2013-ban is cserbenhagyta a média a nőket – hirdeti az interneten gyorsan terjedő, a nők megítélésével foglalkozó videó. A filmanyagot a Representation Project rakta fel Youtube-csatornájára:a szervezet minden olyan médiamegjelenés és film ellen hallatja a hangját, amely nemi alapon sztereotipizál, és szerintünk tompítja az emberek érzékenységét ilyen témák iránt. A feminizmusnak azonban nem a még mindig működő szerepek ellen kéne küzdenie, hanem azért, hogy ezek a szerepek megbecsültek, elismertek legyenek. Kár volna elmosni a nemek által kirajzolt határokat. Vélemény.
Ahogy minden változást sürgető (amerikai) politikai törekvésben, kicsit itt is úgy érzem, jogokat akarnak, ugyanakkor a felelősségeket nem vállalják. Az gondolom, hogy nőként igenis számos- és fontos eszközünk van kiemelkedni és érvényesülni az életben: termékeket lehet eladni csupán külsőségekkel, vagy akár ideákat hitté változtatni. A nők azonban mégis elégedetlenek ezekkel a szerepekkel, a lehetőségeikkel.
Egy példa: az amerikai egészségügyi rendszer többet fizettetne a nőkkel, hiszen jóval több ellátásban kell őket részesíteni (szülés, orvosi vizsgálatok), mint a férfiakat. Az Amerikai Egyesült Államok, a szabadság és egyenlőség országa, mint mindenben itt is nagyon igyekszik kicsit egyenlőbb lenni- hiszen, hogy megmaradjunk az egészségügynél: a rendszerük tipizál, életmód szerint besorol bizonyos veszélyeztetettségi kategóriába; a túlsúlyos többet fizet, a dohányos többet fizet, a kamionos/sofőr is emelt díjat kap (hiszen veszélyezteti a saját életét) és folytathatnám.
A hölgyek, akiknek a szervezete sérülékeny, és bizony számtalan alkalommal fel kell keresni a doktort, azt kérik, hogy az ő egészségügyi számlájuk maradjon „egyenlőbb”. Igen, mondható, hogy az előbb felsoroltak saját maguknak okozták az extra költségeket, de a nők ugye azért ne fizessenek majd többet, mert nő? Nem. Azért kell ebben az esetben majd többet fizetni, mert kapitalizmus van, és mert egy bizonyos szolgáltatást vesznek igénybe. Ez valamiért ilyenkor kicsit feledésbe merül. Mert ez valóban ellentmondás a kapitalizmus és a nagy amerikai elvek közt. Beismerni a lyukat a rendszerben, valóban nem lehetséges.
A felelősségek
Hiszem, hogy a világunk sokkal racionálisabb, és gördülékenyebb lehetne, ha ezt a társadalom a felelősségvállalást nem, mint megbecsülendő tulajdonság kezelné, hanem mint alap- hozzáállást. Ahogyan ezt igyekszik a jogokkal megtenni. Követelünk, mert ez vagy az jár, ugyanakkor a feladataink valamiért nem kerülnek ilyen alapos elvégzésre.
Számtalan felháborodott történetet hallottam magam is, arról, hogy a nőket miként használják ki. A média tökéletes vágyaknak mutatja őket, hosszú haj, comb, csábos tekintet. Érthető, hogy ez nem minden asszonynak sikerül. Ez ennyire szörnyű volna? Ki háborodik fel ezen? A csinos, reklámban szereplő nő? A férfi, aki gyönyörködik benne, és megveszi a terméket? Esetleg a kevésbé csinos, ámbár tudatos nő? Tipizálhatnék, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megjelenik a lelki szemei előtt egy karakter. Ugyanakkor ez egy kicsit az a bizonyos „jól van fiam, egyes” szituáció. Hiszen milyen előítéletes vagyok! Bár azon még nem hallottam férfit sopánkodni, hogy az Old’s Spice-reklám mennyire tönkretette az önképét, vagy a Men’s Health edzésprogramja mennyire földtől elrugaszkodott, vagy akár a főnök asszony túl csábosan tekint rá.
„A változás nem elég gyors!”
