Itt a Facebook-ízű fagyi

Elképzelem, ahogy pubertáskori hormonokból, némi Instagram-olajból, pár leheletnyi szmájliból, két csepp függőségből, hat csetlevélből elkészül a 21. század legnagyobb biznisze, a Facebook-kölni. A Jersey Shore 19. szériájának második helyezettje dobja majd piacra, aki a pletykamagazinok szerint rehabilitációs költségeit akarja visszakeresni a parfümön. A terméket online is meg lehet majd rendelni, de a személyes átvétel mellé választható ajándék is jár: twitteres kondom vagy Angry Birds-ös Biblia. A plázák előtt kígyózó sorok melírozott hajú cicababákból és önértékelési problémákkal küzdő tesztoszteron huszárokból állnak majd, akik a lelküket is eladnák, hogy trendivé váljanak. Beköszöntött a márkák szép új világa: bemutatjuk a Facebook-fagyit.

hit-ljeta1.jpg

Végy egy adag mezei vaníliafagylaltot, öntsd le kék sziruppal, tűzz a kupac tetejébe egy közismert logót és máris kész a nyár legnagyobb slágere: a Facebook-fagyi! A fiatalok piaca kézenfekvő identitást kínál a hagyományos termékeket kínáló cégek számára, akiknek a siker érdekében nincs más dolguk, mint reprodukálni azt az attitűdöt, melyet a tizen- és huszonévesek naponta fogyasztanak. Ezt tette egy horvát cukrász a Murter szigetén található Tisnóban: lánya közösségi média aktivitását látva elhatározta, hogy elkészíti a Facebook-ízű fagyit. A különleges nevű hűsítőt gombóconként egy euróért árulják és annak ellenére, hogy íze egyáltalán nem különleges, a Croatia Week szerint rögtön sláger lett az Adria több szakaszán is. Admir Adili természetesen nem kapott engedélyt Zuckerberg úrtól, mégsem aggódik a Facebook nevének és logójának felhasználása miatt. Ez a posztapokaliptikus agymosás jól mutatja: a cégvezetők küldetése egyre inkább az, hogy vállalatukat tetőtől talpig trendivé alakítsák. Munkájuk lényege elsősorban nem a termelés, hanem a marketing: az ifjúsági kultúra homogenizálásával konkrét fogyasztási sémákat tolnak a helyüket kereső, mindenre fogékony Z-generáció arcába.

facebook.jpg

Természetesen nem ez az egyetlen példa arra, hogy a tizenéves klónok önként alakulnak a média sugallta formára. A legnagyobb közösségi oldal az év elején ugyanis fogta magát és megalkotta a Közösségi pillangókék” színű körömlakkot, amit a Facebook iroda hivatalos ajándékboltjában lehet megvásárolni 4.95 dolláros (~1100 forintos) áron.

Hogy jutottunk ide?

Már az 1930-as évek óta tudjuk: a sikeres cégnek elsősorban márkát, és nem terméket kell gyártania. Az akkoriban megjelenő új amerikai vállalati formák azt vallották, hogy a termelés pusztán működésük velejárója, a kereskedelmi liberalizációnak és a munkajogi reformnak köszönhetően ők már alvállalkozókkal gyártatták termékeiket. A gépek korában elengedhetetlenné vált az egymással versenyző márkák kialakítása, a tömeggyártás egyformaságában az imázson alapuló különbözőséget a termékkel együtt kellett létrehozni.

Elkezdett háttérbe szorulni a befogadó kultúra, a multik által mesterségesen létrehozott társadalmi élmény került a helyébe. A korabeli merev, áltudományos nyelvet használó, a konkurenciát véletlenül sem említő, kijelentő mondatokra építő hirdetéseket felváltották a lelket és érzelmeinket célzó, interaktív üzenetek. Az 1950-es években egyre inkább világossá vált, hogy a márka nem pusztán kabala vagy divatos szólás, a cég egészének lehetett identitása, mely pénzben mérhető piaci többletértéket jelent. Már nem termékismertetésre szolgált, hanem imázsépítésre, egy életérzés terjesztésére.1988-ban a Philip Morris hatszoros áron vette meg a Kraftot: ez volt az első eset, amikor óriási pénzértéket tulajdonítottak egy addig absztrakt és mérhetetlen fogalomnak: a márkanévnek. A reklámügynökségek ettől kezdve hivatkozhattak arra, hogy a reklámköltség nem pusztán eladási stratégia, hanem kőkemény vagyoni beruházás, amire minél többet költ egy cég, annál nagyobb lesz az értéke.

