Sokak szerint halálos sebet kapott a magyar sajtószabadság, amikor egyik napról a másikra bezárták a Népszabadságot 2016 októberében. Közel fél év telt el, Pető Péter, a lap egykori főszerkesztő-helyettese már a 24.hu felelős szerkesztőjeként állt a Média 2.0 rendelkezésére. Őszintén vallott a hibákról, az ellenzékiségről, feladatokról, beszéltünk az EchoTV-ről és persze a Momentum Mozgalomról is. Interjú.

Valamivel több mint négy hónap telt el a Népszabadság bedöntése óta. Túltette magát rajta?

Nyilván soha nem fogjuk tudni teljesen kiheverni a történteket, hiszen egyedülálló módszerekkel végezték ki a lapot, de azért sok idő telt már el, az élet pedig nem állt meg, mennünk kell tovább.

Mivel foglalkozott az elmúlt hónapokban?

Változatos négy hónap volt. Az első szakasza bizonyos típusú küzdelem volt a lapért, mert azt gondoltuk, nem lehet felszámolni a magyar nyilvánosság egyik legfontosabb intézményét; tévedtünk, a naivitásom sokat csökkent Magyarországgal szemben. A második szakasz egyfajta munkajogi harccal telt, a harmadik szakasz pedig a kiutak kereséséről szólt. Az utolsó időkben már az egyéni lehetőségek körül folyt minden, hiszen nem történt csoda, nem sikerült együtt maradnia a csapatnak.

Mekkora volt a szórás?

Én négy egykori kollégával kerültem a 24.hu-hoz, de a legtöbb újságíró a Népszavánál állt munkába.

Továbbra is tartja, hogy nem piaci alapon döntöttek a lap sorsáról?

Nevetségesnek tartok minden olyan véleményt, amely megpróbálja a piaci viszonyokkal összekötni a Népszabadság bezárását. Ez nyilvánvalóan politikai döntés volt, amit tökéletesen illusztrál a Mediaworks körüli mozgolódások és személycserék.

peto_freesz.jpg

Pető Péter 2016-ban megkapta a Freész Károly-díjat (Kép forrása: Nol.hu)

Pedig a kormánypárti sajtó szerint ez üzlet, pont.

Ebből látszik, hogy milyen az, amikor piaci viszonyokról írnak, mert sejtésük sincs, hogyan működik az. Támadtak is minket, hogy miért nem vettük meg mi vagy egy baloldali befektető az újságot. Erre csak annyit tudok mondani, hogy nem tudunk olyan dolgot megvenni, ami nem eladó. Mi sosem tudtuk meg, hogy eladó-e a lap, sőt amikor a Népszabadságot felfüggesztették, az első dolgunk volt ajánlatot tenni rá és felszólítani a tulajdonost, hogy nyilvánítsa ki eladási szándékát. Nem volt eladó, mert nem eladni, hanem bezárni akarták.

Bezzeg, amikor a Gyurcsány-kormány alatt a Magyar Hírlap volt nehéz helyzetben, nem sírt utána egy „balliberális” sem…

Nem voltam részese annak az ügynek, nem is szeretnék félinformációkat, se butaságokat mondani.

Szabad a sajtó ma Magyarországon?

Ahogy mondani szoktam, „g. fodor gábori” értelemben igen. Annál az értelmezésnél tartanak, hogy addig, amíg valaki valamilyen formában leírhatja a gondolatait, sajtószabadság van. Én ennél tágabb értelemben szeretem ezt értelmezni: például nem törekedik a hatalom arra, hogy minél több műhelyt, szerkesztőséget szüntessen meg, amely ellenőrzi a közpénzek felhasználását. A blogok és a kis portálok nem képesek erre, nem azért mert rosszabbak lennének, hanem egyszerűen más a funkciójuk, máshogy működnek.

Nemrég volt egy előadás a Független Médiaközpont szervezésében, ahol a résztvevő, nem kormánypárti médiumok vezetői a közösségi finanszírozásról és a nemzetközi alapítványi pénzekről is beszéltek. Valóban Soros-bérenc lenne az Átlátszó és a Direkt, vagy csupán a kirótt feladataikat teljesítik a Fideszhez hű véleményvezérek, amikor ezzel vádolják a transzparenciáért küzdő műhelyeket?

Jól látható, hogy a publicisztikák rendszerint a politikai kommunikációnak megfelelő történetekkel állnak elő. Arról nem is beszélve, hogy az alapvetésük is az egyébként: legutóbb Gajdics Ottó mondta el, hogy ilyen értelemben csak politikai irányítású sajtó van Magyarországon. Természetesen, aki ebben hisz, az nem foghatja fel, hogy vannak az embernek saját meggyőződései és gondolatai. Azt sem foghatja fel, hogy vannak projektek, amelyek közösségi adományokból, függetlenül tudnak működni. Vagy azt sem érthetik, milyen az, amikor a tulajdonosuk valamit elvár, és a szerkesztőség megütközik vele. Ez a jobboldali sajtóban elképzelhetetlennek tűnik.

