Így ismerd fel, és különböztesd meg a valódi szakértőt az álszakértőtől!

Így ismerd fel, és különböztesd meg a valódi szakértőt az álszakértőtől!

Tudományos, technológiával kapcsolatos, gazdasági vagy politikai kérdésekben a laikus olvasók soha nem tudhatják biztosan, hogy pontosan milyen szakértelemre van szükség a felmerülő hétköznapi döntések, ideológiai dilemmák eldöntéséhez; illetve hogy kinek a szakértelmében bízhatnak. Mindezt tovább bonyolítja az is, hogy nem egyértelmű, hogy mitől válik valaki szakértővé. Egyetemi diplomától? Tudományos publikációktól? Attól, hogy sokat szerepel a médiában? Attól, hogy megbízható ismereteket közvetít? Egy médiaszakértő és egy kommunikációs vezető gyakorlati útmutatója a hiteles, megbízható specialisták azonosításához.

„Mondta a doktor. Mondta a szerelő. Mondta a tanár.” Egész életünkben arra vagyunk nevelve, hogy feltétel nélkül elfogadjuk mások állításait. Persze, nem mindenkiét: csakis azokét, akik a hierarchiában valamilyen sajátos szempontból felettünk állnak. Az információs társadalomban és a globális médiatérben azonban mára minden korábbinál bonyolultabb hierarchia-rendszerek jöttek létre; nagyon nehéz megszűrnünk, ki az, akinek az állításait ­ a szakértelmét ­ elismerhetjük, tanácsait bátran betarthatjuk. Ráadásul, mivel egyre bonyolultabb a világ, egyre kevesebb dologhoz tudunk saját magunk érteni, egyre kevesebbet tudunk önmagunktól, így egyre több külső szakértőre van szükségünk.

A probléma az, hogy a szakértők felismerésének folyamata önmagában is egyfajta szakértelem, amit – többek között a frontális, elavult oktatási modelleknek köszönhetően, – általában nem teljesen és nem jól sajátítunk el, ami nem is csoda, hiszen nincsenek erre vonatkozó egységes módszertani útmutatóások. Laikusként a szakértők által közvetített információk nem, vagy csak más szakértők bevonásával ellenőrizhetőek, ráadásul gyakran a szakértők között sem születik konszenzus egyes közéleti, ideológia-vezérelt, esetleg innováció központú diskurzusokban. Az sem világos, hogy mi garantálja a szakértők által kínált tudás állítólagos megbízhatóságát, mi számít szakértelemnek és mi nem: hol húzódnak a szakértői tudás határai.

A megoldás megkeresése céljából elengedhetetlen tudatosítani, hogy az ismeretek, amelyeket a szélesebb társadalom valójában igényel, kevésbé a száraz tényekre hasonlítanak, mint inkább a hétköznapi, gyakorlati döntések szintjén, konkrét dilemmák kapcsán fogalmazódnak meg; például a folyamatosan „szerelőszalagon” lévő technológia, vagy a szenvedélyes szakmai viták övezte orvoslás területén. Az embereket nem az érdekli, hogy mikor alapították Amerikát, hanem hogy valóban agydaganatot kaphatunk-e harminc év múlva, ha sokat telefonálunk; tényleg egészségesebb-e a margarin, mint a vaj; valóban természetes folyamat-e a globális felmelegedés; illetőleg mik a legeredményesebb fogyási eljárások. Annak érdekében, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, rengeteg szakértő közül kellene válogatnunk, de mivel nem világos, hogy milyen szempontok alapján tegyük mindezt, ezért inkább megjegyzünk olyan dolgokat, amik alapján (korábban) fel lehetett ismerni őket: dr. van a nevük előtt, elvégeztek valamilyen felsőoktatási képzést, fehér köpenyben járnak, idősebbek, megbízható újságokban szólalnak fel, fonendoszkóp lóg a nyakukban, stb.