Nincs választás

Drámai átszerveződésen ment át a kereskedelem az elmúlt tíz év során: a globális gazdaság felkarolta az identitáspolitikát, mely nem törekszik a sokszínűségre, ellenségnek tekinti a nemzeti szokásokat, a szubkultúrákat és a jellegzetes regionális ízeket. A kereskedelem igen egyenlőtlen játéktérré vált: a világmárkák segítségével egyre kevesebb érdekcsoport birtokol egyre nagyobb területet.

A rengeteg termék ellenére a fogyasztók igazi választási lehetőségei radikálisan szűkülnek, a vállalatok totális hatásra törekszenek, s betörnek életünk minden területére. A szélsőségekig vitt szinergiáknak köszönhetően monopóliumok jönnek létre, melyek segítik a teljes márkaélmény átélését akár akarjuk, akár nem. Azonosságtudatunk romlik, ízlésünk egyre kommerszebb, gondolkodásunk egyre sematikusabb lesz. Amikor a kereskedelmi láncok és a technológia a mostanihoz hasonlóan uralják a piacot, akkor döntéseik mindenféleképpen a polgári szabadságjog és közélet kérdéseit feszegetik.

Ez jön a Gutenberg-galaxis után

Kiadója, az Informa szerint megszünteti nyomtatott kiadását a világ legrégebbi, folyamatosan megjelenő újságja, a Lloyd’s List. A nemzetközi hajózási ipar és tengeri kereskedelem első számú sajtótermékét 1734-ben alapították, de év végétől már csak digitális formában kapható majd. Ez a technológiai paradigmaváltás azt sugallja: a hagyományos, papíralapú alkotásoknak végleg harangoztak.

Míg az első példány egy kávézó falára akasztott papírlap volt, addig csaknem háromszáz évvel később az olvasók mindössze két százaléka fogyasztja az újságot papírformátumban. Nem a Lloyd’s List az első, aki a csökkenő eladási számok miatt digitális kiadásba fekteti tőkéjét: a szintén patinás múltú svéd Post Och Inrikes Tidningar 2007-ben, az USA második legnagyobb politikai hetilapjának számító Newsweek pedig 2012-ben hozott hasonló gazdasági döntést. A digitális világ olyan, akár egy örökmozgó: folyamatosan kerülnek piacra a látványosabbnál látványosabb termékek, s ami tegnap még korszerű volt, ma már elavult és használhatatlan.

Az infokommunikációs forradalom sebességét jól jelzi, hogy míg néhány éve a mobilos internetezés volt a trend, napjainkra már látványosan és gyorsan átalakult a nyomtatott tartalomgyártás is. Köszönhetően az Ipadnek és társainak, a lap- és könyvkiadás új típusú kihívásokkal kénytelen szembenézni az online blogok, hírportálok, tabletek vagy okostelefonok terjedő piacán. A szellemi termékek olvasásához kötődő fogyasztói elvárások végleg megváltozni látszanak: míg a könyvtárak, kiadók, antikváriumok soha nem látott anyagi gondokkal küzdenek, addig tavaly még tovább emelkedett az eladott digitális könyvek, s a hírportálokat látogatók száma.

9639-printmedia-1325931606-514-640x480.jpg

Újságszerű termékek

A webkettes alkalmazások hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően a világhálón számtalan tartalom elérhető legálisan elektronikus formátumban, ha a különböző fájlcserélő oldalakról nem is beszélünk. Napjainkra a „könyv”-ről és „újság”-ról szóló diskurzus esetében tehát lassan talán célszerű lehet „könyvszerű-”, illetve „újságszerű termékekre” gondolni, hiszen az eredeti formátum kikopni látszik a köztudatból. Az ún. keresztmédia-kiadási felfogás szerint most már a „tartalomszolgáltató iparág”-ba tartozik a nyomtatott papíralapú írás tartalmának digitalizált változatával kezdve, a multimédiás papírkönyvön és elektronikus cikken át, az e-Textig jutva minden. Az Egyesült Államokban már a New York Times nyomtatott változatának címoldalát is az online változathoz igazították, s 2011 február elején The Daily néven elindult az első kizárólag iPad-re szabott napilap is. A nyomtatott sajtó válsága azonban nem csak az USA-ban tapasztalható: a brit Guardianról is rebesgetik egy ideje, hogy platformot vált, de Magyarországon se különb a helyzet. Immár az Apple táblagépén is olvashatóak a HVG heti lapszámai, de elérhetővé vált a Story magazin, s számos női lap különszáma is.

