A politikát kiszolgáló újságírók kinevelése már az egyetemen elkezdődik

A politikát kiszolgáló újságírók kinevelése már az egyetemen elkezdődik

Az előbb olvastam Bajomi-Lázár Péter Semlegesség és elkötelezettség mögött – Politikai újságírás Magyarországon című, Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmányát [PDF], amelyben azt elemzi, hogy bár a rendszerváltás után mindenféle újságírói szervezetek többször is megpróbálták meghonosítani a semleges újságírást Magyarországon, az újságírók nagy része ma is elfogultan tudósít. A szerző szerint nem érdemes a kérdést normatívan (jónak vagy rossznak beállítva) kezelni, mert a külső sokféleség (azaz erősen pártos, de abból legalább többféle sajtó) is működhet jól, nemcsak a belső sokféleség (semlegesen tudósító sajtó). Végül arra a következtetésre jut, hogy az újságírás professzionalizálódása itthon – a történelmi, gazdasági, stb. okokon túl – azért szakadhatott félbe, mert “magyarországihoz hasonló átmeneti társadalmakban a nagyközönség inkább vár elkötelezett megerősítést, mintsem semlegességre törekvő tájékoztatást a médiától”. 

Ezzel lehet egyetérteni vagy nem (a tanulmányban idézett gyakorló megszólaló újságírók egyértelműen alátámasztják azt a jelenséget, hogy mindenki a saját tábora újságától saját világnézetének, dogmáinak megerősítését várja, azaz lehozva a Földre: ellenzéki lap címlapján ne legyen kormánypárti politikus interjúja, mert az fúj, és fordítva), de gyakorló újságíróként úgy látom, hogy a pártos újságírásra alapozott belső sokféleség a gyakorlatban nem igazán működhet, mert az így dolgozó kollégák nemcsak saját elveiket jelenítik meg az a cikkekben, ami még rendben lenne (nem tudatosan úgyis mind ezt tesszük), hanem sokszor végül az alapvető forráskritikát is feladják, arról nem beszélve, hogy egyéb módokon (öncenzúrával, cenzúrával, szerkesztési elvek felrúgásával) is kiszolgálják a pártokat, tulajdonosként működő, tulajdonosaikhoz köthető/menedzsmentben befolyással bíró politikai szervezeteket.

És akkor a BME Gazdaságtudományi Karának elcsatolásáról végre cikk jelenik meg a GTK Press nevű, online egyetemi újságban. Akinek nincs meg: állítólag az ELTE-hez dobnák az egész kart a jól jövedelmező üzleti képzések miatt, a párhuzamosságokkal – azonos képzésekkel – meg ki tudja, mi lesz. A cikkmegjelenéssel viszont vége is a jó híreknek, mert ezt olvasom benne: “Andor György a kialakult helyzetet elemző, s egyben a kibontakozás lehetőségeit is vázoló, hosszú interjút adott a GTK Pressnek. Az interjú betördelve megjelenésre vár: közzé azonban – egyelőre – nem tehetjük.” (Update: a printről nincs infó, posztunk után online végül is megjelent az interjú. Mondjuk a kérdések ebben sem igazi kérdések, szó nincs például arról, mi lesz a párhuzamosan létező képzésekkel, ha a kar az ELTE-re kerül).

cikkhez_02.jpg

Nyilvánosságra hozott részlet a meg nem jelent interjúból  (amit azóta megjelentettek online)

Hogy mi? Magyarországon, ugye, nincs semmilyen journalism képzés, a kommunikáció- és médiatudomány szakokon 1996 óta rengeteg tanmenet alapján minden egyetemen gyakorlatilag más és más képzést valósítottak meg, újságírói szakirány, sőt, bármilyen tantárgy pedig nagyon kevés helyen van, a nem állami képzések pedig csak most vannak fellendülőben (és közülük is van olyan, ami pártos). Azaz, ha nem is első lépésben, de nagyon sokan a későbbi nagy szerkesztőségekben dolgozó újságírók közül ezeknél az egyetemi lapoknál szerzik első újságírói tapasztalataikat, itt történik a szocializációjuk. Ráadásul, az egyetemi lap tekinthető egyfajta gyakorlóterepnek is, itt még – nálunk, sajnos, leírhatom: nyilván – nincs túl magasan a mérce.

