Pár hete elterjed, hogy megszüntetnék kommunikációs képzést, amiből valószínűleg nem lesz semmi, mégis van miről beszélnünk. Egy kommunikáció- és médiatudomány szakon tanuló hallgató véleménye a képzésről, problémákról, jelenről és jövőről.

Első mohikánok vagyunk.

Mindannyian, akik ma Magyarországon kommunikáció-média területen képzik magukat, oktatnak, dolgoznak. Nemzetközi szinten megkérdőjelezhetetlen a szakma jelentősége, itthon viszont (még mindig) annak a jelenjét éljük, hogy bizonygassuk a létjogosultságát. A mi felelősségünk, hogy belső, aktív közreműködőkként körvonalazzuk az érveinket, és árnyaljuk a tömör választ: igen – szükség van erre a képzésre.

Akár, ha lenne is realitása a szak megszüntetéséről szóló hírnek, ami az utóbbi hetekben pániktól vezérelve futótűzként terjedt, fontos, hogy ne vonjon maga köré tisztánlátást akadályozó füstöt – lássuk meg, hogy a lángja kisebb. A hír korántsem a végleges döntésről számolt be, az elgondolás a kommunikáció- és médiaszakokat csak alapképzési szinten érinti. Ha nem valósul meg a tervekből semmi, a helyzet akkor is kiváló alkalmat teremthet egy még lényegesebb probléma megvilágítására. Nevezetesen, hogy a szakma egyfajta identitáskereső szakaszban van. Éretlen állapotban, amelyben talán épp most érkezhet el a fordulópont: amikor kritikussá válhat azoknak a tömege, akikben késztetés és tudás egyesül arra, hogy egyértelműsítsék a képzés valós társadalmi hasznát. Talán épp az egzisztenciális bizonytalanság délibábja kellett ahhoz, hogy a kommunikációs és médiaterület szakemberei, oktatási intézményei egymás felé is kapukat nyissanak, és közös gondolkodási alapot teremtve álljanak ki a szakma elismertségéért. Az elméletalapú megközelítés és a belső környezet felé irányuló gyakorlat után itt az ideje, hogy hozzáértőkként gyakoroljuk a kommunikációt – a nyilvánosság irányába, a szakma nevében.

Jobban be kell határolni

A kommunikáció- és médiatudomány már túl van a fogantatáson, jó ideje világra jött; a széles körű társadalmi elismertséghez viszont arra lenne szüksége, hogy – bár eddig sok bába szólította sokféleképpen – mindenki, aki magáénak érzi, együtt adjon neki keresztnevet. Ennek az önmeghatározási hiányosságnak és problémának kihatása van a jelenlegi és a leendő hallgatók bizonytalanságára is. Ezért érzik magukat fegyvertelennek: nem fedezi őket a szakmai önazonosság konszenzusa, amikor megvető, értetlenkedő, ellenséges tekintetek záporoznak rájuk, azt firtatva, mégis mióta, de leginkább mitől nevezhető ez tudománynak?

Hogy egyértelmű legyen: az önmeghatározás igénye nem semmitmondó formaság, nem önmegbélyegzés-kísérlet, hanem időszerű belső kényszer. Még nem hallható eléggé, vagy valóban nincs ennek kifejezésére azonos nyelv? Úgy hiszem, a továbbfejlődéshez az volna a legfontosabb, hogy letisztuljon a kommunikációs modell: adott a címzett és a feladó, de mi legyen a csatorna, mi az üzenet és mi a kód? Sok még a zaj.

A színfalak mögötti efféle rendezetlenségeknek egyenes következménye a kommunikációs szakmáról kialakuló negatív kép. Ezzel pedig borul a dominó: előítélet, „büfészak”-hajtogatás, „ruhatár”-címke, „értelmetlen túlképzés”, „nem megtérülő terület”.

Specializálni kell

Miközben a munkaerőpiacon állandó, egyre növekvő igény van a kommunikáció-média szakos diplomásokra, a képzési helyek nem határozzák meg egyértelműen, hogy milyen szakképesítést, illetve szakosodást tudnak ajánlani a hallgatóknak az elméleti alapok mellett, s pontosan milyen munkakörökben tudnak majd elhelyezkedni a jól felépített, fókuszált képzést követően. Az is problémás, hogy a kommunikáció szakkal rendelkező felsőoktatási intézmények nem fognak össze. Épp köztük nincs (vagy csak úgy tűnik, mintha nem lenne?) párbeszéd. Sőt, általában épphogy értelmetlen, alaptalan, süket fülekkel folytatott rivalizáláson alapuló verseny megy a hallgatók között, és hogy reflexből nem szabad elismerni más intézmények azonos szakjait. Ennek talán elejét lehetne venni azzal, hogy hidat képezünk egymás között – mind személyesen, mind intézményileg. Legyen tiszta és átlátható, hogy melyik intézményben milyen típusú szakembereket képeznek. Álomszerű volna egy olyan szisztéma, amelyben felmérjük, hány különféle területre lehet fókuszálni a kommunikációs szakmán belül, és leosztani az egyetemek/főiskolák között, hogy arányosan jusson minden szintre mindenféle specializáció.

Cselekedni kell

Meglehet, hogy a fent vázolt elképzelések túlzottan idealisták, vagy az olvasó azt mondja, a megvalósulásnak nincs esélye. Arra viszont adhatunk esélyt rajtuk keresztül, hogy hallhatóvá váljanak az ellenérvek és közös önmeghatározás vegye kezdetét.

A hatékony stratégiai cselekvésen múlik jövőbeli boldogulásunk. A reményteli hallgatóké, az oktatóké, és nem utolsósorban a már végzett szakembereké. Első mohikánokként ugyanis nem rendelkezünk olyasmivel a környezetünk számára, ami önmagáért beszélne; magunkért kell beszélnünk.

Kellő tekintély hiányában ezúttal nem elég minden meggyőződés alátámasztására az „uff!”.

Még nem.

Kommédiás voltál, vagy, leszel? Gyere.

Posted by Média 2.0 on Monday, April 6, 2015