Alapvető igényünk, hogy celebek együtt idétlenkedjenek

A magyar kereskedelmi csatornák celebvetélkedők sorát vonultatták fel az elmúlt években. Volt már társasjátékozás, tánc, baromkodás a dzsungelben, mostanában pedig a szombat estéket tölthetjük Sebestyén Balázs és vendégei összejövetelével. Hogy jutottunk el az Activity feladványaitól a bunkózásig és a farokfogdosásig? Miért akarjuk tudni, hogy jobban főz-e Damu Roland, mint Nagy Feró? Pszichológus szakértőink szerint amellett, hogy a celebekre minél több helyzetben kíváncsiak vagyunk, a modern kor társas magányát teszik elviselhetőbbé ezek a műsorok.

(tovább…)

Übergagyi és Zupercziki

A kereskedelmi csatornák egymást múlják alul, ha szórakoztatásról van szó: az Észbontók és Kasza Tibi állkapcsa után Sebestyén Balázs és földszintes padavanja is megmutatta, hogy a magyar televíziózásban mindig van lejjebb. Mérföldkőként beharangozott műsoruk se vundersőn, se zuperszexi nem volt, viszont a készítők olyan éteri szintekre emelték a kínosság fogalmát, hogy még a legprimitívebb fotelforradalmár is úgy érezte magát, mintha tarkón csapták volna a mainstream összes szintetikus szennyével. 

image.jpg

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos lefedettségű adó, és annak volt egy kreatív producere meg egy műsorszerkesztője. Ez a két alulexponált fiatal egy szép késő nyári napon azt gondolták, hogy fittyet hányva minden ésszerű technológiai alapszabályra, ők bizony megmutatják, hogy egy az egyben át lehet emelni egy rádióban működő formulát a nagy képernyőre.

Az 1960-ban megtartott Kennedy−Nixon-vita óta azonban tudjuk, hogy ami működik a rádióban, az nem feltétlen sikeres a televízióban: kamerára vinni a Morning Showt akkor is meredek vállalkozás lett volna, ha eltekintünk attól, hogy Vadon Jani  nem az a tipikus kabaré-kompatibilis arc, ráadásul még vicces tartalmat sem adtak a szájába a szerencsétlennek. A helyzetet tovább rontotta az ügyetlen gerillamarketing, mely alaptalanul harangozta be médiatörténeti mérföldkőnek a Vundersőn és Zuperszexit, ami totálisan felesleges és minden nézőjét és szereplőjét lealacsonyító szellemi moslék lett. Valljuk be, ami a lecsónál működik, az a tartalomszolgáltatásnál kevésbé: ha minden szart bedobáluk egy rotyogó fazékba, viszonylag ritkán jön ki belőle valami fogyasztható cucc.

Csak akkor fáj, ha nevetek

A Vundersőn és Zuperszexi első adása maximum egy önkéntelen „ezmiez?!” felkiáltást váltott ki belőlünk, s a kérdés joggal lebegett végig a műsor 100 percének horizontján. Erőltetett, humortalan és kiforratlan late night show lett, amitől még az is pironkodva feszeng a székében, akit esténként Magdi Anyus szelleme kísért. Adva van ugye egy definiálatlan adásmenet, mely félig élő félig előre rögzített, félig közéleti félig bulvár, félig beszélgetős, félig stand up, de sajnos mindeközben elfelejt szórakoztató lenni.

A műsor kísértetiesen emlékeztet az RTL Klub tavalyi zabigyerekére, a Roastra: a szintén külföldről importált konzerv-formátum a hazai celebvilág piaci értékének szinten tartására szakosodott, s pontosan annyira volt informatív és vicces, mint az arab IKEA katalógus illusztrációk nélkül. Volt itt is minden: porondmesterként csetlő-botló Boros Lajos, pénisze alakján heherésző Vastag Csaba, Morgan Freemanként is ütnivaló Fekete Pákó, Gyurcsány Ferenc konyhájában kuktáskodó Vágó István, s akinek ez még nem volt elég, a láthatóan szétkokózott VV Dya (szigorúan ipszilonnal) idomait is megmustrálhattuk. A szürreális stúdióbelsőn a Széchenyi utalványért lelkesen tapsolók se javítottak, miközben az erősen átlagos verbális készségekkel rendelkező Sebestyén Balázs saját pályafutása sarában terelgette a nézőket: kis Kész Átverés jobbról, kis Viva TV balról.

