Mi zárjuk el magunkat a szabad információáramlástól, vagy elzárnak minket tőle? Félünk ellenvéleménnyel találkozni, vagy csak szeretünk hasonlóan gondolkodókkal együtt lenni? Egyáltalán baj, ha csak egyoldalúan tálalva kapjuk az információkat? A blogunknak nyilatkozó szakértők segítségével próbáltunk utánajárni, hogyan miért zárjuk be magunkat ismeretbuborékokba és miért nem bánjuk, ha minket zárnak be visszhangkamrákba.
Az áprilisi választások óta tovább szűkült a hazai médiatér: megszűnt egy politikai napilap, egy hetilap, egy rádió és gazdát cserélt egy televízió. A hazai média kormány által felügyelt felében csak központilag engedélyezett témákat lehet tárgyalni, azt is csak a központilag engedélyezett mondanivalóval. Az, hogy ez valakinek tetszik-e, politikai kérdés, az azonban szakmai, hogy milyen hatással van az idegrendszerünkre és gondolkodásunkra, ha a tények, adatok és történések csak egyoldalúan tálalva jutnak el hozzánk. Szakértők segítségével vizsgáltuk, hogyan zárják be a felhasználók saját magukat ismeretbuborékokba vagy hogyan zárják be őket visszhangkamrákba. Mindkét jelenség közös pontja, hogy a fogyasztó gyakorlatilag el van zárva az információáramlás a lehető legkiegyensúlyozottabb, legobjektívabb részéből, de ezt mindkét esetben maga a fogyasztó választja.
Az egyikbe bezárják, a másikba a fogyasztó zárja be magát
Az ismeretbuborékokat (epistemic bubble) úgy lehet a legegyszerűbben leírni, mint amikor valaki „csakazértis” hisz valamiben és nem is lehet neki bebizonyítani az ellenkezőjét, kivéve, ha valami olyan radikális dolog történik, aminek következtében kénytelen elhinni az ellenkező állítást. A buborékban lévő fogyasztó nem fordít energiát a híreknek való utánajárásra, a lehető legkisebb energiabefektetéssel akar tájékozott lenni: egyszerűen nem érdekli a saját véleményével ellentétes információ.
Pedig a média igyekszik vele elhitetni a sokoldalúságot: mindenkit megszólaltatnak az adott témában, a fogyasztó csatornák széles tárházából válogatva tájékozódhat, egyre több újságot olvashat. Azonban ettől még nem kap színesebb tartalmat, mivel amit fogyaszt, mind ugyanannak a propagandának a szócsövei más-más köntösbe bújtatva. Mindezt azonban úgy tálalják, hogy az átlagos fogyasztó nem realizálja a különbséget.
Elzárkózunk vagy elzárnak minket az információktól? /Forrás: unsplash.com/
Az ismeretbuborékok vizsgálatakor Eli Pariser The Filter Bubble (2011) és Cass Sunstein #Republic: Divided Democracy in the Age of Social Media (2017) című munkáját használtuk kiindulásnak. Eszerint a buborék tagjai elutasítóak az ellenkező nézetekkel szemben, bezárkóznak saját világukba. Mégsem áll teljesen szilárd lábakon az ismeretbuborék: relatíve könnyen felszámolható, mivel tagjait nem az észérvek és tények, mint inkább a mítoszok tartják össze, amelyeket ők maguk táplálnak. Más kérdés, hogy ennek ellenére a gyakorlatban miért nem olyan egyszerű a felszámolása. Ebben bizonyára fontos tényező az, hogy valamiben készakarva hinni akarunk még akkor is, ha a lelkünk mélyén sok esetben tudjuk, hogy az adott állítás hamis. Az ismeretbuborékkal ellentétben visszhangkamrát (echo chamber) már nem lehet könnyen felszámolni, tágabb méreteket ölt, kevésbé érzékelhető, de jóval nagyobb erővel bír mint az ismeretbuborék. A visszhangkamra egyfajta társadalmi struktúraként is értelmezhető, aminek alapja, hogy elnyomja a számára nem releváns hangokat. Összevetve az ismeretbuborékkal, amit mi magunk alakítunk ki és ahol elismerésre sem kerül az ellenérv, a visszhangkamrában a saját szempontjaink alapján mutatják be nekünk az ellenérveket és a struktúrát mesterségesen tartják fent körülöttünk. Azt is hihetjük, hogy véletlenszerűen botlottunk az adott tartalomba, de igazából szándékosan, politikai, vallási, világnézeti preferenciáinktól függetlenül próbálják formálni az ízlésvilágunk. A jelenség mozgatórugója a tudatos félrevezetés és félelemkeltés, amellyel elszigeteli tagjait az ellenvéleményektől úgy, hogy azokban még csak nem is tudatosul az elszigetelés ténye.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a befogadó egy idő után csak a már ismert és hitelesnek vélt forrásokat fogja használni, ezzel ki- és elzárva magát bizonyos információs csatornáktól. Krekó Péter szociálpszichológus és a Political Capital igazgatója kérdésünkre úgy fogalmazott: a visszhangkamra mozgatórugója a késztetés, hogy olyan emberekkel legyünk együtt, akiknek hasonló az érdeklődése és a véleménye, mint a miénk, és olyan véleményeket hallatnak, amelyek hasonlóak a miénkhez. Krekó azt is hozzáteszi, ez „fogékonyabbá tehet minket a szélsőséges véleményekre, álhírekre és összeesküvés-elméletekre is.” Bizonyára sokak emlékezetét megragadta az az ideillő Origo kezdőlap, ahol a legtöbb cikk címében, vagy cikk összefoglalójának szövegében szerepelt a „migráns” szó. Tehát ez esetben a bevándorlókérdés került előtérbe, hogy azt fő aktuálpolitikai problémaként értelmezze a fogyasztó. Mindez akkor válik érdekessé, ha ezt nem csak egy médium, hanem több is átveszi és alkalmazza, egyfajta visszhangként táplálva egy adott értelmezést.