Erre az újságírás iránt érdeklődő, egyetemi lapba gyakorlatilag jótékonykodó emberek mit látnak: hogy tök természetes, ha nem nyomtatunk ki egy már kész interjút, mert azt valaki nem akarja. Nyilvánvalóan a GTK elcsatolása körül politikai vitáról és döntésekről van szó, de akkor sem kellene újságíróként ebbe csak így belemenni. A leendő újságírónak amúgy is nagyon nehéz helyzetekkel kell majd megbirkóznia a mai magyar szerkesztőségek többségében (átláthatatlan tulajdonosi viszonyok, politikai szálak, érdekek), ha már itt szervilissé nevelik őket, mi lesz később?  Faramuci helyzet: valószínűleg az egyetemi újság ebben a konkrét esetben (is) jogilag és pénzügyileg a BME-hez kötődik, az egyetem vezetésének szépen lepapírozott joga van arra (persze a BME nem kivétel, ez a szabály sajnos, más egyetemeken is ezt tapasztaltam), hogy cenzúrázza az újságot, és teljesen kritikátlan propagandaanyagokat hozassanak le bennük. Az egyik egyetemen hallottam olyan esetről, amikor azt sem lehetett megírni, hogy kevesebben voltak az állásbörzén, mint tavaly, a hasonló szőrszálhasogató kötekedések legendái szinte végtelenek. A rendszerváltás után vagyunk, ugye, elvileg abban a közegben, amely a jövő értelmiségét kineveli.

Az amerikai egyetemeken a rektort anyázzák

Pedig lehet ezt máshogy is. Nyilván érdemes megfontolni Bajomi-Lázár tanulmányában leírtakat az eltérő helyzetről és az okokról, de a tény az tény marad: az amerikai egyetemi lapok az egyetemtől különálló cégként működnek, például a Crimson a Harvardon, amelynek elég csak a címlapját átfutni (és összehasonlítani bármelyik magyar egyetemi lappal), hogy megértsük a különbséget. A vezető anyag éppen ez: “Harvard Cancels Men’s Soccer Season After Finding Sexually Explicit ‘Reports’ Continued Through 2016″, azaz a Harvard lefújta a fociszezont, miután kiderült, hogy a szexuális visszaélések 2016-ban is folytatódtak”. Láttunk ilyet valaha magyar egyetemi médiumnál? Az hogy a GTK Press legalább meg mert hirdetni valamiféle ellenállást, talán az első csírája ennek, viszont a lap tulajdonosa az egyetem, ami azért nem egyértelműen ugyanaz a helyzet.

Még egy példa: a Brown Daily Heraldban (a Brown Universityről szóló lapban) egy szerző publicisztikáiban folyamatosan támadta a rektort, azt írta róla, tönkretette az egyetemet. Pedig a valaha volt legnépszerűbb rektorról van szó. De ugye a vélemény szabad. Persze magyar egyetemi újságban valódi véleménycikkeket nem is találtunk. Pedig így is lehetne.

A vélemény szabad, de az internet szabadabb

Az elmúlt években több olyan probléma került előtérbe, amelyek jelzik, mennyire nehéz a klasszikus jogintézményeket online viszonyokra alkalmazni. Mi is több ilyennel foglalkoztunk már: a kommentek kezelése, a lekövethetetlen oldalakon való reklámozás, vagy akár a közösségi profiljaink kihatása a munkaviszonyunkra. Ezek a problémák azonban jóval fontosabb elvi kérdésekre világítanak rá: kell-e szabályozni az online világot, és ha igen, lehet-e egyáltalán, vagy a jogalkalmazás kénytelen lesz meghajolni a technikai fejlődés előtt?

