Lopott kecskével ne lőjj selfie-t!

Facebookozó kékkabátok, posztoló ittas vezetők, vérszomjasan kattintgató károsultak – ma már a közösségi oldalak is meghatározó szerepet játszanak a bűnüldözésben. Az információforgalom elemzése nemcsak a vállalatoknak, de a közszolgálatnak is érdeke: a rendőrség egy-egy online profil alapján akár azonosíthatja is a feltételezett bűnelkövetőt, megtudhatja tartózkodási helyét, de kapcsolati hálózatát is feltérképezheti. Felmerül a kérdés: megéri-e a jelentős befektetés és a jogi bonyodalmak?

Januárban újabb Darwin-díjas bűnöző került rács mögé a Facebooknak és saját agyatlanságának köszönhetően. Anthony James Lescowitch csaknem fél évig bujkált sikeresen a hatóságok elől, míg véletlenül meg nem osztotta üzenőfalán az ellene irányuló körözési felhívást. Természetesen a rendőrség tüstént kapcsolt, s létrehozott egy csinos hölgyet ábrázoló kamu-profilt, majd találkozót szervezett a gyanúsítottal. Láss csodát, 45 percen belül Anthony már robogott is egy kies cella felé. A történet nem egyedülálló: a tizennyolc éves amerikai Jacob Cox-Brown az oregoni Astoriában ült részegen a volán mögé, amiről közösségi oldalán is beszámolt. A végeredmény hasonló, hisz a fiatalembernek nemcsak vaskos kártérítést kell fizetnie, de valószínűleg börtönbe is kerül. Magyarország ennél egy jóval tragikusabb esettől volt hangos a közelmúltban: a 2012. október 29-én meggyilkolt, mindössze 11 éves Szita Bence nevelőanyja is Facebookon csalta tőrbe áldozatát.

Gyors, olcsó, hatékony

Az elmúlt években több olyan bűneset is komoly nemzetközi médiavisszhangot kapott, ahol a nyomozóhatóság az internet segítségével bővítette meglévő információik körét, majd kapta el az elkövetőt. A médiatechnológia fejlődésének hála a 2010-es években már magánszemélyek is könnyen a nyilvánossághoz fordulhatnak eltűnt szeretteik vagy ellopott vagyontárgyaik megtalálása érdekében. Elég egy fénykép, egy jól megszerkesztett felhívás, néhány adat és ha a károsultnak szerencséje van, megosztásról megosztásra nő az esély a bűnügyi akta sikeres lezárására. Míg a felhasználók a közösségi oldalak segítségével fejezik ki felháborodásukat vagy együttérzésüket a károsultak családjának, addig a rendőrség is egyre gyakrabban használja az online platformot direkt kommunikációra. Az Eagle-Tribune cikkében több amerikai nagyváros rendfenntartó szerve is arról számol be, hogy a Twitter jelentősen megkönnyíti az útlezárásokkal kapcsolatos tájékoztatást, a gyorshajtók lefülelését. de a körözött személyek kézrekerítését is. 

social-media-infographic-police-600_1.jpg

Törvényes?

Köztudott, hogy beépített ügynökök olykor a gyanúsítottak rokonainak, ismerőseinek adják ki magukat, hogy lebuktathassák a feltételezett tetteseket. A közösségi szájtok, mikroblogok értékes bizonyítékokkal szolgálnak a nyomozati munka számára, de felmerül a kérdés: egy szövetségi nyomozó büntetlenül megszegheti-e a felhasználási feltételeket, s kiadhatja-e magát másnak, mint aki valójában. Azzal az FBI szakértői is tisztában vannak, hogy a tárgyalótermek és közösségi hálózatok olykor veszélyes elegyet alkothatnak, így mindenkit óva intenek az adatvédelmi beállításokkal való visszaéléstől!