Amikor bezárnak a visszhangkamrába – az Origo március 13-i címlapja /Forrás: m.blog.hu/
Miközben kényelmesen kisül az agysejt
Ragó Anett, az ELTE Pedadógia és Pszichológia Karának adjunktusa, a Media 2.0-nak más szemszögből világította meg a jelenséget: szerinte a visszhangkamra kialakulásának hátterében a félelem áll. A legtöbben félnek ugyanis szembesülni az ellenvéleményekkel és ezt már-már kényszeresen próbálják elkerülni. Ragó elmondása szerint a közvetlen környezetünk miatt könnyen hihetjük, hogy meggyőződéseinkkel magunkra vagyunk maradva, pusztán mert másképp vélekedünk egyes témákban.
Arra a kérdésünkre, hogy a jelenségnek mi a szervezetünkben lefolyó háttere, azt mondja: „a sejtszintű működés és a magas szintű társadalmi problémák közti frusztrációja következtében, egyszerűen kisül az agysejt.” Később hozzáteszi ez “nem egy negatív dolog, egyszerűen aktivitást jelent, ha kisül azt jelenti, reagál valamilyen ingerre.” Egy-egy terület lehet aktívabb, így bizonyos témák több érzelmi választ válthatnak ki, mint mások. Eszerint mi magunk zárkózunk be visszhangkamráink mélyére, azért, hogy rövidre zárjuk az információáramlást. A rövidre zárás legjobb, legkényelmesebb módja pedig, ha megnézzük mondjuk azt, hogy a barátaink mit lájkolnak és aszerint cselekszünk mi is. Ragó viszont megerősítette, hogy az idegrendszerünk működését nem befolyásolja negatívan, ha egyoldalúan tájékoztatják, ha nem késztetik kritikus gondolkodásra.
A Facebook, az Instagram és a Twitter az új melegágy
Darnai Gergely a Pécsi Tudományegyetem. adjunktusa a visszhangkamra kapcsán a politikai nézetek befolyásolhatóságára tér ki. Darnai a 2000-es évek elejét említi, amikor még sokan azt gondolták, hogy a közösségi felületek elősegíthetik majd az emberek között meghúzódó kulturális, értékrendbeli és politikai falak ledöntését, ezzel pedig a kiegyensúlyozott gondolkodás előretörését. A kezdeti tapasztalatok azonban azt mutatták, az emberek nagy része éppen ellenkező módon használta ezeket a lehetőségeket: inkább egyfajta buborékkal vették körül magukat, amelyen keresztül kiszűrték a nézeteikkel nem egyező véleményeket és híreket. További példaként hozza Flaxman és kollégáinak (2016) kutatását, amiben 50 ezer amerikai felhasználó online tájékozódását vizsgáltak. Eszerint a médiát használó emberek valóban hajlamosabbak a saját politikai nézeteikkel megegyező hírek olvasására, de meglepő módon azt is kimutatták, hogy megfigyelhető a saját ideológiájuktól ellentétes vélemények iránti érdeklődés is. Dubois és Blank (2018) 2 ezer brit, politikára fogékony felnőttre kiterjedő kutatása azt mondja, a politika iránt érdeklődőkben megvan a törekvés arra, hogy elkerüljék visszhangkamrákat, mivel igyekeznek sokoldalú forrásokból tájékozódni. Ezt bizonyítja, hogy a megkérdezettek csupán 8 százaléka hajlamos arra, hogy bekerüljön a ismeretbuborékába. Egy kevésbé tudatos médiafogyasztó azonban sokkal rosszabbul szerepelne ezen a felmérésen.
Ezzel kapcsolatosan Krekó Péter úgy véli, a közösségi médiában zajló politikai viták sokszor durvábbak, személyeskedőbbek és terméketlenebbek, mint az offline térben folytatott viták, ez pedig, könnyen elvezet a vélemények elszigetelődéséhez, a normális vita elvékonyodásához. Az erős elfogultság és az információs törzsekbe szerveződés szerinte manipulálhatóvá tesz. Ugyanis ha elszigetelődünk, jóval kisebb esély van arra, hogy ellenérvekkel is találkozzunk, olyanokkal meg aztán pláne nem, amik mondjuk meggyőznének minket az állítások ellenkezőjéről. Épp ez a visszhangkamra fő ismérve: fel a sem eszmélünk, máris csak egy szemszögből kapjuk az információkat.
A befogadói magatartással kezdődik
Mindhárom szakértőnk egyetért abban, hogy a visszhangkamra elsősorban a politika eszköze, de kiindulópontja a befogadói magatartás. Tehát az, hogy az online térben egyszerűbb, már jól megszokott utakon kívánunk tájékozódni. Kivételt képez a komment szekció, ahol a hozzászólások között találkozhatunk ellenvéleménnyel és vitatható kérdésekkel is. A befogadón múlik, milyen hajlandóak széleskörűen tájékozódni, hogy a kényelmi zónájukból kilépve vállalják a plusz energiabefektetés annak érdekében, hogy valós és teljeskörű tájékozódáshoz jussanak.
(A cikket megjelenés után Ragó Anett válaszával egészítettük ki: az agyi aktivitás, mint “kisülés”, nem negatív, hanem egy ingerre történő reagálás.)