Cross-Platform Innováció

Ez a tartalomhordozó-váltás a közvélemény szerint akkora fordulatot hozhat az írás történetében, ami csak a nyomtatás feltalálásához fogható. A feltételezésre a közelmúlt egy látványos példája szolgáltat alapot: a korlátlan és legtöbbször ingyenes zeneletöltés mindössze egy évtized alatt gyökeresen átalakította a zeneipart. Ennek ellenére az érintett, könyvszakmai szereplők, újságírók felmérései szerint vélhetően talpon marad a nyomtatott verzió is, ám szerepe a „professzionális felhasználásban” csökkenni fog.  

A digitális nyomdák, olvasásra alkalmas Iphone és Ipad készülékek terjedésével új utak nyílnak a lapkiadásban, mely egyaránt lehetővé teszi hardverek és szoftverek olyan mértékű integrációját, hogy a legfrissebb becslések szerint pillanatok alatt le fogják szorítani a technológiailag „elavult” versenytársaikat, s megszilárdítani monopolhelyzetüket a kulturális iparágak piacán. A tengerentúlon már legalább 20 millió táblagép van forgalomban, miközben Magyarországon kb. ötvenezer darab fogyott el. Bár az olvasóközönség egyre tekintélyesebb részét ezeken a csatornákon keresztül lehet és érdemes megtalálni, a printek üzleti modellje a tendenciózusan csökkenő eladási számok mellett is, egyelőre kiszámíthatóbbnak és stabilabbnak tűnik. Tény, hogy klasszikus tartalomszolgáltatásból nem lehet sem az Interneten, sem a mobilkommunikáció világában megélni, de a hagyományos sajtó esetében működőképes előfizetői rendszer áttelepítése a webre még várat magára. Miközben mindenki a digitális tartalmak pénzre váltásának lehetőségét kutatja, a nagyobb lapkiadók már felismerték: a további fejlődés szempontjából az integrált tartalmak előállítása, konvertálása és minőségi tálalása a lényeg. Ehhez pedig nem árt figyelembe venni, hogy a kiadók jövedelme ma már nyilvánvalóan nem mindig ott realizálódik, ahol a legnagyobb tömegű olvasói tábort elérik.

17170042299116074_H3Z3Gko7_f.jpg

Egy fenékkel két lovat?

Miközben az online hirdetési piac dinamikus bővülése nagy lehetőséget jelent új bevételi csatornák kialakítására és fejlesztésére, a hagyományos kiadók számára várhatóan még jó ideig a print üzletág marad a fő bevételi forrás. Bár nyilvánvaló átrendeződés van a piacon, a print termékek egyre inkább háttérbe szorulnak, ugyanakkor a változás mértéke és sebessége láthatóan nem olyan gyors, mint ahogy azt sokan gondolják. Ami a lapkiadást illeti, világszinten elfogadott „átlagként” szakmabeliek tipikusan 90-10%-os arányról beszélnek a hagyományos kiadók print és online bevételeinek megoszlása kapcsán. A Sanoma-csoport például ma már közel annyi online lapot tart a kezében, mint printet, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, ellenben az ezek sikerességét biztosító hosszú távú online-fejlesztések rengeteg pénzt emésztenek fel, így gyakran csoport-szintű mérlegben még ma is hatalmas mínuszokkal zárnak. A piaci modell oldaláról tehát jól látható, hogy az online felületeknek a hirdetési bevételek mellett olyan extrákat kell szolgáltatni, amiért a felhasználók már hajlandóak a zsebükbe nyúlni: a tapasztalatok szerint önmagában a tartalom nem elég.