A rendőrség módszerei nem feltétlenül törvényesek, de hozzásegítik a nem publikus információkhoz is a nyomozókat, akik így alibik cáfolatához, bűncselekmények felderítéséhez, bandatagok megfigyeléséhez használhatják új személyazonosságukat. Bár az jogi és etikai problémákba ütközik, a hatóság mégis bármikor elkérheti adatainkat az internetszolgáltatótól, vagy a közösségi oldalak szervereiről. Az Anonymus hackercsoportnak köszönhetően azt is tudjuk, hogy ilyenkor mit tudnak meg rólunk: 2011-ben ugyanis kiszivárogtak a legnagyobb cégek nyilvánosan nem publikált, ún. „law enforcement guidelines” dokumentumai.Ebből többek között az is kiderül, hogy a Microsoft az IP logokat 60 napig, az AOL, ICW és AIM logokat 90 napig, az egyéb felhasználói adatokat pedig hat hónapig tárolja. A Facebook is minimum 90 napig minden adatot megőriz rólunk, az IP címünkkel kezdve a sütiken keresztül, egészen szörfölésünk útvonaláig.

165902694.jpg

Nemcsak értünk, ellenünk is

Nem szabad elfelejteni, hogy a közösségi oldalak a zaklatókat, fenyegetőket és féltékenységből nyomozgatókat is vonzzák, akik képesek egész nap azt figyelni, hogy az általuk kiszemelt személy mikor jelentkezik be, mit csinál, hol van. Mostanában egyre gyakoribb eset, hogy egy Facebook-adatlapot feltörve valaki más nevében posztol, vagy más személy nevében regisztrál. Ennél jóval veszélyesebb, amikor a felhasználó koktélt-szürcsölgető képeivel tudatja ország-világ számára, hogy ő bizony nyaral, miközben pár nappal korábban még őrizetlenül hagyott, új kocsijával pózolt. Az egyre sokasodó betörések és személyiséglopás mellett egyéb számítógépes bűncselekménynek is ki vagyunk téve, így érdemes megszűrni a magunkról közzétett információt, s betartani néhány egyszerű szabályt!

3.jpg

Imázsépítés tányérsapkában

A rendőrség tájékoztatáspolitikája az utóbbi években jelentősen megváltozott, s a közvélemény informálása, vészhelyzetekre való felkészítése mellett PR-szempontok is egyre inkább helyet kapnak a külső kommunikációban. A rejkjaviki rendőrség Instagram profilja például olyan szórakoztató módon tesz eleget a transzparencia társadalmi igényének, hogy rövid időn belül a felhasználók egyik kedvence lett. A kétségkívül menő izlandi egységnek csaknem 9 ezer követője van a fotómegosztón, Facebookon pedig több mint 47 ezer rajongót gyűjtöttek közvetlenségükkel.

Dehogy lopnak így a magyarok

Az utóbbi hetekben az interneten terjedt egy videó, amelyben a Széll Kálmán téren berendezett kamunappali berendezési tárgyait néhány óra alatt elhordják az enyveskezű járókelők. A videóban leszögezik, hogy a bútorokat, könyveket és egyebeket elhordók nem statiszták, a végén viszont egyértelművé válik az is, hogy egy reklámról van szó. Az alkotás mediahekknek kiválóan működött, az események valódisága és a videó morális üzenete viszont a szakpszichológus szerint legalábbis vitatható.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy reklámról van szó. A videót készítő bank szeretné minél nagyobb számban értékesíteni a termékét, jelen esetben lakásbiztosításokat. Termékük eladási adatait úgy akarják fellendíteni, hogy az általuk készített videóval azt sugallják, hogy a Széll Kálmán téri járókelők (sőt, hát úgy nagyjából a magyarok) potenciális tolvajok, akik embertársuk lakásába sem átallanának betörni, hogy aztán onnan egy dohányzóasztallal vagy karosszékkel a hónuk alatt sietve távozzanak a villamossal.

A videó legvégén egyébként arra is sort kerítenek a készítők, hogy a „tolvaj” mellett a „bunkó” címkét is ráaggassák a magyarokra annak hangsúlyozásával, hogy a könyvek találtak gazdára utoljára. Mindenki rohanjon hát a legközelebbi fiókba biztosítást kötni, hiszen mire hazaér valószínűleg a szomszéd már rég felszedte a parkettát is. Ennek abszurditását talán nem kell tovább hangsúlyozni, bár annyit még érdemes megemlíteni, hogy ha ez valóban így lenne, azzal a biztosító járna a legrosszabbul, hiszen mindenkinek folyamatosan fizethetne, mint a katonatiszt.