A gond csak az, hogy sajnos ennyi ma már nem elég: mások is rájöttek ugyanis, hogy nemcsak energiát spórolunk, de kvázi hasraütésszerűen tippelünk, amikor a szakértőinket azonosítjuk, cserébe viszont nagyon sokat adunk a véleményükre. A 2010-es években már mindenki szakértő, aki annak mondja magát; a kommunikációtechnológia fejlődésének és a médiafogyasztási szokások megváltozásának köszönhetően nem kell feltétlen eleget tennie a törvényekben, rendeletekben meghatározott elvárásoknak, a nevének nem feltétlenül kell szerepelnie a szakértői névjegyzékekben. Mivel bármelyik szolgáltatást könnyebb értékesíteni, ha azt egy szakértő ajánlja, ezért szakértői márkát építeni hosszútávon üzleti előnyt, több bevételt jelent még akkor is, ha nincs mögötte valódi tartalom. Abban az esetben pedig, ha valaki nem talál szakértőt, aki ajánlaná a termékét, vesz / csinál magának egyet: gondoljunk csak a nagyon gyakori fogkrém- és fogkefereklámokra: a fehér köpenyes férfi mosolyt villant a képernyőn, majd bemondja, hogy tíz fogorvosból kilenc azt a terméket ajánlja. Szerencsére mostanában valódi (fog)orvosokkal is készítenek már hasonló reklámokat (kérdés, persze, hogy ha fizettek nekik a reklámozásért, mennyire megbízható a véleményük).

ab-dental-clinic-dentist-commercial-vancouver-3.jpg

A szakértőket rengeteg csoportba sorolhatjuk, ahogy az álszakértők is többfélék lehetnek, van azonban egy alapvető különbség, a motiváció: amíg a szakértők azon dolgoznak ­ tanulmányaikkal, nyilatkozataikkal, ismeretterjesztő cikkeikkel, kutatásaikkal ­, hogy az életünket jobbá tegyék, és megbízható ismereteket közvetítsenek, addig az álszakértők témaválasztása érdekvezérelt, céljuk, hogy saját magukat fényezzék, aztán a felépített képből minél több pénzt szerezzenek.

Hogyan azonosítsunk szakértőt?

A legegyértelműbb dolgunk a tudomány területén van: itt elég nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy szakértő az, aki elvégezte a felsőfokú tanulmányait, ezért oklevelet kapott, majd éveket dolgozott a területen. Általánosságban elmondható róla, hogy egy adott területen igazolható végzettséggel, átfogó gyakorlattal, bizonyos esetekben a törvényi előírásoknak megfelelő minősítéssel rendelkezik vagy valamely szakmai szervezet engedélyezi a számára a szakértői cím használatát. Sokszor a neve előtt áll, hogy dr. vagy PhD. Ma már azonban a tudomány területén belül sincs könnyű dolgunk: egyrészt mert rengeteg tudományterület létezik, és sok minden próbálja magát beállítani tudományosnak, ami nem az. Másrészt figyelni kell arra is, hogy egy szakértő abban a témában szólal-e meg, amihez tényleg ért: ha azt látjuk, hogy valaki hirtelen egész más területről kezd el beszélni, már gyanakodhatunk.

Ennyiből talán már látszik, hogy a leghasznosabb dolog, ha állandóan kételkedünk, mindenkinek utánanézünk; ma már sokszor elég egy Google-keresés is, hogy furcsa dolgokra bukkanjunk, de a legkitartóbbak akár a tudományos publikációknak teret adó journal-ok impakt faktorát, az egyes szerzőkhöz rendelt cikkek idézettségét is pár kattintással elérhetik. Hasznos lehet ellenőrizni az egyes információkat más forrásokból is, utánanézni a különböző hivatkozásoknak, az adott nyilatkozat aktualitásának is!

A szakértők kiválasztásánál az életkor és a szakmai-gyakorlati tapasztalat is rendszerint fontos tényező, ez a megközelítés azonban szintén csalóka. Vannak olyan – nem is mindig speciálisnak mondható – területek, ahol a kimondottan fiatal, a pályájuk elején álló, vagy még tanuló válaszadókra tekint a kutató szakértőként. Ilyen terület többek között az információbiztonság és a hackerkultúra, illetve a fiatalok körében népszerű műszaki-technikai fejlesztések.

