Olvas még bárki hosszú könyveket?

Mikor olvastál el utoljára egy háromszáz oldalnál hosszabb könyvet? Egyáltalán mikor olvastál el utoljára egy könyvet? Mikor olvastál végig utoljára egy cikket a neten? Az olvasás évezredek óta az emberi kultúra része, viszont az, hogy hogyan olvasunk, folyamatosan változik. Az olvasás természetellenes tevékenység volt, mert a veszélyforrások kiszúrásához szórt figyelemre, állandó éberségre volt szükség, de az agy fokozatosan alkalmazkodott ehhez az erős koncentrálást igénylő elfoglaltsághoz. Ma már gyakorlatilag nincs idő mély elemzőmunkák írására, és azok befogadására, a digitális szövegeknél pedig hajlamosak vagyunk multitaskingra, elkalandozunk. Ez végül az erős koncentráció és a fejlett memória elvesztésével járhat.

Ha nincs kedved végigolvasni a teljes cikket, akkor olvasd el alul a keretes szöveget!

A kultúra átformálja az agyat

Évszázadokon át azt hittük, az agy szerkezete megváltoztathatatlan: a tudósok úgy gondolták, lehetetlen, hogyha az agy valamelyik része károsodik, akkor megváltoztassa saját idegpályáit, vagy újfajta módon kezdjen működni. Ma tudjuk, hogy valójában egy hihetetlenül rugalmas szervről van szó, ami képes alkalmazkodni a körülményekhez.

Printed-book-versus-Ebook.jpg

Az agy és kultúra közötti kapcsolatra a hagyományos válasz az volt, hogy az agy hozza létre a kultúrát. A fenti felfedezések azonban rávilágítottak arra, hogy a kultúra is alakítja az agyat: a civilizáció ilyen szempontból technikák sora, amelyekkel a vadászó-gyűjtögető agy átszerkesztette magát. Ebből következik, hogy a tudás gyűjtésére, rendszerezésére és továbbadására használt eszközök is megváltoztatják az agy szerkezetét, az információk tárolásának és feldolgozásának a módját.

Nincs elmélyült olvasás az internet korában

Vajon hogyan alakítja át az idegrendszert, ha rászokunk a digitális tartalmak fogyasztása? Másképp működik annak az agya, aki a digitális világban nő fel? Először gondoljuk át, hogy miben különbözik a hagyományos könyvolvasás attól, amikor valamilyen elektronikus eszközön, például számítógépen olvasunk. A nosztalgikus kép szerint az ember fogja a könyvét, elvonul egy csendes helyre, elmélyül az előtte lévő szövegben, és jó pár órán keresztül tudomást sem vesz a külvilágról.

Az e-szövegnél viszont elkezdünk olvasni egy könyvet vagy cikket, amiben linkek tömkelege csábít arra, hogy ugráljunk a szövegek között, esetleg közben megjelenik egy figyelmeztetés a képernyő alján, hogy új email érkezett. Az email megválaszolása után visszatérünk az olvasmányunkhoz, de közben felnézünk a Facebookra is, hogy hozzászólt-e már valaki a nemrég közzétett bejegyzésünkhöz. A különböző médiumok közti határok elmosódnak, gyakran ugyanazt az eszközt használjuk szinte mindenre. Folyton éhezünk az újabbnál újabb információkra, így akaraterő és elszántság kell ahhoz, hogy minden mást kizárjunk.

EvolutionofReadingMaleCloseup.jpg

A multitasking megöli a koncentrációt

Azt hisszük, hogy a folyamatos multitasking ma alapvető készség, de amerikai kutatók szerint valójában nagyon kevesen képesek hatékonyan végezni egyszerre több feladatot. Mivel manapság mindenki multitaskingolni próbál, a hosszan tartó, erős koncentrációt igénylő, mély, értő olvasás egyre nehezebb. Akik régebben imádtak olvasni, úgy érzik, hogy már nem lennének képesek végigolvasni egy olyan hosszú könyvet, mint a Háború és béke. Ezek a változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre nő a közösségi oldalak szerepe a hírfogyasztásban, főleg a Z-generációhoz tartozók körében.

