Dickens és Krúdy sorozatait nem szeretnék a mai tévénézők, a tévés antihősök viszont az irodalomba is visszaszivárogtak – hétfőn a Mathias Corvinus Collegium kerekasztal-beszélgetésén jártunk, ahol az irodalom és a tévésorozatok közötti kapcsot kereste Kolozsi László kritikus, Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő és Tasnádi István, a Terápia és az Aranyélet forgatókönyvírója és Sepsi László, a Prizma szerkesztője.

Befogadhatatlanul sok sorozat van

Az irodalom és a sorozatok kapcsolatával már csak azért is időszerű foglalkozni, mert a könyvadaptációk kezdik háttérbe szorítani az eredeti forgatókönyveket. Ez mégsem jelenti azt, hogy utóbbiak leszállóágban lennének, hiszen ha így lenne, az Aranyélet sem tudott volna ekkora sikerrel dobbantani a forgatókönyvíró, Tasnádi István szerint.

Az ő személyes kedvence egyébként a Fargo, az est további vendégei között pedig a Trónok harca, a Walking Dead és a Breaking Bad a legnépszerűbbek, de minél többet emlegették a sikeres sorozatokat, annál inkább arra a következtetésre jutottak, hogy ma már befogadhatatlanul nagy a kínálat. Sőt, akkor is nézzük a sorozatokat, ha nem sikerül megfejtenünk, hogy mi a lényegük, és hová akartak kilyukadni egy-egy epizód végére.

Azt, hogy az irodalom és a sorozatok mennyire járnak karöltve, Krusovszky Dénes a Trónok harca rajongóival szemléltette: akik olvasták a könyvet, azok azért kritikusak a tévében látottakkal, mert teljesen máshogy képzelték el a történetet, így nekik a regényélmény határozza meg az elvárásaikat.

gameof.jpg

Flickr.com

A sorozat interaktív, a regény nem

Szemben a kész könyvformába csomagolt regényekkel, a sorozatok megadják a lehetőségét annak, hogy egy-egy rész után bárki elmondhassa a véleményét különböző felületeken. A készítők figyelmet fordítanak arra, hogy monitorozzák a hozzászólásokat, a kritikákat, mert fontos számukra a nézettség, és bizonyos mértékben meg szeretnének felelni a nézők elvárásainak. A Reklámőrültek (Mad Men) körül például hatalmas hisztéria keletkezett, hogy hogyan is értelmezzék, és párbeszéd alakult ki a készítők és a nézők között, a Walking Dead és a Trónok harca pedig már külön kibeszélőshow-t kapott a csatornákon.

A médiafogyasztási szokások változására is hamarabb reagáltak a sorozatok, mint az irodalom. A tévécsatornák számoltak a torrentoldalakkal is, egyre többen hozzák létre a saját videótárukat, ahol egyre megfizethetőbb áron teszik közzé a tartalmaikat. Ezekben nemcsak könnyen hozzáférünk az egyes részekhez, de „lapozni” is tudunk közöttük, ha fel akarunk idézni egy korábbi jelenetet, akár egy könyvnél.

untitled-2.jpg

Kevés már az olyan sorozat, mint a legendás Columbo, amelyben minden epizód önállóan is élvezhető. Az irodalomból a résztvevők Krúdy Gyulát és Charles Dickenst emlegették, akik valamennyi novellájukban újra és újra hosszas leírásokkal mutatták be a szereplőket, hogy azok is képben legyenek, akik nem követték a teljes életművüket. A képernyőn elképzelhetetlen, hogy minden sorozatrész éljen ezzel a módszerrel.

Elvárás, hogy le legyen butítva?

A nézővel való játékot, a gondolkodásra késztetést nem minden csatorna érzi küldetésének. Kolozsi László szerint hiába is lenne rá igény, akkor sem lehetne ilyesmit megvalósítani például az RTL Klub és a TV2 egyes produkcióiban, amik alapvetően más céllal készülnek. A beszélgetést moderáló Sepsi László filmkritikus pedig úgy véli meg kell tanítani a Barátok közt nézőit HBO-t nézni. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a nagy áttörést Az elnök emberei hozta, mivel ott először érezhették előnyben magukat azok, akik tájékozottabbak vagy nyitottak a gondolkozást igénylő sorozatokra.

Az antihős az új hős

Kolozsi szerint ma már két lábbal rúgnák ki azt, aki azzal az ötlettel állna elő, hogy egy sorozatban olyan karaktert állítsanak a középpontba, mint az Elemi ösztön 200-as IQ-val rendelkező főhőse. A lényeg a meglepetés, és egyáltalán nem baj, ha az első epizódban olyan szereplőt ismerünk meg, akit látva feltesszük magunkban a kérdést: „Ezt kell majd szeretnem?”. Ennek példája a Kártyavár (House of Cards) is, amely azzal indított, hogy Kevin Spacey megfojtott egy kutyát a kamera előtt. Ez a tendencia pedig a nagy kortárs amerikai írókra is hatással volt, a könyvekben is egyre több az antihős, aki kiszámíthatatlan és egyáltalán nem makulátlan.

houseofcards_1.jpg

Flickr.com

A klisékerülésnek is megvannak a kliséi

A kiszámíthatósággal kapcsolatban Tasnádi elmondta, hogy rendkívül fontos számolni a nézők elvárásaival, de úgy, hogy azok semmiképpen se teljesüljenek. Az Aranyélet megszületésekor az írószoba falára post-itekkel ragasztották a készülő epizódok történéseit, és a kezdetektől azon dolgoztak, hogy ezek véletlenül se teljesüljenek, mire elkészül a forgatókönyv.

Az idei Libri-díjat bezsebelő Sepsi László, aki az est moderátora volt, ezzel szemben úgy érzi, hogy sikerült valamennyi klisét felismernie, miközben nézte a sorozatot, és a „klisékerülés kliséivel” találkozott. Ezt pedig azzal magyarázták a többiek, hogy a sorozatok legelső epizódja, a pilot szerződéskötés a nézővel, amit illik betartani. Ha például a kezdetekben romantikus vígjátékot ígérünk, nem folytathatjuk olyan jelenettel később, amitől mindenki hátrahőköl.

Tömeg helyett patikamérleg

Tasnádi úgy látja, hogy hazánkban soha, egyik csatorna sem engedheti majd meg, hogy a Trónok harcához hasonló látványos jeleneteket forgasson le, hiszen még az egyszerűbb kosztümös filmek is hatalmas költségvetéssel járnak. Míg régen két csatorna volt Magyarországon, és az ezeken futó tartalmakat a nagyközönség egészének, minél szélesebb rétegnek igyekeztek gyártani, addig mára már fregmentálódott a piac, és külön erre specializálódott szakemberek számolják ki patikamérlegen a célközönséget. Ennek egyik előnye például az is, hogy a szűk rétegekhez szóló rendezők egyre több meghívást kapnak nagy presztízsű csatornáktól, hogy valósítsák meg náluk az egyedi elképzeléseiket.