Érdemes azt is észrevenni, hogy a médiának szüksége van szakértőkre: a szerkesztők szeretnének bemutatni valamilyen témát, de nem akarják saját maguk elmondani a véleményüket, ezért rengeteg műsorba hívnak olyan „szócsöveket”, akiket szakértőnek neveznek. A szerkesztők válogatása azonban gyakran felületes: vagy adott embert dobta ki a Google elsőnek (a keresési találatok manipulálhatók), vagy azért hívták be, mert korábban már mások is behívták másik műsorba. Utóbbi könnyedén eredményezheti azt, hogy aki egyszer bekerül a körforgásba, egyre többet fog (szakértőként) szerepelni, anélkül, hogy valaha bárki ellenőrizte volna tudását, végzettségét, mondanivalóját. Érdemes ezért még azokat is, akiket gyakran látunk újságcikkekben nyilatkozni, vagy tévéműsorokban szerepelni, kritikával kezelni!

fake3.png

A közösségi média mindent visz!

Amíg korábban legalább néhány szerkesztő hibájára volt szükség ahhoz, hogy valakiből érdemtelenül szakértő váljon, mára elég, ha valaki ügyes és van valamennyi pénze saját maga reklámozására. A webkettő, a közösségi média megjelenése kitágította a lehetőségeket: minden korábbinál olcsóbban hirdethetjük saját szakértelmünket, ráadásul külsőségeiben is nagyon könnyű leutánozni egy valódi szakértőt. Készíthetünk weblapot, ahol szakértőnek tüntetjük fel magunkat, közösségi oldalt, ahova lájkolókat vásárolunk, és írhatunk is (ál)szakértői, – gyakran szponzorált – tartalmakat, amiket aztán terjesztünk. Pont úgy, ahogy azt az igazi szakértők teszik. Nem beszélve arról, hogy a valódi szakértőket sokszor lefoglalja valódi munkája, vagy egyszerűen még nem ismerték fel az énmárkázás fontosságát, ezért nincs (közérthető) weblapjuk, Facebook-oldaluk, nem gyűjtik a médiamegjelenéseiket. Emiatt előfordul, hogy az álszakértők kommunikációs szempontból profibbnak néznek ki, mint azok, akik valójában értenek egy-egy területhez; mindebből következően tehát nagyon fontos, hogy ne ítéljünk külsőségek alapján!

fake-news-social_media.jpg

Ítéljünk gondolkodás alapján!

Mint a fenti példákból láttuk, a külsőségek ma már nem jelentenek megbízható forrást, ami alapján megállapíthatjuk, hogy valaki ténylegesen szakértője-e egy-egy területnek, a tartalmat pedig egyszerűen nem tudjuk (jól) ellenőrizni, hiszen pont azért vesszük igénybe szakértő segítségét, mert olyan dologról beszél, amihez mi magunk nem értünk. Ezért érdemes arra figyelni, hogyan gondolkodik, kommunikál saját magáról egy szakértő, mennyire reflexív, önkritikus. Aki túl sok területhez ért, valószínűleg nem ért semmihez: figyeljünk arra, hogy egy szakértő csak bizonyos területeken szólal-e meg. Ez nem azt jelenti, hogy egymástól távol álló területek kapcsolódási pontjának nem lehet szakértője, hiszen manapság ez az egyik legértékesebb tudás, ilyenkor azt ellenőrizzük, hogy tényleg azokon a területeken mozog-e.

Az igazi szakértőt onnan is felismerhetjük, hogy bátran meri azt mondani: ehhez nem értek. Azok az álszakértők, akiknek a célja saját maguk eladása, a pénzcsinálás mindenekfelett, szinte semmire nem fogják azt mondani, hogy nem értenek hozzá, hiszen ilyenkor megjelenési lehetőségtől, üzlettől esnek el. Ezzel szemben a valódi szakértőknek az számít, hogy amit mondanak, azt a lehető legnagyobb hozzáértéssel tegyék, így nem vállalnak el bármit; témaválasztásuk pedig érdekmentes.

Végezetül érdemes az adott szakértő társadalmi felelősségvállalását is megvizsgálni; azt, hogy tevékenységével természetesen hozzá járul-e egy intézmény fejlődéséhez, egy vitás kérdés szélesebb körű megvitatásához, kontextualizálásához, értelmezéséhez, jellemző-e rá a komolyabb párbeszéd.

