Olimpiai lázban ég az ország: győzelmek, meglepő teljesítmények, szórakoztató fordulatok és izgalmak az egyik oldalon, be nem tartott ígéretek, csalódások, kudarcok a másikon. Egy nemzetközi sportesemény kiemelt médiafigyelemre tart számot, így akár győz, akár veszít az adott sportág képviselője, szinte garantált, hogy azonnal szakértői kommentárok, interjúk, emberi történetek tucatjai látnak napvilágot. Az azonban, hogy egy olimpikontól mennyire várható el a tudatos kommunikáció, már egyáltalán nem evidens.  Közéleti szereplő-e a hazai színekben versenyző vívó? Mi a baj azzal, ha néhány másodperccel a futama után élő nyilatkozatra kötelezzük az éppen a medencéből kikászálódó úszót? Piacképes termék-e egy nemzetközi színvonalú sportoló? Körüljártuk.

Imre Géza megrendült nyilatkozata, Szilágyi Liliána extrovertált spiritualitása, Kenderesi Tamás sajtburesze, Tóth Krisztián kemény szavai, Risztov Éva röhögőgörcsbe fulladt sajtótájékoztatója. Néhány, a teljesség igénye nélkül felsorolt példa az elmúlt napok sportolói kommentárjaiból. Van köztük ösztönös kommunikációs zseni, de bizony akad olyan is, aki a versenyzés miatt felszabadult adrenalintól összevissza, sőt, nyilvános megítélésére nézve akár károsan fogalmaz.

Arról fölösleges moralizálni, hogy egy 19 éves ifjúsági olimpiai- és Európa-bajnok úszó néhány pillanattal elbukott futama után, hulla fáradtan mennyire átgondoltan jelenti ki millióknak, hogy neki “elege van ebből és mindenki tehet egy szívességet“, vagy amikor pár éve Verrasztó Dávid igen esetlenül úgy fogalmazott, hogy egy “EB-arany szart sem ér“, azon viszont talán érdemes elgondolkozni, hogy sportolóink médiatudatossága megüti-e a kellő szintet és ha nem, nem volna-e érdemes ezt az ő és saját érdekünkben fejleszteni?

750szil.jpg

/Forrás: M4/

A sportoló mint márka

A sport világában az igazán profitábilis versenyzők márkája különböző karakterjegyekből – tehetség, karizma, vitalitás, természetesség, a játék szeretete, sztár attitűd, stb. – tevődik össze. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy a kereskedelmi termékek kapcsán alkalmazott márkaépítési koncepciók a kiemelkedő karakterű sportszemélyiségekre is átültethetőek. Így született meg a Bolt-, a Ronaldo-, a Beckham-, a Nadal-, vagy a Phelps-brand. A legnagyobb sportklubok több százmillió eurós árbevételt érnek el évente, a világsztárok súlyos tízmilliókat visznek haza. Bár egy hazai élsportolótól nem feltétlenül várjuk, hogy az egész világot meghódító brandé váljon, azért ilyen kezdeményezésre is látunk példát itthon. Hosszú Katinka ugyanis számos olimpiai aranyérem mellett saját márkával és termékcsaláddal is büszkélkedhet. Az amerikai mintára felépített Iron Lady brand sikere jól mutatja: az átgondolt, markánsan pozícionált, tű élességgel megtervezett personal branding kifizetődik.

A sportoló ugyanis olyan, mint egy egyszemélyes vállalkozás, aki a személyében nyugvó piaci potenciál maximalizálásában érdekelt, akinek a sporttehetsége a gazdasági értelemben vett tőkéje. Ám a tehetség egyedüli jelenléte korántsem garantálja a sikert, a piaci érték növekedését, ahhoz ugyanis hozzájárul a sztárattitűd, a professzionális menedzsmentháttér és a kommunikációs- és médiatudatosság is. Ezek együttese segít az egyéneket megkülönböztetni a tömegtől, kiemelni értékeiket, személyiségük speciális jellegzetességeit, saját történetüket. Végső soron pedig ez növeli a marketingbevételeket, ez szállítja futószalagon a szponzorokat.

