A „long-form journalism” nagyon trendi kifejezés manapság a média világában. Nem mai találmány, de még mindig (már megint) a netes újságírás egyik leggyakoribb hívószava. Giles Wilson, a BBC online híroldalának hosszabb anyagaiért felelős szerkesztője, a Journalism.co.uk által szervezett workshopon mesélt arról, hogy a brit közszolgálati médiánál hogyan kísérleteznek az ilyesmivel, vagyis hogyan igyekeznek választ találni a változó médiafogyasztási szokások és a közösségi média térnyerése miatti kihívásokra. De nézzük először, hogy miről is van itt szó úgy általában!

Egy szó, mint száz

És hogy mi is a neve ennek a valaminek. Bevett magyar kifejezés ugyanis nem nagyon van rá, de nagyjából hosszú formátumú újságírásnak lehet fordítani. Kérdéses az is, hogy magának az angol kifejezésnek mennyi értelme van. James Bennet, az Atlantic főszerkesztője például azért méltatlankodik, hogy elég szerencsétlen dolog a szakma részéről terjedelem alapján reklámozni magát. Végül is egy könyvet se úgy ajánlunk a barátainknak, hogy milyen jó hosszú volt, és a cikkeket se ez a külsődleges tényező írja le a legtalálóbban (jobb esetben). A netes újságírás fejlődésével egyre inkább úgy tűnik, hogy nem annyira a hosszú-rövid, mint inkább a jó-rossz ellentétpárral éremes megkülönböztetni egymástól a cikkeket, mondja Bennet, és persze van is ebben valami. Ugyanakkor mégiscsak a szokásosnál hosszabb cikkekről van itt szó, úgyhogy maradjunk mi is ennél a bevett elnevezésnél.

longform.jpg

A long-form maga persze egyáltalán nem újdonság, annak ellenére sem, hogy az utóbbi években kezdett el az újságírásnak ez a hosszabb lélegzetvételű formája digitálisan is igazán felvirágozni, például az olyan gyűjtőoldalaknak is köszönhetően, mint a Longreads vagy a Longform, amelyek nagy szerepet játszottak annak a tézisnek a megdöntésében, hogy az emberek semmilyen hosszabb tartalmat nem hajlandók olvasni a neten.

Ami viszont újabb jelenség, és szorosan összefügg a média digitalizálódásával, az az ilyen hosszabb cikkek újfajta szerkesztési és tálalási módja. Gyakran ezt is egyszerűen long-formnak nevezik, de hívják még multimédiás cikknek, immerzív történetmesélésnek, vagy trendibb körökben éppen digitális sztoritellingnek” is. Az egyszerűség és a magyar nyelv kedvéért innentől ezt fogom most multimédiás hosszú cikknek hívni.

Egységben az erő

Az új – vagy legalábbis az internet előtti korban szocializálódott médiaszakma számára még mindig újdonságként ható – médiakörnyezetben a siker felé vezető egyik út az Upworty vagy a Buzzfeed által csúcsra járatott, minél megosztásbarátabb, vagyis kattintásmágnes-című, rövid, képekre vagy videókra épülő tartalom sorozatgyártása lehet. A másik a hosszú cikk, amely annyiban rokon a Facebook-falakat uraló vírustartalmakkal, hogy gyakran szintén törekszik arra, hogy minél színesebb-szagosabb módon tálalja a mondanivalóját. A kettő trend ráadásul nem is teljesen független egymástól, az utóbbi időben például a Facebook-király Buzzfeed is elmozdult az összetettebb tartalom irányába, van például nekik is saját hosszúcikk-rovatuk.)

Ennek a második iránynak a felfokozott változata a multimédiás hosszú cikk, amely lényege, hogy többféle médiatípust használ fel, és ezekből – szövegből, képekből, animációkból, videókból, hangokból, infografikákból, rajzokból – gyúr össze egy olyan hibridet, amelyben ezek az alkotóelemek (megint csak: jobb esetben) többé válnak puszta díszítőelemnél, és a központi téma, a sztori építőkockáiként funkcionálnak.

