Populista-e Donald Trump, Nigel Farage vagy Marine Le Pen, és egyáltalán: mit takar maga a fogalom, ami az elmúlt években egyre gyakrabban bukkant fel a közbeszédben? A populizmus fogalmával kapcsolatban még sok a kétely és a tévhit, de a közhiedelemmel ellentétben nem csak és kizárólag a szélsőjobboldal sajátja, Dél-Amerikában például kifejezetten a baloldali populizmus a jellemző, de Európában is akad rá példa. Ha viszont nem köthető politikai oldalhoz sem, tulajdonképpen miről is van szó? Elképzelhető, hogy a populizmus nem több, mint a politikai kommunikáció legújabb eszköze?
Nigel Farage (UKIP; Egyesült Királyság), Marine Le Pen (Front National; Franciaország), Pablo Iglesias (Podemos; Spanyolország), Hugo Chávez (Venezuela), Donald Trump (USA)… és a listát még hosszan folytathatnánk. Elsőre talán furcsa lehet ezeket a neveket együtt látni, azonban az itt felsoroltak egy közös tulajdonsággal kétségkívül rendelkeznek: mindannyiukat emlegették már populista politikai szereplőként.
Forrás: theconversation.com
A 2016-os év több meglepetést is tartogatott, amelyek közül a két legjelentősebbnek talán a Brexit és Donald Trump elnöksége tekinthető, azonban nem feledkezhetünk meg az Európát sújtó terrortámadások sorozatáról sem. Az alapértékek és a hagyományos politikai elit meggyengülése mellett megfigyelhető, hogy a jobb- és balközép pártokkal szemben egyre inkább megerősödtek az alternatív politikai pártok, amelyek retorikája visszahat a politikai élet hagyományos szereplőire is, így a politikai kommunikációról egyre inkább elmondható, hogy felvett bizonyos populista elemeket.
De mi az a populizmus?
Kezdjük azzal, hogy mi biztosan nem: nem komplex ideológiai rendszer. Sokkal inkább úgynevezett „thin ideology”, amely egy korlátozott maggal rendelkezik. Azonban, ha ennél mélyebbre akarunk ásni a fogalom meghatározását illetően, számos eltérő definícióval találjuk szembe magunkat. Cas Mudde holland kutató szerint például a populizmus egy ideológia, amely a társadalmat két homogén és egymással ellentétes csoportra osztja: az emberek vagy a nép és a korrupt elit csoportjaira. Kriesi és Pappas a populizmusról a kommunikáció szintjén beszél, szerintük konkrét diszkurzív sablonokban megnyilvánuló ideológiáról van szó, amely az „ellenségek” és „barátok” közösségének megteremtését szolgálja; stratégiailag pedig olyan eszköznek tekinthető, amely a karizmatikus vezetők számára elősegíti a hatalom megszerzését.
Míg Európában leggyakrabban szélsőjobboldali és euroszkeptikus pártokhoz kötődően jelenik meg, mint például a francia Front National vagy a brit UKIP, addig Dél-Amerikában inkább baloldali populista pártok vannak jelen, ilyen például a venezuelai Egységes Szocialista Párt, amely Hugo Chávez nevéhez köthető. Baloldali populizmusra Európában is találhatunk példát: ide sorolható a görög Sziriza, a spanyol Podemos vagy a holland Szocialista Párt is. Az általános vélekedéssel szemben tehát a populizmus nem kizárólag a szélsőjobboldal sajátja. Mindkét oldal populista pártjaira jellemző az elit-ellenesség, azonban míg Dél-Amerikában főként a szegénység és az egyenlőtlenség van napirenden, Európában inkább az idegen- és bevándorlóellenesség a jellemző.
A témák természetesen eltérőek lehetnek országonként, azonban vannak olyan ügyek, amelyek a populista pártok többségénél megjelennek; ennélfogva a pártok együttműködésére is alapot biztosíthatnak. A Policy Solutions elemzése szerint 2016-ban a legnépszerűbb populista témák a népszavazás, a menekült- és bevándorlóellenesség, a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése, illetve a megszorítás- és korrupcióellenesség voltak az általuk vizsgált tíz olyan európai országban, ahol a populisták a legnagyobb támogatottsággal rendelkeznek (Ausztria, Bulgária, Csehország, Észtország, Franciaország, Görögország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Olaszország, Szlovákia).