(tovább…)

Gumicsont az állóvízbe a kommszakok megszüntetése

Egy kommunikáció szakon oktató véleménye arról, miért téma a kommunikáció szakok megszüntetése. Egy hallgatói vélemény ide kattintva olvasható.

Megszüntetik a kommunikáció szakokat, aztán mégse. De mi a fene egyáltalán ez a képzés? A témával foglalkozó cikkek alatti kommentcúnami intő jel: a kommképzésnek nincs önvédelmi fegyvere. Ez a cikk se ad neki olyat. Viszont – Kassák Lajos-i képzavarral – újabb gumicsontot dob az állóvízbe, amin aztán a mocsárban fuldokolva lehet továbbrágódni. (Diszklémer: a saját véleményemmel való mindennemű egyezés csakis a szándékosság műve.)

(tovább…)

A kommunikáció nem büfészak, túlképzés sincs

Pár hete elterjed, hogy megszüntetnék kommunikációs képzést, amiből valószínűleg nem lesz semmi, mégis van miről beszélnünk. Egy kommunikáció- és médiatudomány szakon tanuló hallgató véleménye a képzésről, problémákról, jelenről és jövőről.

Első mohikánok vagyunk.

Mindannyian, akik ma Magyarországon kommunikáció-média területen képzik magukat, oktatnak, dolgoznak. Nemzetközi szinten megkérdőjelezhetetlen a szakma jelentősége, itthon viszont (még mindig) annak a jelenjét éljük, hogy bizonygassuk a létjogosultságát. A mi felelősségünk, hogy belső, aktív közreműködőkként körvonalazzuk az érveinket, és árnyaljuk a tömör választ: igen – szükség van erre a képzésre.

Akár, ha lenne is realitása a szak megszüntetéséről szóló hírnek, ami az utóbbi hetekben pániktól vezérelve futótűzként terjedt, fontos, hogy ne vonjon maga köré tisztánlátást akadályozó füstöt – lássuk meg, hogy a lángja kisebb. A hír korántsem a végleges döntésről számolt be, az elgondolás a kommunikáció- és médiaszakokat csak alapképzési szinten érinti. Ha nem valósul meg a tervekből semmi, a helyzet akkor is kiváló alkalmat teremthet egy még lényegesebb probléma megvilágítására. Nevezetesen, hogy a szakma egyfajta identitáskereső szakaszban van. Éretlen állapotban, amelyben talán épp most érkezhet el a fordulópont: amikor kritikussá válhat azoknak a tömege, akikben késztetés és tudás egyesül arra, hogy egyértelműsítsék a képzés valós társadalmi hasznát. Talán épp az egzisztenciális bizonytalanság délibábja kellett ahhoz, hogy a kommunikációs és médiaterület szakemberei, oktatási intézményei egymás felé is kapukat nyissanak, és közös gondolkodási alapot teremtve álljanak ki a szakma elismertségéért. Az elméletalapú megközelítés és a belső környezet felé irányuló gyakorlat után itt az ideje, hogy hozzáértőkként gyakoroljuk a kommunikációt – a nyilvánosság irányába, a szakma nevében.

Jobban be kell határolni

A kommunikáció- és médiatudomány már túl van a fogantatáson, jó ideje világra jött; a széles körű társadalmi elismertséghez viszont arra lenne szüksége, hogy – bár eddig sok bába szólította sokféleképpen – mindenki, aki magáénak érzi, együtt adjon neki keresztnevet. Ennek az önmeghatározási hiányosságnak és problémának kihatása van a jelenlegi és a leendő hallgatók bizonytalanságára is. Ezért érzik magukat fegyvertelennek: nem fedezi őket a szakmai önazonosság konszenzusa, amikor megvető, értetlenkedő, ellenséges tekintetek záporoznak rájuk, azt firtatva, mégis mióta, de leginkább mitől nevezhető ez tudománynak?