Ha tudomány- és tech.kommunikációban, cégmenedzsmentben segítségre van szüksége, keresse fel szolgáltatásainkért honlapunkat, vagy írjon az info@media20.hu-ra.

newsletter_header_5.png

Halálos fegyver és öngyilkosság is lehet a humor a politikai kommunikációban

Halálos fegyver és öngyilkosság is lehet a humor a politikai kommunikációban

Nem egy, nem kettő közszereplő vállalt szerepet a választásra való buzdításban. Ki gondolta volna, hogy ezen a téren Tibi atya nekimegy a Comedy Centralnak? Van egyáltalán létjogosultsága a viccnek a politikai palettán? A blogunknak nyilatkozó szakértő szerint mindenképpen, ám nagyon óvatosnak kell lenni, mert könnyen előfordulhat, hogy óriási koppanás lesz a vége.

A kampányfinisben a hazai humorszakma két nagyágyúja egymásnak esett, amikor a Comedy Central (CC) szavazásra buzdító reklámjait követően Tibi atya keményen betalálta a csatornát. A fiktív pap azt kifogásolta, hogy szerinte a csatorna a megidézett, valóban szélsőségesen buta karakterekre próbálja kenni, hogy az ország ott tart a rendszerváltás óta, ahol. Illetve ezzel a reklámmal újabb ellenségképet kreáltak, a bemutatott, „alsóbbrendű embereket”, akiknél te, az átlagszavazó bizony jobb vagy, de legalábbis jobbnak kell lenned.

Saját követői estek neki

A blogposztra a CC és a reklámokban szereplő humoristák, Bödőcs Tibor és Kovács András Péter nem reagált, sőt az atya Facebook-oldalán olyannyira megindult a kommentáradat, hogy a fiktív papnak kellett egy posztban megmagyaráznia korábbi gondolatait.

hqdefault.jpgTibi atya kezdetben pedofil is volt – ezt a tulajdonságát el kellett távolítani a brandből /Forrás: Youtube/

A kommentelők többsége, még a legnagyobb fanok is a CC mellé álltak, mondván a reklámjai humorosak, a benne szereplő figurák pedig egy sajátos értelmezés szerint a lenyomatai a mai magyar társadalomnak. Az egyik hozzászóló az eredeti posztra reagálva azt írta, „vagy akár úgy is lehetne érteni, hogyha nem mész el szavazni, akkor a Te véleményed nem lesz képviselve. A két szereplő szélsőségesen kifacsart személyisége meg klasszikus humorforrás.” Más úgy fogalmazott, „a felhívás teljesen nyilvánvaló, a tartalma pedig pontosan annak van szánva, ami a csatorna nevéből eredeztethető, azaz poénnak.” A véleményüket megosztók közül többen is arról lamentáltak, hogy Tibi atya is a sztereotípiákra, főleg az alkoholistákra építette a brandjét.

A másik oldalon az atya mellett igen kevesen álltak ki, csak elvétve találunk olyan gondolatokat, amelyek inkább a reklámokat pécézték ki – akkor is inkább csak azt emelték ki, hogy a CC humorát nem biztos, hogy az átlagember (értsd: átlagszavazó) megérti. Egyikük szerint „nem csak a CC követi el azt a hibát, hogy azt hiszi, az emberek többsége érti ezt a fajta humort. Amikor kimész tüntetni nyakadban az “én is Soros bérenc vagyok” táblával, az neked hiába irónia/ szatíra/ vicc , sokan nem értik és komolyan veszik.”

6zreno2dib1uukbys.jpegNem biztos, hogy mindenki érti a politikai iróniát /Forrás: 444.hu/

Ezt egy másik hozzászóló is megerősíti, pontosítja: „sajnos a humor minél intellektuálisabb, annál kevesebb ember képes felfogni. Megvallom, engem nagyon gyakran zavar, hogy képtelen vagyok emberekkel vitázni, akár egyáltalán beszélni, mert nem ért. Nem beszélünk közös nyelvet.”