Az oly sokat emlegetett amerikai liberalizmus. Mindenkinek joga van saját magát megvalósítani, neki tetsző életet élni, úgy, hogy embertársai hasonlatos tevékenységét nem zavarja, másnak kárt nem okoz. Békében élni egymással és egymás mellett.
Az utóbbi években semmi mást nem hallani, csakhogy a társadalom mennyire kirekeszti a homoszexuálisokat, a nőket, a más kultúrából érkezőket, az eltérő bőrszínűeket, más véleményen lévőket, és még sorolhatnám. Úgy tűnik, mintha mindenki gyűlölne mindenkit. Legalábbis ezt szajkózza minden. A változtatás, úgy hiszem, egy nagyon is rossz csatornán akar végbe menni. Mind a nők, mind pedig a homoszexuálisok részéről. Hiszem, hogy mind a két csoport intelligens, és megtalálja a szerepét a közösségben, úgy, ahogy a legnagyobb haszna lehet mind a két félnek, sőt akár öröme is. Ez ugyanis nem lehetetlen.
Tudom, hogy egy csinos nőnek mit jelent, ha leforgatnak vele egy reklám- szpotot, és azt viszontlátja, sőt, akár befut az általa reklámozott termék. Ahogy értem azt is, ha egy fiatal tudósnő projektje sikeres lesz, és elismeréseket kap, díjazzák. A hiba ott van, ha ez a két nő a másik sikerére irigy. A tudós tárgynak gondolja a másikat, és lesajnálja eközben, a modell pedig sajnálja a tudóst, hiszen az ő értékrendje szerint az elhanyagolt, és az élete messze nem olyan mókás, mint az övé.
Ebben az új, kontinenseken átívelő kultúrában szükséges átgondolni az eddigi kőbevésettnek hitt ideákat. Valóban egy teljesen új társadalom van kialakulóban, és megdőlnek a megszokott elvárások. Hiszen az új generáció már türelmetlenül leráz magáról mindent. Önmagát valósítja meg.
Hála az internetnek, a gondolkodásunk ma merőben más, mint akár tíz éve volt. A feminizmusnak nem a még mindig működő szerepek ellen kéne küzdeniük, hanem azért, hogy ezek a szerepek megbecsültek, elismertek legyenek. A munka, amit végzünk, tegye azt nő vagy férfi, fontos lehessen, büszke lehessen rá az illető. Kár volna elmosni a nemek által kirajzolt határokat. A női lét minden nehézségével együtt csodálatos. Azt a sokrétűséget, és tehetséget kéne hangsúlyozni, nem pedig a különbségeket, hátrányokat. Ez is üzlet, amiből hasznot lehet kovácsolni. Bár így lényegesen nehezebb.
Kiadója, az Informa szerint megszünteti nyomtatott kiadását a világ legrégebbi, folyamatosan megjelenő újságja, a Lloyd’s List. A nemzetközi hajózási ipar és tengeri kereskedelem első számú sajtótermékét 1734-ben alapították, de év végétől már csak digitális formában kapható majd. Ez a technológiai paradigmaváltás azt sugallja: a hagyományos, papíralapú alkotásoknak végleg harangoztak.
Míg az első példány egy kávézó falára akasztott papírlap volt, addig csaknem háromszáz évvel később az olvasók mindössze két százaléka fogyasztja az újságot papírformátumban. Nem a Lloyd’s List az első, aki a csökkenő eladási számok miatt digitális kiadásba fekteti tőkéjét: a szintén patinás múltú svéd Post Och Inrikes Tidningar 2007-ben, az USA második legnagyobb politikai hetilapjának számító Newsweek pedig 2012-ben hozott hasonló gazdasági döntést. A digitális világ olyan, akár egy örökmozgó: folyamatosan kerülnek piacra a látványosabbnál látványosabb termékek, s ami tegnap még korszerű volt, ma már elavult és használhatatlan.
Az infokommunikációs forradalom sebességét jól jelzi, hogy míg néhány éve a mobilos internetezés volt a trend, napjainkra már látványosan és gyorsan átalakult a nyomtatott tartalomgyártás is. Köszönhetően az Ipadnek és társainak, a lap- és könyvkiadás új típusú kihívásokkal kénytelen szembenézni az online blogok, hírportálok, tabletek vagy okostelefonok terjedő piacán. A szellemi termékek olvasásához kötődő fogyasztói elvárások végleg megváltozni látszanak: míg a könyvtárak, kiadók, antikváriumok soha nem látott anyagi gondokkal küzdenek, addig tavaly még tovább emelkedett az eladott digitális könyvek, s a hírportálokat látogatók száma.