Az ilyen anyagoknál a cél a különböző médiaelemek összeolvasztása olyan módon, ami a hagyományos (nyomtatott, tévés, rádiós) újságírásban nem lett volna megoldható. Nagy hangsúlyt kap a tipográfiától az elemek elrendezéséig és összekötéséig minden, ami hozzátehet a sztorihoz és a befogadását meghatározó összélményhez. Vagyis fontos a forgatókönyv, amely alapján a cikket a felhasználó inkább lejátssza, mintsem egyszerűen elolvassa.

cristo.gif

A lényeg az egység, hogy ne önmagáért durrogtassanak a webdizájnerek mindenféle parasztvakító (és elég erőforrás-igényes, így végső soron a felhasználói élmény szempontjából akár kontraproduktív) áttűnést vagy látványosságot. Ehelyett éppen az egyensúly megtalálása a cél, a letisztult mértékletességgel összeállított felhasználói élmény, amely nem elvonja a figyelmet a cikk témájáról, hanem felépíti azt – ez egyébként már annál a döntésnél elkezdődik, hogy egyáltalán kíván-e a téma ilyen feldolgozást, hiszen csak azért, mert egyre hozzáférhetőbb ez a fajta technológia, nem feltétlenül kell alkalmazni.

Minden ilyen multimédiás hosszú cikk egy önálló mű, a munkafolyamatnak pedig szerves része kell legyen az adott téma által megkívánt, azt legsikeresebben életre keltő forma megtalálása. Vagyis egy ilyen cikk újságíró, dizájner és fejlesztő közös produktuma – még inkább, mint egy online újság esetében általánosan is. A hibrid médiakonstrukció feladata pedig, hogy biztosítsa azt a Flow-élményt, amely egy hosszabb és információban gazdagabb anyagon is képes lehet keresztülvezetni a felhasználót azáltal, hogy ingergazdagabb környezetbe helyezi őt, és dinamizálja az olvasás alapvetően statikus élményét.

Persze a gyakorlatban ennek a szép elképzelésnek a terén is elkezdődött a sztenderdizáció, az eleinte épp a frissességükkel ható megoldások némelyike – mint a parallax görgetés, amikor egy oldal különböző rétegei más-más tempóban mozognak – már most túlhasznált sablonná vált, néhol pedig a látvány épp csak a szöveget teszi olvashatatlanná.

Az ilyen típusú cikkek egyre elterjedtebbé válásával pedig kezd automatizálhatóvá is válni az összerakásuk. Mint ahogy manapság különösebb képszerkesztési ismeretek nélkül, akár egy gombnyomással meg lehet javítani” bármilyen fényképet előre beállított szűrőkkel és effektekkel, vagy percek alatt összehozható egy weboldal előre gyártott panelekből, ugyanúgy nem kell minden interaktív, immerzív, stb sztorihoz programozó. A BBC, a Guardian és más nagy médiumok például a Shorthand nevű, még béta állapotú alkalmazás sablonjainak a segítségével tesztelik a digitális mozgásterüket.

Jézus és a hóesés

A BBC-nél az első ilyen kísérleti projektek a rejtélyes izlandi gyilkosságoka ruandai népirtás és a riói Jézus-szobor története voltak. Giles Wilson szerint is a téma kiválasztása a legfontosabb, ehhez kell megtalálni az elmesélés módját, és nem fordítva. Azt is hangsúlyozta még, hogy – a long-form” elnevezés ellenére – vigyázni kell a terjedelemmel. Folyamatosan észben kell tartani, hogy a célközönség mennyi időt hajlandó eltölteni a cikkel, mert a szerkesztőkkel könnyen elszaladhat a ló, és úgy járnak, mint a New York Times a műfaj úttörőjének számító, 2012-es instant klasszikusa, a Pulitzer-díjjal is elismert Snow Fall, amelyet – Wilson szerint – minden érdeme ellenére alig sikerült valakinek végigolvasni.