Az internet korában már nem tudunk egy szövegre koncentrálni, viszont kárpótlásul olyan képességeket kapunk, amikről néhány évszázada még senki nem is álmodott. Egy 2008-as amerikai vizsgálat szerint a hagyományos módon, hosszabb szövegeket olvasók fejében azokon az agyterületeken figyelhető meg aktivitás, amelyek a nyelvért, a memóriáért és vizuális adatfeldolgozásért felelősek, az e-szövegek – elsősorban a webes tartalmak – olvasása közben pedig a döntéshozatalért és a problémamegoldásért felelős területek dolgoznak. Természetesen az olvasás egyik fajtájáról sem jelenthetjük ki, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, de az biztos, hogy másra jók.

Kedves olvasó!

Gondolkodtál már azon, mi lenne, ha a digitális szövegek teljesen átvennék a nyomtatott könyvek helyét? Egyáltalán bekövetkezhet ez? Vajon milyen változásokat hozna a felsőoktatásban? Milyen új tanulási és szöveg-feldolgozási stratégiákra lenne szüksége a jövő hallgatójának a sikerhez? Másképp gondolkodna az az ember, aki csak digitális szövegekkel találkozott?

A BME kommunikáció szakos hallgatójaként lényegében a fenti kérdésekre keresem a választ. Szakdolgozatot írok a témában, és szükségem lenne a segítségedre: egy csoportos beszélgetés keretében szeretném meghallgatni budapesti egyetemisták véleményét. Ha téged is foglalkoztatnak ezek a kérdések, és szívesen segítenél, akkor írj nekem a digitalis.szovegek@gmail.com címre.

Ha eddig eljutottál, akkor még nem szippantotta be teljesen az agyadat a digitális kultúra 🙂

Forrás, fotók: 1 2

Semmivel sem törődik a Z-generáció

Megszületett a Z-generáció – derül ki az Ipsos F&F legfrissebb, fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgáló kutatásából. Egyoldalú, határozott, mégis kiszolgáltatott és kétes jövő előtt álló társaság az övék: 67 százalékuk csupán a televízióból értesül a világ dolgairól. A második legfontosabb hírforrás az internet számukra, ahol átlagosan tízből hatan tájékozódnak a hírekről, kilenc százalékuk pedig okostelefonon is követi az eseményeket.  A nyomtatott sajtót temetők körül megjelentek a virágárusok: a ismeretszerzés tekintetében még a rádióhallgatás is megelőzi a papíralapú médiát. A legmegdöbbentőbb adat, hogy a fiatalok közel 13 százalékát egyáltalán nem érdeklik a világban történtek: úgy érzik, nincs beleszólásuk a környezetük alakításába. Az 1992 után születettek elutasítják a hivatalos – és gyakran jóval objektív – hírforrásokat, s saját kapcsolati hálójukból, informális utakon, a közösségi oldalak nehezen ellenőrizhető tartalmaiból tájékozódnak. Jól látszik, hogy az elmúlt évek drámai sebességű technológiai változásának társadalmi hatása felbecsülhetetlen: az újmédia információs forradalma nemcsak átformálta viselkedésünket, de ténylegesen áthuzalozza a következő generáció szürkeállományát.

„Ha az elmúlt tíz évben az autógyártás annyit fejlődött volna, mint a számítástechnika, akkor egy Rolls-Royce öt centiméter hosszú lenne, és három fontot kérnének érte” – hangzik a tengerentúlról a szemléletes mondás. A repülőgépek már okostelefonnal is eltéríthetőek, s lassan el se tudjuk képzelni, hogy milyen Google és Wikipédia nélkül házi feladatot írni, ráadásul egy átlagos felnőtt jóval több, mint egy hónapja nem fogott a kezébe tollat és papírt. Divatjamúlttá váltak az emberi kapcsolatok: udvarlás helyett poke-olunk, becsöngetés és szőnyegen toporgás helyett üzenetet küldünk, társasjátékozás helyett Farmvillen küldjük a patkókat mázsaszám. A kimutatások szerint egy átlagos tizenéves napi 8 órát ül valami képernyő előtt, ahelyett, hogy felhorzsolná térdét a grundon, a másik nemet hajkurászná vagy szolfézsra járjon. Marshall McLuhan korát meghazudtoló víziója beigazolódni látszik: az ember olyan kétéltű lett, aki páncélját befelé fordítja, s puha belső szerveit közszemlére teszi a „globális falu” minden lakója számára. A technológiai determinizmus szerint a tömegkommunikációs forradalom nem pusztán a tudományok módszertanának változásával, de az emberi gondolkodásmód és érdekérvényesítés alakulásával is összefügg. 

