Az iPhone 2007-es piacra dobása óta az okostelefonok száma rohamosan növekszik: 2016-ban világszerte több mint kétmilliárd ember használ ilyen eszközt. Döntő többségük átlagosan kezeli a telefonját: használja, leteszi, majd megint használja és megint leteszi. Akadnak azonban szélsőséges esetek: van olyan fiatal, akit elvonóra kell küldeni a telefonja miatt, és van olyan befolyásos cégvezető is, aki nem hajlandó mobilt használni. Jöjjenek a függők és az absztinensek.

Érdekes, hogy habár az okostelefont szokás megjelölni az absztinencia és a függőség tárgyaként, mégsem maga az eszköz, hanem az online lét váltja ki a szélsőséges reakciókat. A bárhol kézbe vehető internet adja meg ugyanis az érzetet, hogy kapcsolatban állunk a világgal. Úgy tűnik, hogyha nincs net a telefonon, akkor az SMS és a telefonálás lehetősége nem elegendő a függőknek, de már kielégíti a szabadulni vágyókat.

Nomofóbia és függőség

A nomofóbia (no mobile phobia) a telefonkapcsolat hiányában fellépő szorongásos állapotot jelöli. A mentális betegségek kézikönyve, a DSM-5 (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, ötödik kiadás) nem foglalkozik a rendellenességgel, pedig az első témába vágó értekezés már 2005-ben napvilágot látott – és ugye ekkor hol voltak még az okostelefonok? A dolog lényege, hogy az alany a telefonja nélkül úgy érzi, elszakad a világtól, kiesik az információáramlásból és lemarad valami fontos eseményről – ez a FoMO (fear of missing out), amely a szorongás általános tüneteit okozza: remegés, izzadás, folyamatos feszültségérzet, légszomj, gyors pulzus, sőt félelem, állandó magányérzet és alacsony önértékelés fedezhető fel a betegségtől szenvedőknél.

o-phone-addiction-facebook.jpgForrás: Huffington Post

A fentiek klasszikus velejárói a függőségeknek is, a tudomány pedig többé-kevésbé egyhangúan állítja, hogy létezik telefonfüggőség. A véleménykülönbség ott jön ki, hogy mikortól lehet addikcióról beszélni. Az egyik elgondolás, hogy csak azért még nem lesz egy tevékenységből függőség, mert fontos az életünkben. És valóban: legtöbbünk életében fontos szerepet tölt be a telefonja, mégsem vagyunk függőnek tekinthetők. A másik vélemény szerint, ha a készüléktől való kényszerű megválás miatt már minimálisan megjelennek az elvonási tünetek, nyugodtan lehet függőségről beszélni.

addicted-sidewalk.jpgUtcakép Dél-Koreában /Forrás: cdn02.com/

Az elméletektől függetlenül maga a jelenség létezik. Nem csoda, hogy mint minden technofil jelenségben, itt is Délkelet Ázsia jár az élen. A felmérések szerint Dél-Koreában a 11-12 éves gyerekek 72 százalékának van okostelefonja, ők átlagosan naponta 5,4 órát töltenek el a használatával. A problémát az állam is észlelte már, nem véletlen, hogy Szöulban nyílt meg az első, kifejezetten telefonfüggőket kezelő osztály a Soon Chun Hyang Egyetemi Kórházban. Délkelet Ázsia majdnem minden országában van elvonó, de bőven akad belőlük a világ többi részén is: csak Kínában van közel háromszáz, az Egyesült Államokban a legnagyobb a kaliforniai Morningside Recovery Center, de az Anonim Internet- és Techfüggők csoportjai is minden nagyobb városban jelen vannak, míg európai oldalról a spanyol Lleidában nyílt az első. A neten pedig találunk rengeteg beszámolót a függőktől, az éppen leszokóktól és a már tisztának tekinthetőktől is.

Vannak, akik nem bírják elviselni az okoskütyüket

Az okostelefonok vírusszerű terjedésével párhuzamos a butatelefonok vagy feature phone-ok piacának robbanása is. Nemcsak marginális gyártókra kell gondolni, pár kifejezetten erre szakosodott cég, mint a Light Phone vagy a Punkt mellett a Microsoft és a Samsung is folyamatosan árul ilyen készülékeket. A butatelefon lényegében az okostelefon előtti eszköz, amely telefonhíváson, SMS küldésén, zenelejátszáson, ébresztőn, esetleg naptáron meg pár egyéb alkalmazáson kívül nem tud semmit. Sok felhasználó ugyanis pont abba fáradt bele, amellyel többek függésbe kerültek: az állandó jelenlétbe.

lightphone.jpgA Light Phone /Forrás: lightphone.com/

Azok esetében, akik maguk választják a butatelefont, nem kényszerű elvonásról van szó, hanem tudatos elzárkózásról. Nemcsak az zavarja őket, hogy folyton elérhetők, hanem az is, hogy a környezetük részéről elvárássá válik, hogy állandóan elérhetők legyenek. Több kutatás foglalkozik azzal, hogy az állandó közösségi jelenlét a társadalomtól való elszigetelődést vonhatja maga után. Persze az ellenkezőjére is találni eredményeket és ellenvéleményt, az említett kétmilliárd ember többsége ugyanis normális keretek között használja a kütyüjét. A butatelefonos beszámolók azonban kijelentik: az állandó online jelenlét hiánya miatt mélyebben, színesebben élik meg offline életüket. Avagy az okostelefon közel hozza ugyan a távolban lévőket, annak hiánya viszont valóságosabbá teszi azt, aki amúgy is közel van. És a marketingszöveg: okostelefonja buta embernek van, butatelefonja pedig az okosnak – állítja egy gyártó.

Oldalak ezrei foglalkoznak azzal, miért jobb a butatelefon, vagy hogy éppen melyik a legjobb ilyen eszköz. Az oldalak magas száma pedig egyértelműen jelzi, hogy nem elszigetelt jelenségről vagy egy szűk rétegről van szó: jelentős igény van arra, hogy a zsebtechnológia használatában visszalépjünk egy nagyot. És ha valakinek kétsége támadna, hogy lehet-e egyáltalán okostelefon nélkül produktívan élni, az olvassa el Steve Hilton történetét, aki a Szilícium-völgyben vezeti jól menő cégét – nemhogy okostelefon, de úgy egészében mobiltelefon nélkül.