A Price Waterhouse Coopers egy 2010-es kutatási jelentése szerint noha a nyomtatott kiadók online piaci aktivitása egyre fokozódik, üzleti modelljükben a bevételi arányok alig mozdultak el az újmédia irányába, vagyis bevételeik túlnyomó része továbbra is a nyomtatott médiából származik. Ez a trend két okból is veszélyes helyzetet vetít előre a print médiaipar számára: egyfelől a kiadók gyakran kénytelenek online piaci befektetéseiket visszafogni azok rövidtávú alacsonyabb üzleti relevanciája, esetleg a ma még jóval értékesebb print üzletág védelme miatt, másfelől pedig érdemes hosszú távú értékesítési stratégiákat kidolgozni a bevételi források szembetűnő aránya miatt. mely jól láthatóan nem követi a kiadók által az egyes médiatípusokon elért fogyasztók számarányát.

iPad-tablets-books-newspapers-macworld-australia.jpg

Gutenberg-galaxis 2.0

Arra tehát, hogy mit hoz a jövő három lehetséges alternatíva is van. A szakemberek jelentős része a két platform békés egymás mellett élésére szavaz: becsléseik szerint a táblagépet inkább újságolvasásra, illetve különböző multimédiás tartalmak fogyasztására használják, míg az e-book réspiaca csak fokozatosan terjed a könyvolvasók körében. Ez esetben a szerkesztőségek minden bizonnyal majd egy olyan előfizetés-rendszert dolgoznak ki, mely elektronikusan is nyomon követhető lesz. Ami a jogszabályi háttért illeti, minden netes tartalom pénzbe kerül majd, de a felhasználó a saját készülékeire szabadon másolhatja az egyszer kifizetett könyvet, miközben a hagyományos, nyomtatott könyv piaci részaránya fokozatosan csökken ugyan, de soha nem tűnik el. Mások szerint alternatív szerzői jogi konstrukciók bevezetésével minden digitális könyv ingyenes lesz, s a jogdíjakat már a készülékek árába beépítik. A harmadik csoport a jóval több funkciót kínáló táblagépek forradalmáról, s a „home made”-tartalom hihetetlen virágzásáról vizionál. Egyben azonban mindenki egyetért: lehet, hogy az írói szakma soha nem látott nehézségekkel kénytelen szembenézni, s a nyomtatott könyv fogyasztási eszközből újra értéktárggyá válik majd, azonban a minőségi tartalmakat továbbra is a kiadók készítik majd. A kérdés már csak az: mi jön a táblagép után?

Komment nélkül jó a buli, ezt üzeni lázárjani!

Kártérítést fizet a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a delmagyar.hu, mert tavaly ősszel az autóbalesetéről szóló cikk alatt Lázár János emberi méltóságát sértő hozzzászólás jelent meg. Egyértelmű kommunikációs üzenet ez az egész magyar sajtónak: „erősebb kutya a felségsértést nem díjazza!” Felmerül a kérdés: a peren kívüli megegyezés mennyiben bátorítja a politikusokat a szabad véleménynyilvánítás arisztokratikus továbbtiprására?

Politikusaink láthatólag nemcsak a kritikát nem bírják, de komoly befolyásuk is van a rendőrség munkájára: vasvillával hányják a pereket az igazságszolgáltatás rozsdás szekerére. Előbb Papcsák Ferenc érzékeny lelkét kavarta fel a közvélemény pöcegödre, most pedig az Államtitkár úr sarcolta félmillióra a megyei lapok egyik utolsó bástyáját: a jól megszerkesztett, erős témákat, szókimondó eszközökkel feszegető Délmagyart. A történet közismert: a tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus sértődöttségében büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett.

Végül a delmagyar.hu sajtóközleménybensajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és töredelmesen megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“! A kártérítést az elhunyt nő családja kapja, a baleset ügyében folyó nyomozást gyanúsított hiányában határidő előtt lezárták, de mielőtt a fotelforradalmárok boldogan élnek, míg meg nem halnak, mi is írunk pár széljegyzetet az alapvető emberi jogok e kissé szelektív értelmezésének margójára.

A vélemény szabad!

images_2.jpg

Először is a médiaszabályozás oldaláról vizsgálva a fideszes politikus által sérelmezett hozzászólások nem mennek túl a szabad véleménynyilvánítás határán. Jogállam van, bárki megvédheti a becsületét, azonban ha minden magyar politikust és közszereplőt bíráló közlést adminisztrálnánk, akkor 10 perc alatt kompletten lebénulna a közigazgatás halovány infrastruktúrája. A jelenséggel nem először találkozunk, de hogy a politikai erők a média munkatársait az etikai kódex sutba dobásával besúgóvá degradálják, s megfélemlítsék, az azért nemzetközi szinten is komoly teljesítmény.