5577723356510100e5dcc_b8932c7b.JPG

/Forrás: vaskarika.hu/

A kommunikációs tudatosság fontossága

A sporttehetség puszta létén túl tehát egyéb tényezők is szükségesek; a sportolók piaci értéknövekedéséhez, a sportolói márka kialakulásához ugyanis elengedhetetlen egyfajta tudatosság, a gyakran lesajnált kommunikáció értéknövelő szerepének felismerése és fejlesztése.  Ahogy Perlaky-Papp József PR-stratéga blogján fogalmaz, “a jó imázs sokat ér, dagadhat tőle a bankszámla, mivel szívesen kölcsönzik azt vállalatok.” Imázst építeni azonban médiumok segítségével, nyilatkozatokon keresztül lehet, hiszen egy-egy megszólalás adott esetben jobban kirajzolja a fogyasztók számára a sportolók egyéniségét, mint egy pontos asszó a páston vagy jól kijött forduló a medencében.

Éppen ezért a sportolóknak és a sikerükön dolgozó stábnak érdemes felismernie, hogy mivel egy-egy olimpikonról ma már közéleti személyiségként gondolkozik a nyilvánosság, ezért lassan nekik is érdemes közéleti személyiségként gondolkozni saját magukról. Interjú-szituációban célszerű mérlegelniük mondanivalójukat, csiszolni verbális és nonverbális stílusukon, figyelni cselekedeteikre és adott esetben igyekezni legjobb formájukat nyújtani kamerák előtt akkor is, ha éppen nem kedvenc sportágukat űzik.

A Média 2.0 egy korábbi meetupján már beszéltünk arról, hogy a sportmenedzsment szerepe napjainkban megkérdőjelezhetetlen; akkor Dr. Borbély Zoltán, a DIGI Sport kommentátora, sportjogász, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) egykori sajtószóvivője a mai sportmenedzserek fő feladatának nevezte, hogy kiválasszák a valóban érdekes és értékes sportolókat, és megtanítsák őket jól nyilatkozni. Egy sportoló ugyanis termék, és ezt bármilyen csúnyán is hangzik, a siker érdekében el kell fogadni. “Meg kéne tanítani a sportolóknak, hogy egy súlyos vereség után vagy felhevült állapotban nem szabad nyilatkozni, mert ez akár végleg tönkretehet egy sportolói brandet és egy karriert. Fontos tehát a sajtósok és kommunikációs szakemberek szerepe, még ha sokaknak nehéz is ezt beismerni” – tette hozzá márciusban.

Veszélyes az elkerülhetetlen interjú

Az egyértelműnek tűnik, hogy egy nemzetközi versenyen porondra lépő sportoló egy adott számban az egész országot képviseli, de hazai versenyzőink mintha elfeledkeznének arról, hogy a versenyszámot követő nyilatkozatokban elhangzott mondatok sem feltétlenül csak rájuk vannak hatással. Első ránézésre szubjektív beszélgetések ezek, ahol az olimpikon véleményét kérdezik, a beszélgetés mégis veszélyes, mivel erősítheti vagy akár gyengítheti az adott sportággal kapcsolatos nyilvános képet, a szponzorációs kapcsolatokat, egy felkészítő edző vagy akár egész klub megítélését is.

Megkeresésünkre Siklós Erik, a Magyar Olimpiai Bizottság marketing és kommunikációs igazgatója arról tájékoztatott, hogy a NOB kötelezi a versenyzőket az interjúkra, tehát egyetlen olimpikon sem teheti meg, hogy saját korlátai ismeretében, adott lelkiállapotát reálisan felmérve kikerüli a köztévé riportereit, ha egy-egy esemény után úgy érzi, hogy nincs megfelelő állapotban kamera elé állni. Ráadásul mintha a riporterek sem segítenének igazán és rendre elfelejtenék, hogy egy sportoló bizony nem politikus: a kérdések sokszor bonyolultak, személyeskedőek, nem kellő helyzetértékeléssel és emberi érzékenységgel feltett érdeklődések.

Mindebből az következik, hogy a sportolóknak nemcsak piaci, de egyéni érdekük is, hogy kiemelt hangsúlyt fektessenek kommunikációjuk fejlesztésére. Ezzel kapcsolatban már csak két költői kérdés maradt: egyrészről elvárható-e egyáltalán tőlük, hogy a töménytelen fizikai és mentális felkészülés mellett még kommunikációs-, sőt akár viselkedési tréningen is részt vegyenek; másrészről pedig vajon Magyarországon minden professzionális segítséget megkapnak-e a háttérintézményektől médiatudatosságuk fejlesztéséhez?