Hogy egyértelmű legyen: az önmeghatározás igénye nem semmitmondó formaság, nem önmegbélyegzés-kísérlet, hanem időszerű belső kényszer. Még nem hallható eléggé, vagy valóban nincs ennek kifejezésére azonos nyelv? Úgy hiszem, a továbbfejlődéshez az volna a legfontosabb, hogy letisztuljon a kommunikációs modell: adott a címzett és a feladó, de mi legyen a csatorna, mi az üzenet és mi a kód? Sok még a zaj.

A színfalak mögötti efféle rendezetlenségeknek egyenes következménye a kommunikációs szakmáról kialakuló negatív kép. Ezzel pedig borul a dominó: előítélet, „büfészak”-hajtogatás, „ruhatár”-címke, „értelmetlen túlképzés”, „nem megtérülő terület”.

Specializálni kell

Miközben a munkaerőpiacon állandó, egyre növekvő igény van a kommunikáció-média szakos diplomásokra, a képzési helyek nem határozzák meg egyértelműen, hogy milyen szakképesítést, illetve szakosodást tudnak ajánlani a hallgatóknak az elméleti alapok mellett, s pontosan milyen munkakörökben tudnak majd elhelyezkedni a jól felépített, fókuszált képzést követően. Az is problémás, hogy a kommunikáció szakkal rendelkező felsőoktatási intézmények nem fognak össze. Épp köztük nincs (vagy csak úgy tűnik, mintha nem lenne?) párbeszéd. Sőt, általában épphogy értelmetlen, alaptalan, süket fülekkel folytatott rivalizáláson alapuló verseny megy a hallgatók között, és hogy reflexből nem szabad elismerni más intézmények azonos szakjait. Ennek talán elejét lehetne venni azzal, hogy hidat képezünk egymás között – mind személyesen, mind intézményileg. Legyen tiszta és átlátható, hogy melyik intézményben milyen típusú szakembereket képeznek. Álomszerű volna egy olyan szisztéma, amelyben felmérjük, hány különféle területre lehet fókuszálni a kommunikációs szakmán belül, és leosztani az egyetemek/főiskolák között, hogy arányosan jusson minden szintre mindenféle specializáció.

Cselekedni kell

Meglehet, hogy a fent vázolt elképzelések túlzottan idealisták, vagy az olvasó azt mondja, a megvalósulásnak nincs esélye. Arra viszont adhatunk esélyt rajtuk keresztül, hogy hallhatóvá váljanak az ellenérvek és közös önmeghatározás vegye kezdetét.

A hatékony stratégiai cselekvésen múlik jövőbeli boldogulásunk. A reményteli hallgatóké, az oktatóké, és nem utolsósorban a már végzett szakembereké. Első mohikánokként ugyanis nem rendelkezünk olyasmivel a környezetünk számára, ami önmagáért beszélne; magunkért kell beszélnünk.

Kellő tekintély hiányában ezúttal nem elég minden meggyőződés alátámasztására az „uff!”.

Még nem.

Kommédiás voltál, vagy, leszel? Gyere.

Posted by Média 2.0 on Monday, April 6, 2015

 

Médiaforradalom az ATV-n

A magyar televíziózás virágkorát éli ezekben a napokban – már ami a riporteri szereptévesztést és az objektivitás unortodox felfogását illeti. Hihetetlen erős mezőny gyűlt össze a pezsgő színtéren, de vajon ki gurította közülük a legnagyobbat? Obersovszky Péter? Kálmán Olga? Dehogyis, mind visszaülhetnek tanulni a Tanár úrtól! Vélemény.

 

Havas Henrik április 8-án, kedden fogadta az ATV Voks című műsorában G. Fodor Gábort, a Századvég stratégiai igazgatóját, és minden másodperce kötelező tananyag újságírásból.

(tovább…)