Forrás: blogs.lse.ac.uk
A populista kommunikáció eszközei
A populizmusra úgy is tekinthetünk, mint kommunikációs eszközre, az is előfordulhat, hogy nem-populista pártok vagy politikusok alkalmaznak populista kommunikációs eszközöket és stratégiákat. Ilyennek tekinthető hagyományosan az ellenségkép felállítása, az „elit” szembeállítása a „néppel”, illetve a mainstream, főként bal- és jobbközép pártok kritikája. Látható, hogy mindössze ezek alapján nehéz lenne egy politikai pártot populistának nevezni, azonban kétségtelen, hogy bizonyos elemek újra és újra felbukkannak a populista szereplők kommunikációjában. A populista stílus gyökerei gyakran az identitásban és kultúrában találhatók, a szereplők retorikai stílusa sajátos, a kommunikációs csatornákat pedig hozzáértően alkalmazzák annak érdekében, hogy a közönségükkel kapcsolatot teremtsenek, az ellenségképet pedig hangsúlyozzák.
Ha a populista kommunikációt szeretnénk elemezni, Elena Block és Ralph Negrine szerint érdemes azt három kulcsfontosságú kategóriára bontani: identitás, retorika és médiahasználat.
Identitás
Az identitás egyrészt azt a célt szolgálja, hogy megalkossuk a velünk azonos csoportba tartozók közösségét, másrészt – ezzel saját identitásunkat is megerősítve – , hogy szembeállítsuk vele az „ellenséget”, ami lehet például az elit, valamilyen háttérhatalom, vagy akár az Európai Unió. Ez tehát a kontextus, amelyben egy bizonyos csoporttal szemben tudunk elhelyezkedni és meghatározni a saját értékeinket. A populista kommunikáció jellegénél fogva ellenzéki kommunikációt folytat, mindig valamilyen hatalom ellen irányul, abban az esetben is, ha történetesen kormányzati szerepet tölt be.
Retorika
Fontos szerepet tölt be a retorika is, amelyet ebben az esetben ellenségesség, bűnbakképzés, érzelmesség, hazafiasság, közvetlenség és nyersség, időnként erőszakos nyelvezet jellemez; mindez szokatlannak tűnhet a mainstream politikai pártok kommunikációjához hasonlítva, így jól használható a megcélzott csoport figyelmének – főként az érzelmein keresztüli – felkeltésére.
Médiahasználat
Ami pedig a médiahasználatot illeti, jellemző az „underdog” státuszban való megjelenés (kisebbségi, ellenzéki pártként történő önmeghatározás), a nyers kommunikációs stílus, az establishment-ellenes megnyilvánulások és a közösségi média használata is – gondoljunk csak Donald Trump Twitter-használatára vagy arra, hogy Hugo Chávez 2012-ben hat minisztert a Twitteren keresztül nevezett ki. A sajátos retorika és médiahasználat főképpen azt a célt szolgálja, hogy a populista szereplőket közelebb hozza a közönséghez, gyakran az „egy közülünk” érzést kialakítva. Jó példa erre Nigel Farage, aki gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt a „nép gyermeke” szerepében, többször volt látható különböző pubokban elvegyülve az egyik kezében sörrel, a másikban cigarettával; a magáról kialakított kép messze helyezkedik el attól, ahogy egy mainstream politikust képzelünk el. Mindez nem véletlen, a populista pártoknál kulcsfontosságú a karizmatikus vezető szerepe akivel az egész pártot könnyedén azonosítani lehet. Ahogyan a BBC írta: a UKIP szavazók számára, Nigel Farage maga a UKIP.
Forrás: picturesofnigelfaragewithapint.tumblr.com
A populizmus az új mainstream?
A populista kommunikáció lényege főképpen az emberekre, vagyis a népre való hivatkozásban, az anti-elitizmusban és bizonyos csoportok kirekesztésében érhető tetten. Kétségtelen, hogy a jelenséggel egyre gyakrabban találkozhatunk és a kifejezés is egyre gyakrabban bukkan fel, azonban ahogyan a definícióját illetően sincs teljes egyetértés, nincs ez másképpen a jelentőségével vagy a jövőjével kapcsolatban sem.
Bár ezekre a kérdésekre csak bizonyos idő elteltével, retrospektív módon lehet választ adni, a mainstream pártoknak itt és most kell cselekedniük. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy aki a populizmussal szembe akar szállni, annak magának is populistává kell-e válnia
A populista pártok és szereplők előretörése gondolkodásra készteti a politikai élet mainstream szereplőit is, így fordulhat elő, hogy ezek a pártok is a populista kommunikáció eszközeihez nyúlnak. Nehéz előre látni, hogy a populista szereplők megjelenése végül mennyire fogja átalakítani a politikai kommunikáció színterét, illetve mennyiben fogja meghatározni a század politikai napirendjét.
Szerző: Drávucz Renáta