A Délmagyar ugyanis nem riaszthatta a kommentelőt, amikor kénytelen volt kiadni az adatait, hiszen a felhasználó figyelmeztetését a hatóság akár a nyomozás akadályozásának is vehette volna. Az újságcikkek alá fűzött felhasználói hozzászólások megítélése egyébként nem egységes a magyar bírósági joggyakorlatban. Egy Strasbourgban megtámadott kúriai ítélet szerint a hozzászólással elkövetett személyiségi jogsértésekért az internetes kiadvány kiadója ugyanúgy felel, mintha saját tartalom volna, közben első fokon továbbra is születnek olyan ítéletek, hogy a jogsértő hozzászólásért a kiadó csak akkor felel, ha kérelemre nem távolítja el. Büntetőjogi vonatkozásban a hozzászólással elkövetett esetleges rágalmazásért, becsületsértésért annak szerzője felel, feltéve, ha a kilétét sikerül a feljelentőnek vagy a nyomozó hatóságnak megállapítani.

Nevetséges

Tehát egy zöldfülű hazai kommentelő akadály nélkül felelősségre vonható véleményéért, ha magyar szolgáltató mailcímét használja, és lapja túlságosan készséges a hatóságokkal. Bár a magyar szolgáltatókat törvény kötelezi a felhasználói adatok kiadására, s az IP-címek archiválására,  őket felelőssé tenni egy bejegyzésért teljesen abszurd, ráadásul morálisan is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Abban a pillanatban, hogy valaki megnyer egy ilyen pert, érdekes eszmefuttatások merülnek fel: büntethető-e egy internetező azért, mert modortalan, személyeskedő, ne adj’ Isten – (szinte látom, ahogy 5 perc múlva kopogtatnak ajtómon az idézéssel) – fájó igazságot állít? Milyen alapon adja ki valaki a kommentelők adatait, s mióta bűncselekmény egy közéleti személy vezetési stílusának becsmérlése a neten, főleg a szólásszabadság országában? Ki fogja megmondani, hol a moderálás, cenzúra és megfélemlítés határa?

images (1)_1.jpgCsúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.

Ha spindoktorként gondolkozunk, a jelenség duplán nevetséges, hisz Lázár úr nemcsak éles kontrasztokkal dolgozik, de megint komoly médiaössztüzet csinált a saját pártja ellen is. Ez olyan idők emlékét idézi, aminek a Fidesz még a hírét is messziről kerüli, ráadásul politikusaik rég megdöntötték azt az alapelvet, hogy a „negatív PR is reklám”. Jelenleg pártjuk sikerének egyik alappillére a kétirányú, irányított kommunikáció, és a külföldről importált konzervszakemberek. A PR-tanácsadók blogolnak, sajtóközleményeket, kisfilmeket adnak ki, pártpolitikai céljaiknak megfelelően tematizálják a közbeszédet. A velük ellenszenvezők tüntetések és demonstrációk helyett odavetnek pár keresetlen mondatot e médiatermékek alá, majd lenyugodva más tevékenység után néznek.  Gondoljuk meg jól: hol és hogyan fogják kikiabálni magukból a polgárok ellenvéleményüket, ha már nem lesz online felület, ahol egy kis anyázással levezethetik a feszültséget?

Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetek

A jog szabályozza a szólást – de nem csak a jog, általában a normák, a piac, de maga az architektúra is. Az Internet pár évvel ezelőtti strukturális felépítése kevés lehetőséget kínált arra, hogy a hálózat tartalmát bárki központilag szabályozza. A webkettes alkalmazások koncepciója kizárta az ilyesfajta kontrollt, s így biztosította a szólásszabadságot, mely alapvető emberi jog éppen úgy, mint az egyetemes hozzáférhetőség. Ma már nemcsak a felhasználók egyes tulajdonságait lehet azonosítani, de a tartalom is címkézhető, s megjelentek a demokrácia ellenérdekeltjei is: közéleti szereplők, túlbuzgó erkölcscsőszök, akik az ésszerű határokat szűkítve túlféltik a jogszabályokat.

