból azonban kevés van a lapban, inkább egy összegző munka született. A lapba írt többek között Eric Schmidt, a Google volt vezérigazgatója, Bret Easton Ellis amerikai író, míg a hazai gondolkodók közül Lakner Zoltán politológus, Orsós Jakab László a New York-i Magyar Kulturális Intézet korábbi igazgatója, illetve Péterfy Gergely író.

2012 óta van jelen a nemzetközi piacon és folyamatosan bővül a Turning Points elérhetősége. A kiadvány 2015-ben Magyarországgal együtt 32, 2016-ban már 40 országban jelent meg. A New York Times szerkesztőinek felkérésére készült cikkek, azaz az eredeti tartalom mellé mindig az adott ország célcsoportjának, érdeklődési körének szánt anyagok is bekerülnek. A magyar számban a kiadó, a Geomédia ajánlója szerint ez a fele terjedelmet jelenti, gyakorlatban inkább csak harmadát. Ami nem is feltétlenül baj. 

fordulopont.jpg

A magyarok megint negatívok

Lakner Zoltán politológus Európa keresése című írásában részben a menekülthullámmal foglalkozik, amely hatványozottan irányította a figyelmet a már meglévő gazdasági és politikai problémákra: a régi és új bevándorlók ellentétes megítélése kapcsán egyértelműbben törtek felszínre az eltérő Európa-jövőképek. A politológus a “nemzetállamok is gyengítik Európát” elgondolást veszi át, ahogy az elgyengült kontinensnek véleménye szerint épp nem jött kapóra, hogy a “nemzetek Európája” jelszavát lobogtató kormányok és pártok többsége – így Magyarország is – éppen Oroszország felé nyit.

Péterfy Gergely író Európa klasszikus alapértékét, a hülyeségen való röhögés képességét félti, mikor a globalizmusban és a liberalizmusban ellenséget látók éppen a kereszténység és a romantika nemzetállamait sírják vissza. „Pont azt álmodják Európa aluszékony elégedetlenjei, amit a jelenben az iszlám állam megél. Keserű lesz az ébredés.”

A legizgalmasabb magyar cikk Orsós László Jakabé, aki jelenleg az USA legnagyobb irodalmi fesztiváljának, a PEN America World Voices Festival of International Literature-nek a programigazgatója. Korábban, 2005 és 2010 között ő volt a New York-i Magyar Kulturális Intézet igazgatója. Neve ismerős lehet még a régi újságolvasóknak is, Fáy Miklóssal ők voltak a kíméletlen étteremkritikusok, a Wittman fiúk a Népszabadság hasábjain, de társ-forgatókönyvírója volt Gauder Áron Nyócker! (2004) című animációs filmjének is. Orsós Melanin című cikkében az amerikai rasszizmusról ír: az egykori újságíró személyes tapasztalatait osztja meg, mi derül ki művészeti alkotásokon és a mindennapi életen keresztül a fehérek és feketék közötti szakadékról. Múlt év tavaszán Ta-Nehisi Coates fekete író, az Atlantic újságírója könyvbemutatóján ült feszengve, mert arcul csapta a jogos düh: az Egyesült Államokban mai napig érezhető “a fehérek arroganciája, átható közömbösségük saját történelmi bűneikkel szemben és kampányszerű bűnhődéseik”. Ta-Nehisi Coates, a Between the World and Me („Köztem és a világ között”) című művével – a levélregényben elmeséli fiának, hogy milyen is feketeként felnőni az USA-ban – tavaly a tényirodalom műfajában elnyerte a legrangosabb amerikai díjat, a National Book Awardot is.

Maszkírozva nem kortárs, anélkül meg visszás. A kép forrás: Wikipédia

Orsós idézi a Metropolitan Opera Verdi Othellojának őszi bemutatóját is, ahol szakítva a hagyománnyal (és a librettóval) Othellot nem fekete vagy feketére maszkírozott énekes alakította: a lett tenor smink nélkül lépett a színpadra. A gesztus lehetne logikus, minek ez a gyermeki egzotikum, ha a nézőtéren a közel négyezer ember közül csupán alig 150 fekete foglalt helyett. Orsós Péterfyhez hasonlóan meglehetősen pesszimistán zárja az írását: “2015-öt írunk, Amerikában, de nyugodtan írhatnánk 1950-et is.”

Semmitmondó és lelkiző nagyágyúk

„A tekintélyelvű kormányok azt mondják a polgáraiknak, hogy a cenzúra elengedhetetlen a stabilitáshoz. A mi felelősségünk bebizonyítani, hogy a társadalmi stabilitás és a szabad véleményalkotás kéz a kézben járnak.” Ezt írja Eric Schmidt, a Google korábbi vezérigazgatója. Az ő gondolatai már biztatóbbak, mert a technika felett könnyebben lehet jó úr az ember: a gyűlöletkeltés, a zaklatás és a terrorizmus támogatói is megfékezhetők megfelelő algoritmusokkkal. A kódok pedig „az intuíció, az együttérzés, a kreativitás és az összetartozás mélyen emberi érzéseit” is képesek érvényesíteni.

Jóval kiábrándultabb hangon beszél az internet egy zugáról, és óva int a lájkgyüjtéstől Bret Easton Ellis, Az Amerikai pszichó és Az informátorok írója. A hírnévgazdaság megtévesztő, mikor arra biztat, hogy „simuljunk bele a közösségi kultúrába és tökéletlen énünket polírozzuk minél csillogóbbra, hogy eladhassunk, és hogy eladhatóak legyünk”. Ellis szerint attól lehetünk boldogok „ha hűségesek maradunk zavaros, ellentmondásos önmagunkhoz”, míg a hírnévgazdaság pont ezeket törli ki szép fokozatosan, ami után se szenvedély, se egyéniség nem marad. A negatívtól és a nehéztől meg kár félni szerinte, hiszen van, amikor éppen az az igazán érdekes, lenyűgöző és rendkívüli.

A magazin első felében szakmai anyagok vannak. A görög és a kínai válságot összevető közgazdásztól (Szergej Gurijev) a robotokat kutató neurobiológuson (Ji Shisan) át a jövő környezettudatos építészéig (Jaime Lerner). A lap második felében pedig a könnyedebb olvasmányok követik egymást, például sztárok vallanak kicsit közhelyesen arról, hogy nem a pénz boldogít. Azért néhol ez neccesen sül el: Mihail Prohorov orosz milliárdos, a Brooklyn Nets kosárlabdacsapat tulajdonosa a jet-skizésben szeretne fejlődni, egy újabb manővert elsajátítani, de a jó borokat is szereti.

A hazai kiadás melléfogásai

A magazin leggyengébb pontja a karikatúra. Az átvett anyagot a NY Times karikaturistái készítették, ezek a hazai olvasóknál nem ütnek nagyot. A magyar rajzoknál is több a kérdőjel, mint a humor: mintha az asztalfiókban is csak félretolt ötleteket dobtak volna be az alkotók.

Kicsi csalódás még, hogy a hazai kiadásban a pr-cikkek jelölése nem feltűnő, de nem is következetes (egyszer le is marad). Persze a tartalom miatt ezek az anyagok egyből leválnak a magazinról, de azért a gyanútlan olvasókat sem szerencsés megakasztani.

Másfelől kár sírni a hibákon, lehet örülni, hogy magyarul is elérhető ez a világszerte több millió példányban nyomott, közel 100 oldalas magazin. Akiknek meg hiányérzetük marad, azok nagy valószínűséggel amúgy se szoktak a nyomtatott sajtóból tájékozódni.