Újságszerű termékek
A webkettes alkalmazások hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően a világhálón számtalan tartalom elérhető legálisan elektronikus formátumban, ha a különböző fájlcserélő oldalakról nem is beszélünk. Napjainkra a „könyv”-ről és „újság”-ról szóló diskurzus esetében tehát lassan talán célszerű lehet „könyvszerű-”, illetve „újságszerű termékekre” gondolni, hiszen az eredeti formátum kikopni látszik a köztudatból. Az ún. keresztmédia-kiadási felfogás szerint most már a „tartalomszolgáltató iparág”-ba tartozik a nyomtatott papíralapú írás tartalmának digitalizált változatával kezdve, a multimédiás papírkönyvön és elektronikus cikken át, az e-Textig jutva minden. Az Egyesült Államokban már a New York Times nyomtatott változatának címoldalát is az online változathoz igazították, s 2011 február elején The Daily néven elindult az első kizárólag iPad-re szabott napilap is. A nyomtatott sajtó válsága azonban nem csak az USA-ban tapasztalható: a brit Guardianról is rebesgetik egy ideje, hogy platformot vált, de Magyarországon se különb a helyzet. Immár az Apple táblagépén is olvashatóak a HVG heti lapszámai, de elérhetővé vált a Story magazin, s számos női lap különszáma is.
Cross-Platform Innováció
Ez a tartalomhordozó-váltás a közvélemény szerint akkora fordulatot hozhat az írás történetében, ami csak a nyomtatás feltalálásához fogható. A feltételezésre a közelmúlt egy látványos példája szolgáltat alapot: a korlátlan és legtöbbször ingyenes zeneletöltés mindössze egy évtized alatt gyökeresen átalakította a zeneipart. Ennek ellenére az érintett, könyvszakmai szereplők, újságírók felmérései szerint vélhetően talpon marad a nyomtatott verzió is, ám szerepe a „professzionális felhasználásban” csökkenni fog.
A digitális nyomdák, olvasásra alkalmas Iphone és Ipad készülékek terjedésével új utak nyílnak a lapkiadásban, mely egyaránt lehetővé teszi hardverek és szoftverek olyan mértékű integrációját, hogy a legfrissebb becslések szerint pillanatok alatt le fogják szorítani a technológiailag „elavult” versenytársaikat, s megszilárdítani monopolhelyzetüket a kulturális iparágak piacán. A tengerentúlon már legalább 20 millió táblagép van forgalomban, miközben Magyarországon kb. ötvenezer darab fogyott el. Bár az olvasóközönség egyre tekintélyesebb részét ezeken a csatornákon keresztül lehet és érdemes megtalálni, a printek üzleti modellje a tendenciózusan csökkenő eladási számok mellett is, egyelőre kiszámíthatóbbnak és stabilabbnak tűnik. Tény, hogy klasszikus tartalomszolgáltatásból nem lehet sem az Interneten, sem a mobilkommunikáció világában megélni, de a hagyományos sajtó esetében működőképes előfizetői rendszer áttelepítése a webre még várat magára. Miközben mindenki a digitális tartalmak pénzre váltásának lehetőségét kutatja, a nagyobb lapkiadók már felismerték: a további fejlődés szempontjából az integrált tartalmak előállítása, konvertálása és minőségi tálalása a lényeg. Ehhez pedig nem árt figyelembe venni, hogy a kiadók jövedelme ma már nyilvánvalóan nem mindig ott realizálódik, ahol a legnagyobb tömegű olvasói tábort elérik.
Egy fenékkel két lovat?