A Délmagyar és társai a hasonló ügyek miatt lassan mind átállnak a szerkesztőségekre embertelen terhet rovó, és a valódi, fésületlen vitát megölő előmoderálásra. Korábban már írtunk a technológiai determinizmus látszatdemokráciájáról, arról, hogy az átlagemberek számára az Internet agorája nemcsak a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, de veszélyeket is rejt. Napjainkra a hagyományos értelemben propagandaeszközzé degradált tömegtájékoztatási szűrők kevésbé alkalmazhatóak a natív információáramlásban, azonban a globális gazdasági erők láthatóan növekvő aggodalommal fogadják a negyedik hatalmi ág befolyását. Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetekkel, korlátozások és szelekciós mechanizmusok szorgalmazásával, pénzt nem kímélve próbálják saját céljaik szerint előnyösen alakítani a híreket, s a kellemetlen információt visszatartani, megsemmisíteni.

Cinikus üzenet

Lázár János egy időre biztosan befogja a világháló nagyra tátott száját. Nem tudom, mennyire sikerült azonosulnia a nagyvonalúan adakozó hős imidzsével, de az biztos, hogy peren kívüli megegyezése implicit bátorítás a szabadság esküdt ellenségeinek. Cinikus üzenet ez, mely egyértelműen kimondja: a magyar média szervilis, s bárki eltaposhat egy online lapot azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommenteket ír. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, ami csendesen visszajuttatja az országot egy olyan kor rezsimjébe, amit végleg felejteni akarunk.

censor.jpgA szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.

Lázár elmondása szerint minden közéleti szereplőt megillet az emberi méltóság, attól függetlenül, melyik politikai párthoz tartozik, helyi vagy országos szinten végzi tevékenységét. Feljelentésének célja az volt, hogy kiderüljön, “egy közéleti szereplőnek joga van-e az emberi méltósághoz”, mivel “a politikus is ember”. Igen kifordított eszménye ez a „mentelmi-alapon felmentésnek”: a politikusokkal szemben nagyobb tere van a véleménynyilvánítás szabadságának, az állam mégis jobban védi őket.Ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, egy közéleti személyiségnek tulajdonképpen súlyosabb büntetést kéne kapnia mindenért, s a fegyveres testületekhez hasonlóan fokozottabban kéne ellenőrizni, mint az átlagembereket, hiszen ők azok, akik igazán vissza tudnak élni a hatalmukkal. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy ha egy közember ült volna abban az autóban, akkor csukódna-e mögötte a Baracskai Fegyház ajtaja? Kíváncsi lennék, mi történne fordított esetben a kettős mérce országában, ha mondjuk a Média 2.0. blog tenne egy feljelentés azzal, hogy “Lázár János ’Mindenki annyit ér, amennyije van!’ című kijelentésével megsértette emberi méltóságunkat!”. Jobb esetben úgy hajt el a rendőrség, hogy a lábunk nem éri a földet, holott politikusainknak köszönhetően tényleg nem sok mindenünk van :), rosszabb esetben viszontperelnek rágalmazásért. Sebaj, hála a modern börtönöknek, a rács mögül is tudunk majd kommentelni

Semmivel sem törődik a Z-generáció

Megszületett a Z-generáció – derül ki az Ipsos F&F legfrissebb, fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgáló kutatásából. Egyoldalú, határozott, mégis kiszolgáltatott és kétes jövő előtt álló társaság az övék: 67 százalékuk csupán a televízióból értesül a világ dolgairól. A második legfontosabb hírforrás az internet számukra, ahol átlagosan tízből hatan tájékozódnak a hírekről, kilenc százalékuk pedig okostelefonon is követi az eseményeket.  A nyomtatott sajtót temetők körül megjelentek a virágárusok: a ismeretszerzés tekintetében még a rádióhallgatás is megelőzi a papíralapú médiát. A legmegdöbbentőbb adat, hogy a fiatalok közel 13 százalékát egyáltalán nem érdeklik a világban történtek: úgy érzik, nincs beleszólásuk a környezetük alakításába. Az 1992 után születettek elutasítják a hivatalos – és gyakran jóval objektív – hírforrásokat, s saját kapcsolati hálójukból, informális utakon, a közösségi oldalak nehezen ellenőrizhető tartalmaiból tájékozódnak. Jól látszik, hogy az elmúlt évek drámai sebességű technológiai változásának társadalmi hatása felbecsülhetetlen: az újmédia információs forradalma nemcsak átformálta viselkedésünket, de ténylegesen áthuzalozza a következő generáció szürkeállományát.