Ha már Gajdics Ottó: visszajáró vendégnek számít az EchoTV-ben, ahol a Magyar Idők főszerkesztőjével is lehetősége nyílik összeütköztetni a világnézetét. Miért megy az oroszlán barlangjába, mi a célja?

Régen elmúlt az az idő, amikor Magyarországon ne kellene minden lehetőséget megragadni arra, hogy a valósággal talán közelebbi viszonyt ápoló vélemények is megjelenjenek a kormánypárti nyilvánosságban, ahonnan a tények jó ideje száműztettek.

Meg lehet győzni a fideszes valóságban élőket egy-egy ilyen adás alatt?

Nem tudom, nem is hiszem, hogy feladatom lenne. Nem politikus vagyok, nem készülök előre, de azt gondolom, el kell mondanunk azt a valóságot, amit mi ismerünk. Persze mások meg azt mondják, az nem a valóság és mi élünk az álmok birodalmában. A nézők, a fogyasztók közben eldöntik, kinek hisznek. Ha nem nekünk, akkor is hozzátartozik szerintem a nyilvánosság működéséhez, hogy nem izolált szegregátumokban töltjük az időnket. Mindig is úgy gondoltam, hogy a nyilvánosság a véleménypluralizmuson, az érvek ütköztetésen alapszik, és egy kicsit ebben a tekintetben cinikusok voltunk, tán lenézőek bizonyos véleményekkel szemben, amit most fizetünk meg igazán. Sokszor olyan témákról beszéltünk, amelyek nem feltétlenül érintették a széles társadalmat, én azt hiszem van ebben feladatunk, nevezhetjük edukációnak is. Nem magyaráztunk el dolgokat az elejéről, érthetően, csak értelmeztünk.

Van akkor feladat a 24.hu-nál is.

Ahogy mindenhol. Örülök, hogy ide kerültem. Azt gondolom, hogy a 24 és az Index – de ide tartozik a propagandaoldallá züllesztett Origo is – népoldalak. Ezek a portálok felelősek azért, hogy az információkat érthetővé, fogyaszthatóvá tegyék az állampolgárok számára.

Mi a feladata az ellenzéki médiumoknak idén, az országgyűlési választást megelőző évben?

Mit jelent, hogy ellenzéki médium? A 24.hu például nem ellenzéki médium. Ez egy olyan újság, amely az olvasókat, fogyasztókat, állampolgárokat leginkább érintő ügyekkel foglalkozik, és természeténél fogva végrehajtja a feladatát, azaz ellenőrzi a hatalmat. Ebből az a tévhit alakult ki, hogy ez ellenzéki tevékenység, de én ezt nem így gondolom. Ez állampolgári kötelesség, amelyet elvégez az újság. Örülnék, ha a kormánypárti sajtó is elvégezné a munkáját ebben a tekintetben – nem teszi.

Mit gondol, mi volt a Momentum sikerének titka? Több mint egy hónapig tematizálták a közéletet, ez óriási dolog.

Hisznek a munkában. A mai, szervezett ellenzék szereti megspórolni a munkát. A Momentum nem közleményt adott ki, hogy nem támogatják az olimpiai pályázatot, hanem cselekedett. Találtak egy ügyet, megszervezték a hálózatot, és energetikusan, innovatívan, kreatívan álltak neki a történetnek, a flow pedig vitte utána magával az egészet. Látszott, hogy működik; látszott, hogy a vezetők jól felkészültek, a médiaeseményeik – a Szanyi-sajtótájékoztató vagy hogy besétáltak a Budapest 2024-hez közérdekű adatokért – áttörték a nyilvánosság falát. Most az a kérdés, hogyan tovább? Mi lesz a következő nagy ügy? Az is előfordulhat, hogy beleszürkülnek a pártpolitikai csatározásokba. Tapasztalt politikusok várják őket a ringben, most jön a neheze.

Sokan kérdezhetik, Paks2-nél hol voltak?

Nevetséges. Hol voltak? Iskolában voltak, hol lettek volna? Imádom, amikor a Fidesz szeretné megmondani, mikor, melyik szervezet, milyen ügyben léphet be a közéletbe. A Momentum most alakul párttá, nyilvánvalóan onnantól kezdve minden nagyobb üggyel foglalkozniuk kell. Nem kell aggódnia a propagandagépezetnek, szerintem a Paks2-vel is foglalkoznak majd.

Ha a Momentum valóban elindul 2018-ban, nem lehet, hogy az ellenzéki egység tovább darálásával a kormánypártok malmára hajtja a vizet?

Én a Gyurcsány-problémánál is mindig azt hangsúlyozom, hogy ezeket a politikai meccseket meg kell nyerni, nincs mese. Ha nem akarunk valakit, hogy ott legyen a politikai palettán, le kell győzni, és kész. Aki nem szeretné Gyurcsány Ferencet, az győzze le. Aki nem szeretné a Momentum Mozgalmat az ellenzéki oldalon, az győzze le a Momentum Mozgalmat. Ez a politika.