A Techcrunch egy közelmúltbeli cikke az újságírás múltjának és jelenének különbségeit járja körül. Ennek kapcsán mi is megnéztük, hogy áll a helyzet a témában, hiszen nem csak a médiafogyasztási szokások változnak, de a fogyasztani való előállítása is átalakul az új körülmények hatására. Mire jó a civil újságírás, és mit lehet kezdeni a veszélyeivel, és egyáltalán: mihez kezdjen mindezzel az újságíró?

Az apropót Robert Kaiser Rossz hírek a hírekről című esszéje adta. A tavaly októberi, meglehetősen hosszú írás csatlakozik azokhoz a borús helyzetjelentésekhez, amelyeket az utóbbi időben gyakran olvashatunk a média jelenlegi helyzetéről: a technológiai fejlődés aláásta a hagyományos médiavállalatok gazdasági modelljét, az elmúlt időszak emblematikus médiumai veszélybe kerülnek, nem sikerült valóban hatékony működési modellt találni, ezért a digitális forradalom elbizonytalanította a professzionális újságírás helyzetét, ami viszont aláássa a média ellenőrző szerepét, mindez pedig végső soron a demokrácia meggyengüléséhez vezet.

Az ilyen állítások közül sokkal lehetne vitatkozni, de a Techcrunch elsősorban kettőt emel ki a szövegből.

Civil a pályán

„Az eredeti tudósítások mértéke bizonyosan csökkent, ahogy megnőtt az internet jelentősége.” – hangzik Kaiser első állítása, amely rögtön elég furcsán hangzik, hiszen valójában nem hogy nem csökkent az eredeti (saját, nem mástól átvett) tudósítások mennyisége, hanem éppen hogy követhetetlen mértékben növekszik. Csakhogy ezeket az anyagokat egyre gyakrabban nem az újságírók, hanem átlagemberek készítik, és nem újságban vagy tévében, hanem Facebookon, Twitteren, Instagramon, blogokon, Youtube-on jelennek meg.

Neve is van ennek a trendnek, leggyakrabban civil vagy részvételi újságírásnak (angolul citizen journalismnek) szokták hívni. A fogalom elég tág, szemtanúk rövid posztjaitól a helyszíni videókon át szakértők elemző blogbejegyzéseiig több minden tartozik ide. A lényeg, hogy a hivatalos újságírók mellé a korábban olvasói vagy nézői pozícióra korlátozott civilek is beszállnak az információ gyűjtésébe és terjesztésébe. A trend már az internet előtt is megjelent, de az elterjedése egyértelműen a digitális kultúrának köszönhető.

citizen_journalism_01.jpg

Az ilyen úton felbukkanó információ persze nem feltétlenül jó vagy pontos, de hogy rengeteg van belőle, az biztos. Éppen ezért, az újságíró feladatai között megjelent, sőt egyre fontosabbá válik az információ aggregálása, és főleg a szelektálás, a szerkesztés és a tálalás. Vagyis meg kell találnia a végeláthatatlan tartalomfolyamban azokat a bejegyzéseket, képeket, videókat vagy bármilyen információt, amely kiemelésre érdemes. Meg kell találnia és meg kell mutatnia, hogy a tengernyi „eredeti tartalomból” melyik az, amelyik jó és pontos.

Ebből következik, hogy az újságírónak itt még egy nagyon fontos feladata van: mindenekelőtt le kell ellenőriznie az internetes tartalom valóságtartalmát. Ez persze nem újdonság. Mégis, a közösségi információ megbízhatatlanságától félők úgy tesznek, mintha korábban sose látott volna napvilágot pontatlan vagy félrevezető információ, és az újságírónak nem kellett volna mérlegelnie egy-egy forrás megbízhatóságát. Hogy nem ez a helyzet, arra a médiahekkek léte és szórakoztató karrierje a legplasztikusabb példa, de itthon a bajai videó esete is ugyanerre mutatott rá.

Segít a nép

Még csak arról sincs szó, hogy a nem professzionális tudósítás, vagyis magánemberek személyes beszámolóinak megjelenése teljesen kiváltotta volna az újságírók elsődleges feladatát, hiszen alapos és minőségi tudósításra, oknyomozásra továbbra is szükség van. Alapvetően három dolog változott meg:

(1) Olyan helyről, eseményről is elérhetővé vált helyszíni információ, ahova a professzionális média nem jutott el (például mert kicsi eseményről van szó, amely hagyományosan a média radarja alatt maradt).

(2) Vagy a média még nem ért oda, mert annyira friss, éppen zajló eseményekről van szó, hogy csak az egyébként is a környéken tartózkodók tudják, mi történik (például egy baleset vagy éppen a hóhelyzet esetében); esetleg egyszerűen túl lassan reagálnak (mint a fergusoni tüntetéseknél).

(3) Az újságíró nemcsak közvetlenül, személyesen és kizárólagosan (tudósítók, interjúk vagy saját informátorok révén) jut információhoz, hanem mindenki számára elérhető forrásokból és csatornákon keresztül is, így átalakul a médiumok között a híradás elsőbbségéért folytatott verseny jellege.