Pedig a Comedy Central filmjei annyira elérték a köztudatot, hogy még egy lelkész is, enyhén kormánykritikus prédikációjában is felidézte a két főszereplőt. A politikai kommunikáció igen rázós terep, minden üzenetnek, minden mondatnak nagyon komoly hatása van/lehet a választópolgárokra, humort vegyíteni a szeriőz témákkal különös kockázatot rejthet az azzal operálók számára. Korábban az ál-Magyar Hírlap miatt mi is írtunk a humor megengedhetőségéről, de ott csak polgári jogi felelősségről volt szó, a választási kampány kockázatosabb terep.

A szakértő szerint a humor kontraproduktív lehet

„A magyar társadalom egész széles rétege érintett a politikai apátiában, sérült a politikusokba vetett bizalmuk, nehéz számukra az elköteleződés vagy egyszerűen csak nem érdekli őket a politika, ez látszik a választási részvételen is” – hangsúlyozta Horváth Zsófia, politikai kommunikációs szaktanácsadó a Média 2.0-nak. Hozzátette, a közügyekkel foglalkozó közszereplőkkel azonban könnyebben megszólítható a kiábrándult réteg, ezért akár hatékony is lehet az ő szereplésük a kampányban, választásra buzdításban. Jó példa erre, hogy az egyik kereskedelmi csatornán, sőt egy sportcsatornán is népszerű közéleti személyiségek, énekesek, színészek, közönségkedvencek szólítanak aktivitásra.

post_164076_20140315121220.pngNacsa Olivér (balra, épp Bajnai Gordonként) például már hitet tett a Fidesz politikája mellett

Közben azért nem árt tudni, hogy ha nem figyelünk oda, bizony a humor egyik pillanatról a másikra válhat kontraproduktívvá, és áteshetünk a ló túloldalára. Ez sérelemként érheti a szavazót, kialakulhat benne a dac, az ellenállás.

„Nem szerencsés egy bizonyos rétegre, annak is végletekig sztereotipizált, kiparodizált szereplőire építeni egy kampányt vagy felhívást. Van helye a humornak a politikai kommunikációban, ha okosan használjuk, hatásos kampányeszköz is lehet. A politika nyelve ugyanis nem mindig tiszta, sokszor dramaturgiákra épül, a humorral viszont közvetlenebbé tehető. A hangsúly azonban az arányokon kell legyen, ez pedig mindenképpen kihívás” – hangúlyozta Horváth. Szerinte felettébb ingoványos a talaj, mert a humor a komolyan vehetőség rovására mehet, amely egy poltikus, vagy egy politikai alakulat végét jelentheti.

Van, ami nem humoros

Tökéletes példa erre az egyik, az utóbbi napokban éppen a képviselőjelöltségtől visszalépő, ellenzéki politikus magánakciója, amikor gerincdoktorként vagy mosóporeladóként próbálta átadni az aktuális üzeneteit a választóinak, támogatóinak, szimpatizánsainak. Ezek azok a videók, amelyeknek nem sikerült megugrani a lécet; nem humorosak, nem kreatívak, talán kicsit még alpáriak is – nem is lettek különösen nézettek, a kommentekben komoly vitát szültek.

hofi_geza_fortepan_56175.jpgHofi Géza politikai humorát megtűrte a szocialista rendszer /Forrás: Wikipédia/

Vagy ott van Magyarország első és egyetlen viccpártja, a Magyar Kétfarkú Kutyapárt, amely szépen-lassan népszerű szereplőjévé vált a sokszereplős politikai palettán. Hosszú évekig küzdöttek és matricáztak azért, hogy végre elindulhassanak a választásokon; ergo hosszú évekig küzdöttek azért, hogy komolyan vegyék őket.

Nem lehet elvitatni a Kutyapárttól, hogy humorosak, kreatívnak igen kreatívak, a 2016-os kvótanépszavazásnál pedig még egy nagyon határozott véleményt is érvényesíteni tudtak, ám a kérdés most már az, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor vérre menő küzdelmet folytatnak egyes szerveződések, biztosan van helye a komolytalanságukra büszke, a komolytalanságukkal kampányoló tömörüléseknek? Kérdés, mennyire sikeres és mennyire káros, hogy a választáson csirkejelmezes embert indítanak egy választókerületben, vagy éppen ezt a csirkejelmezest küldik a köztévébe öt percig kotkodácsolni.