„Ha az elmúlt tíz évben az autógyártás annyit fejlődött volna, mint a számítástechnika, akkor egy Rolls-Royce öt centiméter hosszú lenne, és három fontot kérnének érte” – hangzik a tengerentúlról a szemléletes mondás. A repülőgépek már okostelefonnal is eltéríthetőek, s lassan el se tudjuk képzelni, hogy milyen Google és Wikipédia nélkül házi feladatot írni, ráadásul egy átlagos felnőtt jóval több, mint egy hónapja nem fogott a kezébe tollat és papírt. Divatjamúlttá váltak az emberi kapcsolatok: udvarlás helyett poke-olunk, becsöngetés és szőnyegen toporgás helyett üzenetet küldünk, társasjátékozás helyett Farmvillen küldjük a patkókat mázsaszám. A kimutatások szerint egy átlagos tizenéves napi 8 órát ül valami képernyő előtt, ahelyett, hogy felhorzsolná térdét a grundon, a másik nemet hajkurászná vagy szolfézsra járjon. Marshall McLuhan korát meghazudtoló víziója beigazolódni látszik: az ember olyan kétéltű lett, aki páncélját befelé fordítja, s puha belső szerveit közszemlére teszi a „globális falu” minden lakója számára. A technológiai determinizmus szerint a tömegkommunikációs forradalom nem pusztán a tudományok módszertanának változásával, de az emberi gondolkodásmód és érdekérvényesítés alakulásával is összefügg. 

Nagy_GheN_mcluhan.jpg

Vizuális hipnózis

Széthulló párkapcsolatainkban a televízió nem a legjobb gyerekcsősz: visszavonhatatlan hatással van gyermekeink személyiségére, hiszen nemcsak a tökéletes külső képét, hanem egyfajta ideális viselkedés- és magatartásformát is rájuk erőltet. Hibás nemi szerepeket, érték-és normarendszert tár a fiatalok elé, mely kapitalista és profitorientált alapokra helyezi a klasszikus nemi- vagy családmodellt. A józan ítélőképesség korlátainak fellazításával a kereskedelmi csatornák szerepe az agresszió kialakulásában megkérdőjelezhetetlen, de a műsorszolgáltatás módszeresen torzítja a világképünket és önbecsülésünket is. A fontos információk összegyűjtéséért és terjesztéséért felelős közszolgálatban gyakran túlságosan megbízunk, s az objektivitásdoktrínába nem kalkuláljuk bele a politikai kommunikáció nemtelen mechanizmusait. Ezt a pártok spindoktorai és PR-tanácsadói annak rendje-módja szerint ki is használják: teljes érték- és ideológiacsomagokat kínálnak a képernyőről.  Tematizációs stratégiáik bevetésével nemcsak azt határozzák meg, hogy mely közéleti kérdésekről gondolkodjunk, de azt is, hogy mit. Álesemények írják mindennapjaink valóságait.

tv gyerek.jpg

A médiaimperializmus tézise szerint a globalizálódás hatására egész nemzetek veszítik el korábbi kulturális identitásukat, és válnak a médiával szövetséges politikai erők játékszerévé. A tartalmi kínálat koncentrálódik, s a kevésbé tudatos fogyasztók gyenge azonosságtudatát kihasználva a geopolitikai központok vezető körei a saját értékrendjüket tükröző műsorokat nyomnak le a torkunkon. A társadalom egyre kiszolgáltatottabbá válik a befolyásolási kísérletekkel szemben: a bulvárvilág fémízű toposzai reflektorfényen kívülre helyezik az érdemi közéleti kérdéseket. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámok mosolygós családanyái, cuki szőrgolyói és háztömbnyi sportautói az életminőség és boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét tolják a Z-generáció arcába, miközben a kulturális tartalmak csendesen homogenizálódnak. A sztereotípiákra épülő, kommersz és sematikus műsorgyártás elindította a dallasszizálódás lavináját, amely lassan maga alá temeti a vallásos és kulturális rétegműsorok elkeseredett hagyományőrző próbálkozásait.