Nagy_GheN_mcluhan.jpg

Vizuális hipnózis

Széthulló párkapcsolatainkban a televízió nem a legjobb gyerekcsősz: visszavonhatatlan hatással van gyermekeink személyiségére, hiszen nemcsak a tökéletes külső képét, hanem egyfajta ideális viselkedés- és magatartásformát is rájuk erőltet. Hibás nemi szerepeket, érték-és normarendszert tár a fiatalok elé, mely kapitalista és profitorientált alapokra helyezi a klasszikus nemi- vagy családmodellt. A józan ítélőképesség korlátainak fellazításával a kereskedelmi csatornák szerepe az agresszió kialakulásában megkérdőjelezhetetlen, de a műsorszolgáltatás módszeresen torzítja a világképünket és önbecsülésünket is. A fontos információk összegyűjtéséért és terjesztéséért felelős közszolgálatban gyakran túlságosan megbízunk, s az objektivitásdoktrínába nem kalkuláljuk bele a politikai kommunikáció nemtelen mechanizmusait. Ezt a pártok spindoktorai és PR-tanácsadói annak rendje-módja szerint ki is használják: teljes érték- és ideológiacsomagokat kínálnak a képernyőről.  Tematizációs stratégiáik bevetésével nemcsak azt határozzák meg, hogy mely közéleti kérdésekről gondolkodjunk, de azt is, hogy mit. Álesemények írják mindennapjaink valóságait.

tv gyerek.jpg

A médiaimperializmus tézise szerint a globalizálódás hatására egész nemzetek veszítik el korábbi kulturális identitásukat, és válnak a médiával szövetséges politikai erők játékszerévé. A tartalmi kínálat koncentrálódik, s a kevésbé tudatos fogyasztók gyenge azonosságtudatát kihasználva a geopolitikai központok vezető körei a saját értékrendjüket tükröző műsorokat nyomnak le a torkunkon. A társadalom egyre kiszolgáltatottabbá válik a befolyásolási kísérletekkel szemben: a bulvárvilág fémízű toposzai reflektorfényen kívülre helyezik az érdemi közéleti kérdéseket. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámok mosolygós családanyái, cuki szőrgolyói és háztömbnyi sportautói az életminőség és boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét tolják a Z-generáció arcába, miközben a kulturális tartalmak csendesen homogenizálódnak. A sztereotípiákra épülő, kommersz és sematikus műsorgyártás elindította a dallasszizálódás lavináját, amely lassan maga alá temeti a vallásos és kulturális rétegműsorok elkeseredett hagyományőrző próbálkozásait.

A tények pirulákba fogalmazódnak: a problémákat feldarabolja a látvány, s a mediatív közlés igazságtartama már nem jut el a fiatalokhoz. A világ különböző tájairól sugárzott anyagokat szerkesztők szűrik, s csak azt adják tovább, ami a legpiacképesebb, így  mentális térképeink ritkán fedik a valóságot. (Különböző svéd vizsgálatok kimutatták például, hogy a szórakoztató műsorok kitalált világa miatt a sokat tévéző tinédzsereknél Kelet-Európa teljesen hiányzik erről a mentális világképről, Észak-Amerika pedig sokkal nagyobb, mint a világ többi része együttvéve.) Az oligopolisztikus irányítás végül a kommunikációs csatornák eldugulásához vezetett: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak mainstream témák jelennek meg, kiszorítva a kánonból az oknyomozó-elemző politikai műsorokat. A közszolgálatot az állam vonja ellenőrzés alá, s a pártosodás a politikai elitet beintegrálja az aktuális véleményhatalmak szócsövei mögé. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a csatornák profiljából, így alternatív nézőpontok és kritikus vélemények nélkül a közbeszéd is unalmassá és dogmatikussá válik. Új iparág van felemelkedőben: ifjúkori agymosás a neve, mely egy egész generációt degenerál.