Miközben az online hirdetési piac dinamikus bővülése nagy lehetőséget jelent új bevételi csatornák kialakítására és fejlesztésére, a hagyományos kiadók számára várhatóan még jó ideig a print üzletág marad a fő bevételi forrás. Bár nyilvánvaló átrendeződés van a piacon, a print termékek egyre inkább háttérbe szorulnak, ugyanakkor a változás mértéke és sebessége láthatóan nem olyan gyors, mint ahogy azt sokan gondolják. Ami a lapkiadást illeti, világszinten elfogadott „átlagként” szakmabeliek tipikusan 90-10%-os arányról beszélnek a hagyományos kiadók print és online bevételeinek megoszlása kapcsán. A Sanoma-csoport például ma már közel annyi online lapot tart a kezében, mint printet, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, ellenben az ezek sikerességét biztosító hosszú távú online-fejlesztések rengeteg pénzt emésztenek fel, így gyakran csoport-szintű mérlegben még ma is hatalmas mínuszokkal zárnak. A piaci modell oldaláról tehát jól látható, hogy az online felületeknek a hirdetési bevételek mellett olyan extrákat kell szolgáltatni, amiért a felhasználók már hajlandóak a zsebükbe nyúlni: a tapasztalatok szerint önmagában a tartalom nem elég.
A Price Waterhouse Coopers egy 2010-es kutatási jelentése szerint noha a nyomtatott kiadók online piaci aktivitása egyre fokozódik, üzleti modelljükben a bevételi arányok alig mozdultak el az újmédia irányába, vagyis bevételeik túlnyomó része továbbra is a nyomtatott médiából származik. Ez a trend két okból is veszélyes helyzetet vetít előre a print médiaipar számára: egyfelől a kiadók gyakran kénytelenek online piaci befektetéseiket visszafogni azok rövidtávú alacsonyabb üzleti relevanciája, esetleg a ma még jóval értékesebb print üzletág védelme miatt, másfelől pedig érdemes hosszú távú értékesítési stratégiákat kidolgozni a bevételi források szembetűnő aránya miatt. mely jól láthatóan nem követi a kiadók által az egyes médiatípusokon elért fogyasztók számarányát.
Gutenberg-galaxis 2.0
Arra tehát, hogy mit hoz a jövő három lehetséges alternatíva is van. A szakemberek jelentős része a két platform békés egymás mellett élésére szavaz: becsléseik szerint a táblagépet inkább újságolvasásra, illetve különböző multimédiás tartalmak fogyasztására használják, míg az e-book réspiaca csak fokozatosan terjed a könyvolvasók körében. Ez esetben a szerkesztőségek minden bizonnyal majd egy olyan előfizetés-rendszert dolgoznak ki, mely elektronikusan is nyomon követhető lesz. Ami a jogszabályi háttért illeti, minden netes tartalom pénzbe kerül majd, de a felhasználó a saját készülékeire szabadon másolhatja az egyszer kifizetett könyvet, miközben a hagyományos, nyomtatott könyv piaci részaránya fokozatosan csökken ugyan, de soha nem tűnik el. Mások szerint alternatív szerzői jogi konstrukciók bevezetésével minden digitális könyv ingyenes lesz, s a jogdíjakat már a készülékek árába beépítik. A harmadik csoport a jóval több funkciót kínáló táblagépek forradalmáról, s a „home made”-tartalom hihetetlen virágzásáról vizionál. Egyben azonban mindenki egyetért: lehet, hogy az írói szakma soha nem látott nehézségekkel kénytelen szembenézni, s a nyomtatott könyv fogyasztási eszközből újra értéktárggyá válik majd, azonban a minőségi tartalmakat továbbra is a kiadók készítik majd. A kérdés már csak az: mi jön a táblagép után?
Kártérítést fizet a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a delmagyar.hu, mert tavaly ősszel az autóbalesetéről szóló cikk alatt Lázár János emberi méltóságát sértő hozzzászólás jelent meg. Egyértelmű kommunikációs üzenet ez az egész magyar sajtónak: „erősebb kutya a felségsértést nem díjazza!” Felmerül a kérdés: a peren kívüli megegyezés mennyiben bátorítja a politikusokat a szabad véleménynyilvánítás arisztokratikus továbbtiprására?
Politikusaink láthatólag nemcsak a kritikát nem bírják, de komoly befolyásuk is van a rendőrség munkájára: vasvillával hányják a pereket az igazságszolgáltatás rozsdás szekerére. Előbb Papcsák Ferenc érzékeny lelkét kavarta fel a közvélemény pöcegödre, most pedig az Államtitkár úr sarcolta félmillióra a megyei lapok egyik utolsó bástyáját: a jól megszerkesztett, erős témákat, szókimondó eszközökkel feszegető Délmagyart. A történet közismert: a tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus sértődöttségében büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett.
Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben “sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és töredelmesen megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“! A kártérítést az elhunyt nő családja kapja, a baleset ügyében folyó nyomozást gyanúsított hiányában határidő előtt lezárták, de mielőtt a fotelforradalmárok boldogan élnek, míg meg nem halnak, mi is írunk pár széljegyzetet az alapvető emberi jogok e kissé szelektív értelmezésének margójára.
A vélemény szabad!
Először is a médiaszabályozás oldaláról vizsgálva a fideszes politikus által sérelmezett hozzászólások nem mennek túl a szabad véleménynyilvánítás határán. Jogállam van, bárki megvédheti a becsületét, azonban ha minden magyar politikust és közszereplőt bíráló közlést adminisztrálnánk, akkor 10 perc alatt kompletten lebénulna a közigazgatás halovány infrastruktúrája. A jelenséggel nem először találkozunk, de hogy a politikai erők a média munkatársait az etikai kódex sutba dobásával besúgóvá degradálják, s megfélemlítsék, az azért nemzetközi szinten is komoly teljesítmény.
A Délmagyar ugyanis nem riaszthatta a kommentelőt, amikor kénytelen volt kiadni az adatait, hiszen a felhasználó figyelmeztetését a hatóság akár a nyomozás akadályozásának is vehette volna. Az újságcikkek alá fűzött felhasználói hozzászólások megítélése egyébként nem egységes a magyar bírósági joggyakorlatban. Egy Strasbourgban megtámadott kúriai ítélet szerint a hozzászólással elkövetett személyiségi jogsértésekért az internetes kiadvány kiadója ugyanúgy felel, mintha saját tartalom volna, közben első fokon továbbra is születnek olyan ítéletek, hogy a jogsértő hozzászólásért a kiadó csak akkor felel, ha kérelemre nem távolítja el. Büntetőjogi vonatkozásban a hozzászólással elkövetett esetleges rágalmazásért, becsületsértésért annak szerzője felel, feltéve, ha a kilétét sikerül a feljelentőnek vagy a nyomozó hatóságnak megállapítani.
Nevetséges
Tehát egy zöldfülű hazai kommentelő akadály nélkül felelősségre vonható véleményéért, ha magyar szolgáltató mailcímét használja, és lapja túlságosan készséges a hatóságokkal. Bár a magyar szolgáltatókat törvény kötelezi a felhasználói adatok kiadására, s az IP-címek archiválására, őket felelőssé tenni egy bejegyzésért teljesen abszurd, ráadásul morálisan is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Abban a pillanatban, hogy valaki megnyer egy ilyen pert, érdekes eszmefuttatások merülnek fel: büntethető-e egy internetező azért, mert modortalan, személyeskedő, ne adj’ Isten – (szinte látom, ahogy 5 perc múlva kopogtatnak ajtómon az idézéssel) – fájó igazságot állít? Milyen alapon adja ki valaki a kommentelők adatait, s mióta bűncselekmény egy közéleti személy vezetési stílusának becsmérlése a neten, főleg a szólásszabadság országában? Ki fogja megmondani, hol a moderálás, cenzúra és megfélemlítés határa?
Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.
Ha spindoktorként gondolkozunk, a jelenség duplán nevetséges, hisz Lázár úr nemcsak éles kontrasztokkal dolgozik, de megint komoly médiaössztüzet csinált a saját pártja ellen is. Ez olyan idők emlékét idézi, aminek a Fidesz még a hírét is messziről kerüli, ráadásul politikusaik rég megdöntötték azt az alapelvet, hogy a „negatív PR is reklám”. Jelenleg pártjuk sikerének egyik alappillére a kétirányú, irányított kommunikáció, és a külföldről importált konzervszakemberek. A PR-tanácsadók blogolnak, sajtóközleményeket, kisfilmeket adnak ki, pártpolitikai céljaiknak megfelelően tematizálják a közbeszédet. A velük ellenszenvezők tüntetések és demonstrációk helyett odavetnek pár keresetlen mondatot e médiatermékek alá, majd lenyugodva más tevékenység után néznek. Gondoljuk meg jól: hol és hogyan fogják kikiabálni magukból a polgárok ellenvéleményüket, ha már nem lesz online felület, ahol egy kis anyázással levezethetik a feszültséget?