A tények pirulákba fogalmazódnak: a problémákat feldarabolja a látvány, s a mediatív közlés igazságtartama már nem jut el a fiatalokhoz. A világ különböző tájairól sugárzott anyagokat szerkesztők szűrik, s csak azt adják tovább, ami a legpiacképesebb, így  mentális térképeink ritkán fedik a valóságot. (Különböző svéd vizsgálatok kimutatták például, hogy a szórakoztató műsorok kitalált világa miatt a sokat tévéző tinédzsereknél Kelet-Európa teljesen hiányzik erről a mentális világképről, Észak-Amerika pedig sokkal nagyobb, mint a világ többi része együttvéve.) Az oligopolisztikus irányítás végül a kommunikációs csatornák eldugulásához vezetett: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak mainstream témák jelennek meg, kiszorítva a kánonból az oknyomozó-elemző politikai műsorokat. A közszolgálatot az állam vonja ellenőrzés alá, s a pártosodás a politikai elitet beintegrálja az aktuális véleményhatalmak szócsövei mögé. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a csatornák profiljából, így alternatív nézőpontok és kritikus vélemények nélkül a közbeszéd is unalmassá és dogmatikussá válik. Új iparág van felemelkedőben: ifjúkori agymosás a neve, mely egy egész generációt degenerál.

Avatár a bitek közt

facebook_addict.jpgMiközben a média nem tölti be ellenőrző funkcióját, a tájékozódás második forrásának számító internet a társadalmi normáink és alapvető illemszabályaink felől támadja az ezredforduló fiait: a vasárnapi ebéd közben frissítjük állapotunkat, egy butik próbafülkéjéből csücsörítve posztoljuk legújabb ruhánkat, azonnal és kérés nélkül jegyezzük az időjárás legkisebb változásait is. A közösségi oldalak függősége ez: a mindannyiunkban lakózó információkényszerhez szól. Egyre kevesebb ráfordítással ápoljuk emberi kapcsolatainkat, könnyen kielégíthetjük „kukkolás” iránti vágyainkat, de a Facebook biztosítja az egónk számára nélkülözhetetlen megnyilvánulás lehetőségét is. A barátságokat számszerűsíti, az unalmat enyhíti és a magány illúzióját végleg elűzi. Méregként kúszik be szervezetünkbe: a kiterjedt, izgalmas világból senki nem akar kimaradni, általa úgy érezzük, hogy megértenek minket, de kitűnő alapot is ad a másokkal való összehasonlításhoz.

Az interaktivitás „látszatdemokráciája” azonban csalóka és veszélyes: a virtuális környezet szabályozása gyerekcipőben jár, a hamis kirakatprofilok személyiségzavarokat és pszichológiai problémákat szülnek. Ma már képtelenek vagyunk állandó web-csatlakozás nélkül élni: Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85 százalékára két percen belül válaszolnak a címzettek, a munkatársak átlagosan 15 percenként ellenőrzik telefonjukat. Orvosilag is kimutatható, hogy az „unplugged” életmódban eltöltött idővel arányosan növekszik a felhasználók idegessége, feszültsége. Az internetezés kényszerbetegsége átprogramozza agyunkat, ami elektronikus kábítószerként jutalmaz minket minden egyes klikkelése. A „multitasking” rontja koncentrációnkat,a munka hatásfokát és a nemzetközi oktatás színvonalát: átlagosan 3-5 percenként elkalandozunk tényleges tevékenységünktől.

A véget nem érő hírfolyamok elemei egyszerűsödnek, olvasási készségünk és memóriánk mégis romlik. Az Ipsos kutatásából az is kiderül, hogy bár viszonylag sokan tájékozódnak hírportálokon keresztül, csak a magyar oldalak népszerűek: idegen nyelvű hírportált a fiatal lakosság alig három százaléka olvas. A közösségi oldalak hírfogyasztásban betöltött szerepe is kiemelkedő: tízből négy fiatal a világ eseményeit is a Facebookon olvassa. Az online hírolvasók körében a passzív tájékozódás aránya is magas: egyharmaduk a barátaik által belinkelt, lájkolt cikkeket olvassa csak el. Az iSzindróma érdeklődési körünk beszűkülését hozza magával, a harsogó vizuális kényszer esélyt sem ad az analitikus gondolkodásra. Hírolvasásra minden második fiatal a világhálón töltött idejének mindössze tíz százalékát szánja, s a magyar lakosság jelentős hányadának nem a Google vagy az Origo, hanem a Facebook a kezdőoldala. Hogy hova vezet mindez? A médiakonvergencia disztribúciós láncának átalakulásával kezdve az interperszonális kommunikáción át a tájékoztatás és hírérték fogalmainak felülírásáig jutva az életünk minden területén érezhető értékvesztésig. Zsebünkben a világ, de nálunk van-e a kulcs, hogy visszazárjuk?