Avatár a bitek közt

facebook_addict.jpgMiközben a média nem tölti be ellenőrző funkcióját, a tájékozódás második forrásának számító internet a társadalmi normáink és alapvető illemszabályaink felől támadja az ezredforduló fiait: a vasárnapi ebéd közben frissítjük állapotunkat, egy butik próbafülkéjéből csücsörítve posztoljuk legújabb ruhánkat, azonnal és kérés nélkül jegyezzük az időjárás legkisebb változásait is. A közösségi oldalak függősége ez: a mindannyiunkban lakózó információkényszerhez szól. Egyre kevesebb ráfordítással ápoljuk emberi kapcsolatainkat, könnyen kielégíthetjük „kukkolás” iránti vágyainkat, de a Facebook biztosítja az egónk számára nélkülözhetetlen megnyilvánulás lehetőségét is. A barátságokat számszerűsíti, az unalmat enyhíti és a magány illúzióját végleg elűzi. Méregként kúszik be szervezetünkbe: a kiterjedt, izgalmas világból senki nem akar kimaradni, általa úgy érezzük, hogy megértenek minket, de kitűnő alapot is ad a másokkal való összehasonlításhoz.

Az interaktivitás „látszatdemokráciája” azonban csalóka és veszélyes: a virtuális környezet szabályozása gyerekcipőben jár, a hamis kirakatprofilok személyiségzavarokat és pszichológiai problémákat szülnek. Ma már képtelenek vagyunk állandó web-csatlakozás nélkül élni: Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85 százalékára két percen belül válaszolnak a címzettek, a munkatársak átlagosan 15 percenként ellenőrzik telefonjukat. Orvosilag is kimutatható, hogy az „unplugged” életmódban eltöltött idővel arányosan növekszik a felhasználók idegessége, feszültsége. Az internetezés kényszerbetegsége átprogramozza agyunkat, ami elektronikus kábítószerként jutalmaz minket minden egyes klikkelése. A „multitasking” rontja koncentrációnkat,a munka hatásfokát és a nemzetközi oktatás színvonalát: átlagosan 3-5 percenként elkalandozunk tényleges tevékenységünktől.

A véget nem érő hírfolyamok elemei egyszerűsödnek, olvasási készségünk és memóriánk mégis romlik. Az Ipsos kutatásából az is kiderül, hogy bár viszonylag sokan tájékozódnak hírportálokon keresztül, csak a magyar oldalak népszerűek: idegen nyelvű hírportált a fiatal lakosság alig három százaléka olvas. A közösségi oldalak hírfogyasztásban betöltött szerepe is kiemelkedő: tízből négy fiatal a világ eseményeit is a Facebookon olvassa. Az online hírolvasók körében a passzív tájékozódás aránya is magas: egyharmaduk a barátaik által belinkelt, lájkolt cikkeket olvassa csak el. Az iSzindróma érdeklődési körünk beszűkülését hozza magával, a harsogó vizuális kényszer esélyt sem ad az analitikus gondolkodásra. Hírolvasásra minden második fiatal a világhálón töltött idejének mindössze tíz százalékát szánja, s a magyar lakosság jelentős hányadának nem a Google vagy az Origo, hanem a Facebook a kezdőoldala. Hogy hova vezet mindez? A médiakonvergencia disztribúciós láncának átalakulásával kezdve az interperszonális kommunikáción át a tájékoztatás és hírérték fogalmainak felülírásáig jutva az életünk minden területén érezhető értékvesztésig. Zsebünkben a világ, de nálunk van-e a kulcs, hogy visszazárjuk?