Nem kell, hogy extrém hosszú legyen, elég, ha jó” – mondta. Ahhoz viszont, hogy jó legyen, a történet ívébe kell illeszkednie minden elemnek, nem elég, ha csak illusztrációként működnek. Wilson példaként említi, hogy a videókat narratív értelemben is a szövegbe kell ágyazni, hogy a felhasználó számára folytonos legyen a kétfajta médium: egy szöveges kérdésre válaszolhat például a videó, vagy egy írásban kezdődő idézetet fejezhet be maga a megszólaló.

snowfall.png

Nem csak Wilson élcelődött amúgy a Tunnel Creek-i lavinabalesetet elmesélő Snow Fallon, amelyet az elismerések mellett több kritika is ért, amiért túl hosszú, az audiovizuális elemek túlságosan elvonják a figyelmet, és az olvasói adatokból is az látszik, hogy a látogatók nagy része egyáltalán nem olvasta végig. És biztos anyagilag se jött be. Meg amúgy is: miért kellett különálló oldalakra bontani. (Ráadásul az sem biztos, hogy maga a téma megért volna ekkora terjedelmet, ha nem technológiai kísérleti alanyként használják, de ez messzebbre vezető kérdés.)

A Snow Fall sikerén felbuzdulva egyébként számos hasonló próbálkozás született, sőt maga a New York Times is tovább kísérletezett a formával, de legtöbbjük rendre hasonlóan megosztó fogadtatásban részesült. A NYT le is vonta a tanulságokat, és például a filippínó halászokról szóló cikküknél már sokkal jobban törekedtek a az áramvonalasabb összhatás elérésére.

Magyar égre magyar csillagot

Itthon is találni példát az ilyen multimédiás hosszú cikkre, méghozzá egy egész rovatra valót, a Vs.hu MEGA nevű aloldala ugyanis ilyen digitális sztorikat gyárt. Az első, a Pályakezdő az űrben tavaly novemberben, az oldal indulásakor jelent meg, és azóta is nagyjából havonta jelentkeznek egy új történettel – nem is csoda, hogy általában 6-8 ember dolgozik egy-egy projekten, és például külön art direktori pozíciót tartanak fent.

mega01_unikornis.jpg

Minden esetben láthatóan igyekeznek az adott sztorihoz saját koncepciót kitalálni, amelyet végig is vezetnek rajta. Ez jobb esetben olyan kiemelkedő eredményt hoz, mint a Szegedről szóló anyag, máskor meg véget nem érő görgetések és tolakodó videók darabos váltakozásába fullad.

Tesztüzem

A BBC egyébként nem csak a Snow Fall-féle, görgetésre lavinaszerűen a felhasználóra omló cikkekkel kísérletezik. Az Iszlám Állam előretörését bemutató interaktív videójuk például szintén egy médiatípusok keveredésére épülő, a felhasználók történeten belüli előrehaladására kihegyezett összeállítás. Lényegében egy központi videófolyam navigálható idővonallal, kiegészítő feliratokkal és manipulálható diagramokkal megtámogatva.

bbc_iavid.jpg

A központi elemhez hozzárendelt, szimultán futó kiegészítő modulok azonban – mivel feldolgozásuk fókuszált figyelmet igényel – könnyen elvonhatják a figyelmet a videóról, pláne, hogy közben a szöveget is olvasni kellene hozzá. Érezhették ezt a készítők is, mert ha például belenyúlunk egy grafikon paramétereibe, akkor a videó megáll, így viszont feleslegesen töredezetté válik az egész. Itt talán célravezetőbb lett volna a lineárisabb feldolgozás. Persze a BBC-nél is tudják, hogy van még mit csiszolni rajta, és várhatók a visszajelzések alapján újabb kísérletek. De ez már inkább az adatújságírás területére vezet át, amely pedig külön posztot érdemel.

Képek: 1, 2, 3, 4, 5