Nyerj, hogy ellophassák

A helyzetet tovább súlyosbítja az a Facebook-alkalmazás, amelyben nyereményjátékra invitálják a tolvaj állampolgárt. Itt két kérdésre kell válaszolni: meg kell tippelni, hogy vajon mekkora volt az értéke az elhordott tárgyaknak, valamint arról érdeklődnek a felhasználótól, hogy ő melyik tárgyat vitte volna haza. Természetesen olyan válasz nincs, hogy egyiket sem. Még arra is ösztönzik a bunkó, tolvaj felhasználót, hogy minél több ismerősét is hívja meg játszani, mert ha sok azonos tipp érkezik, akkor azok nyernek, akik a legtöbb ismerősüket hívták meg. Slusszpoén, hogy a játékkal lakberendezési utalványt lehet nyerni, csak tudnám vajon minek, ha úgyis ellopják.

KaH_logo.jpg

Természetesen száz százalék bizonyossággal nem zárható ki, hogy minden ténylegesen úgy történt, ahogy a (vágott) videón szerepel, és nem megrendezettek az események. Vannak azonban bizonyos jelek, amelyekből talán arra következtethetünk, hogy mégis inkább statiszták voltak a főszereplők. Vegyük ezeket sorra:

  • Nem életszerű, hogy egy bekamerázott tér közepén bárki felvállalja a lopást, különösen akkor, ha a felvétel készítésére külön is felhívják a figyelmet.
  • Állítólag három rejtett kamerával vették fel az eseményeket, az összevágott videón viszont ez többnek tűnik. Az állítólagos tolvajok ráadásul szinte mindig a kameráknak megfelelően viselkednek, a kamera eseteként nagyon közel van hozzájuk és szinte minden tárgy útját sikerült nyomon követni.
  • Érdemes megfigyelni, hogy az állítólagos tolvajok öltözékét, amelyből kiderül, hogy valószínűleg olyan társadalmi réteghez tartoznak, ahol életszerűbb ez a fajta viselkedés.

Megkértünk egy pszichológus, egyetemi docenst is, hogy mondja el benyomásait a videón szereplők viselkedésének életszerűségéről. A névtelenül nyilatkozó szakember szerint ugyan szerinte is elképzelhető, hogy valóban ellopkodták a tárgyakat, ám furcsállja, hogy azoknak valamivel több mint egy óra alatt, apránként kélt lába, és nem gyorsan kapkodták szét.

Amint valaki belekezd, onnantól kezdve megváltozhat a cselekvés lélektani címkézése, és előtérbe kerülhet „nem lehet hozzányúlni“ helyzetészlelés helyett, a „mindenki hozzányúlhat, én is” érzés, és ez gyorsan beindíthatja az eseményeket – fogalmazott a szakértő.

scrs.JPG

Ezek egyenként persze mind csak közvetett bizonyítékként vehetőek számba, de az összes együtt azért elég arra, hogy komoly kételyeink támadjanak.

Féljél felebarátodtól!

Ha pedig nem megrendezett az eseménysor, morálisan akkor is elítélendő a kampány. Egyrészt tévesen sugallja, hogy az ilyenfajta lopás a magyarokra jellemző nemzeti sajátosság (habár ebben nagy szerepe volt a médiának is, ahol jellemzően Így lopnak a magyarok címmel jelent meg a videó). Másrészt a videón látható tevékenység sem de facto, sem de jure nem tekinthető lopásnak: közterületen valakik otthagytak láthatóan valamilyen oda nem illő dolgot, amelynek egyértelműen nincs gazdája. Ezt azonosítani olyan lopással, amikor valakit szándékosan saját tulajdonától, értékeitől fosztanak meg, helytelen és téves.

Gyakran szeretjük a reklámokat, tiszteljük a kreativitást és a jó szándékot. Viszont messzemenően elítéljük azt, hogy egy bank olyan reklámmal promotálja egy termékét, amely alapvetően az emberek egymástól való félelemérzetére épít, sőt igyekszik erősíteni azt.