Kaiser persze valójában arra gondol, hogy a hivatásos riporterek tudósításainak a száma csökken, de a fentiek alapján belátható, hogy ez önmagában nem jelent semmiféle minőségbeli romlást, hacsak a médiamunkások nem kezelik félre a kétségtelenül átalakuló helyzetet. A (néhány évvel ezelőtt még) új médiakörnyezet új lehetőségeket és új problémákat is hozott, de fölösleges (még mindig) visszasírni egy egykor működő modellt, ha már azért nem működik, mert a feltételek változtak meg alapvetően.

citizen_journalism_02.jpg

Közösségi kockázatok

Természetesen veszélyeket és kihívásokat is jelent tehát az információbőség. Arra, hogy a közösségi tudósítás képes a gyakran jócskán lemaradó médiatudósítás helyébe lépni, a Techcrunch több egyértelműen pozitív eset mellett a bostoni merényletet hozta fel példaként. Ez azonban egyben azt is megmutatta, hogy óvatosan kell bánni a közösségi információval, mert a működési logikájából adódóan félrevezető lehet. (A Híradósok című amerikai sorozat legutóbbi évada egyébként részben éppen a bostoni események kapcsán felmerülő újságírói etikai dilemmákkal foglalkozott.)

De más intő példákat is találni. 2012-ben a BBC például egy neten keringő, de valójában 2003-as iraki képpel illusztrálta a szíriai vérengzést, mert nem tudták időben azonosítani a kép forrását, ennek ellenére mégis felhasználták. Ezzel egyébként szépen párba is állítható az a tavaly év eleji kép, amelyen egy szíriai kisfiú egyedül látható. Ezt az ENSZ készítette, az ő Twitterükről vette át a CNN, de az újságíró már úgy állította be, mintha a fiú egyedül menekült volna a sivatagban, holott csak néhány lépéssel maradt le a családjától. Itt tehát nem volt szükség civilekre a pontatlansághoz, megoldotta egy hivatásos újságíró is. A BBC-shez hasonló itthoni példa pedig a 2011-es West Balkán-tragédia, amikor egy valójában hónapokkal korábbi késelős kép fokozta Facebookon a pánikot.

Utána kell menni

Az ilyen anomáliák kiszűrésére több eszköz és szolgáltatás is megjelent, ezek próbálnak segítséget nyújtani a közösségi adatfolyam rendbeszedéséhez és megbízható felhasználásához.Az egyik ilyen a Storyful, amelynek az a célja, hogy kiszűrje a közösségi zajt, és minél gyorsabban megtalálja a hasznos tartalmakat. A rendszerük valós időben figyeli a legnépszerűbb közösségi szolgáltatásokat, és ha történik valami, riasztja a cég újságíróit, akik igazolják az anyagok hitelességét, majd megszerzik a felhasználási jogot, amelyet aztán továbbadnak a partnereiknek – akik a New York Timestól a BBC-n keresztül a Wall Street Journalig elég szép listát alkotlak. Mark Little, a cég alapítója szerint az új médiakörnyezetben „az autoritás helyett az autentikus tartalom az új valuta”, vagyis az számít igazán, honnan származik a friss információ, nem az, hogy milyen tekintélyes médium hozza azt le.

Szintén az információ igazolása az Emergent célja. Ők nem csak közösségi, de híroldalakat is figyelnek, és ha gyanús sztorira bukkannak, minél több forrást gyűjtenek hozzá, amelyek vagy megismétlik, vagy alátámasztják, vagy cáfolják az alapállítást. Az elemzés végül arra jut, hogy egy információ igaz, hamis vagy ez még eldönthetetlen. Azt is figyelik, hogy egy esetleges cáfolat után frissülnek-e a híradások, vagyis eljut-e az emberekhez, ha kiderül, hogy valami hamis volt – a javítás ugyanis jellemzően kevésbé terjed jól, mint maga a megcáfolt hír.

Storify pedig a szerkesztőségek által felhasználni kívánt közösségi tartalmak gyors összerendezését teszi lehetővé. Segít megtalálni a különböző forrásokból származó elemeket, és egységes, prezentálható sztorit épít belőlük.

De vannak nagyobb kontrollt biztosító megoldások is. A BBC Trending a vállalat kifejezetten közösségimédia-figyelésre fenntartott szolgáltatása. A CNN pedig a saját felületére próbálja becsatornázni a civil tartalmakat az iReport nevű oldallal (és alkalmazással), ahol megadnak aktuális témákat, amelyekhez várják a közösségi hozzájárulást. (Adná magát itthon az Origo 10 ezer forintos kupont érő képbeküldős akciója, de ez annyira zavarba ejtően félrement megoldás, hogy inkább hagyjuk is.)

citizen_journalism_03.jpg

Szivárgó információ, elszivárgó előjogok

Arra, hogy valójában a fenti pontok közül a 3. zavarja Kaisert (vagyis hogy az információ immár szabad préda minden médiumnak), a TechCrunch által kiemelt másik idézet enged következtetni.

„Az újságírók többször is robbantottak olyan jelentős sztorikat, amelyek a kormány reményei szerint sosem láthattak volna napvilágot […] a kormány lehallgatási programjaitól a 9/11 utáni, óriási hírszerzői apparátus ismertetéséig.”

Ez az idézet azt hivatott bizonyítani, hogy lám, ha az igazi újságíró elindul, jelentős dolgokra hivatott. Ezzel csak az a probléma, hogy ezeket a valóban nagyon fontos sztorikat nem az újságírók ásták elő, hanem például a Wikileaks és Edward Snowden, méghozzá a maguk digitális technológiával erősen megtámogatott módján. Az újságírók érdeme persze elévülhetetlen. Egyrészt volt merszük ezeket a kényes kérdéseket nyilvánosan feszegetni, másrészt gondosan és alaposan szelektálniuk, szerkeszteniük és tálalniuk kellett a rendelkezésükre bocsátott információt.

Felmerülhet ezek után a kérdés, hogy akkor Kaiser és társai csak nem értik a jelenlegi média működését és kihívásait, vagy inkább arról lenne szó, hogy a más körülmények között szocializálódott újságírók nem szívesen mondanának le a megszokott státuszukról és privilégiumaikról?

Képek: 1, 2, 3