A jog szabályozza a szólást – de nem csak a jog, általában a normák, a piac, de maga az architektúra is. Az Internet pár évvel ezelőtti strukturális felépítése kevés lehetőséget kínált arra, hogy a hálózat tartalmát bárki központilag szabályozza. A webkettes alkalmazások koncepciója kizárta az ilyesfajta kontrollt, s így biztosította a szólásszabadságot, mely alapvető emberi jog éppen úgy, mint az egyetemes hozzáférhetőség. Ma már nemcsak a felhasználók egyes tulajdonságait lehet azonosítani, de a tartalom is címkézhető, s megjelentek a demokrácia ellenérdekeltjei is: közéleti szereplők, túlbuzgó erkölcscsőszök, akik az ésszerű határokat szűkítve túlféltik a jogszabályokat.
A Délmagyar és társai a hasonló ügyek miatt lassan mind átállnak a szerkesztőségekre embertelen terhet rovó, és a valódi, fésületlen vitát megölő előmoderálásra. Korábban már írtunk a technológiai determinizmus látszatdemokráciájáról, arról, hogy az átlagemberek számára az Internet agorája nemcsak a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, de veszélyeket is rejt. Napjainkra a hagyományos értelemben propagandaeszközzé degradált tömegtájékoztatási szűrők kevésbé alkalmazhatóak a natív információáramlásban, azonban a globális gazdasági erők láthatóan növekvő aggodalommal fogadják a negyedik hatalmi ág befolyását. Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetekkel, korlátozások és szelekciós mechanizmusok szorgalmazásával, pénzt nem kímélve próbálják saját céljaik szerint előnyösen alakítani a híreket, s a kellemetlen információt visszatartani, megsemmisíteni.
Cinikus üzenet
Lázár János egy időre biztosan befogja a világháló nagyra tátott száját. Nem tudom, mennyire sikerült azonosulnia a nagyvonalúan adakozó hős imidzsével, de az biztos, hogy peren kívüli megegyezése implicit bátorítás a szabadság esküdt ellenségeinek. Cinikus üzenet ez, mely egyértelműen kimondja: a magyar média szervilis, s bárki eltaposhat egy online lapot azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommenteket ír. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, ami csendesen visszajuttatja az országot egy olyan kor rezsimjébe, amit végleg felejteni akarunk.
A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.
Lázár elmondása szerint minden közéleti szereplőt megillet az emberi méltóság, attól függetlenül, melyik politikai párthoz tartozik, helyi vagy országos szinten végzi tevékenységét. Feljelentésének célja az volt, hogy kiderüljön, “egy közéleti szereplőnek joga van-e az emberi méltósághoz”, mivel “a politikus is ember”. Igen kifordított eszménye ez a „mentelmi-alapon felmentésnek”: a politikusokkal szemben nagyobb tere van a véleménynyilvánítás szabadságának, az állam mégis jobban védi őket.Ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, egy közéleti személyiségnek tulajdonképpen súlyosabb büntetést kéne kapnia mindenért, s a fegyveres testületekhez hasonlóan fokozottabban kéne ellenőrizni, mint az átlagembereket, hiszen ők azok, akik igazán vissza tudnak élni a hatalmukkal. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy ha egy közember ült volna abban az autóban, akkor csukódna-e mögötte a Baracskai Fegyház ajtaja? Kíváncsi lennék, mi történne fordított esetben a kettős mérce országában, ha mondjuk a Média 2.0. blog tenne egy feljelentés azzal, hogy “Lázár János ’Mindenki annyit ér, amennyije van!’ című kijelentésével megsértette emberi méltóságunkat!”. Jobb esetben úgy hajt el a rendőrség, hogy a lábunk nem éri a földet, holott politikusainknak köszönhetően tényleg nem sok mindenünk van :), rosszabb esetben viszontperelnek rágalmazásért. Sebaj, hála a modern börtönöknek, a rács mögül is tudunk majd kommentelni
_1.jpg)
Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.
A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.