1108379_1381702987_960x721_000000.jpg

Paródiának rossz, műsornak gyenge

A nézők igényeit, intelligenciaszintjét, kulturális hátterét láthatóan továbbra sem becsüli az RTL Klub: előre megírt, hiteltelen gegek, ízléstelen konkurenciaharc, ostoba és unalmas önpromóció várta a Vundersőn és Zuperszexi vasárnap esti nézőit. A műsort trash realitynek csúfolni barokkos túlzás, hiszen sem formabontó, sem bátor nem volt, ráadásul az emberek is elsősorban katasztrófaturizmusból kapcsoltak rá. A narráció tömegbalesetre emlékeztetett: érezzük, hogy nem ildomos szemlélődni a leszakadt végtagok látványán, de a történtek groteszk vonzalommal tartanak fogva. Itt azonban nincs semmi drámai: Jani és Balázs ennyi, és ennyi is volt mindig, csak most a képernyő ezt láthatóvá és átélhetővé tette.

Az ember alapvetően mindenevő, de ha a műsorvezetők és vendégek arcán is látszik, hogy undorral asszisztálnak saját popfertőjükhöz, akkor hajlamosak vagyunk haptákba vágni magunkat és zsoltárokkal dicsérni az Urat, aki a maga bölcsességében megalkotta a távirányítót. Ha a programigazgatónak van esze, még azelőtt visszazavarja a fiúkat a mikrofon mögé, hogy a maradék hitelességüket is eljátszanák, ez az adást meg majd hajnali kettőkor, öt év múlva leadható ismétlésben a Coolon.

sebestyen_balazs_jani.jpg

Fotók: RTL

Puzsér, a kritikán aluli kritikus

Puzsér Róbert Média: a népek ópiuma címmel tartott stand-up estet csütörtökön a Bazaar Klubban. Terítékre került Hajdú Péter, Friderikusz, Tvrtko és Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője is. Kérdés, hogy mennyivel különb náluk a magyar média fenegyerekének kikiáltott kritikus, aki maga is a kereskedelmi médiának köszönhetően vált celebbé. A 90 perces előadás a tökéletes bizonyíték arra, hogy aggasztó a magyar média helyzete: ahol már a médiakritika is tömény fikázás és káromkodás, ott valami nem stimmel.

Puzsér Róbert a Csillag Születik című tehetségkutató zsűritagjaként bukkant fel a semmiből néhány évvel ezelőtt, és szúrós megjegyzéseivel pillanatok alatt a figyelem középpontjába került. A műsor befejezése után a versenyzők helyett kénytelen volt a celebeket célba venni. Azóta Kiszel Tünde, Havas Henrik, Vágó István és Gáspár Győző is rendszeresen megkapják a magukét.

Celebvilág lakói

Az este egy hosszúra sikerült Hajdú Péter-gyalázással kezdődött. Miután Puzsér egy Facebook-bejegyzésben kritizálta azt, ahogy Hajdúék a gyermekeiket nevelik, a Frizbi műsorvezetője felhívta őt, és fizikai aggresszióval fenyegetőzve felszólította, hogy szálljon le a családjáról. Valószínűleg ez a telefonbeszélgetés vágta ki Puzsérnál a biztosítékot, és vitte rá arra, hogy az előadás felét Hajdú Péter ócsárolásának szentelje. Én nem érzek olyan heves ellenszenvet iránta, de mindentől független úgy gondolom, hogy 45 percet nem érdemel meg a kellemes tavaszi estémből.

A következő felvonásban Friderikusznak jutott a főszerep, de ismét előkerült Hajdú Péter neve is. Tvrtko sem maradhatott ki a sorból, akit a Bándy Kata-gyilkossággal kapcsolatos posztjai miatt kritizált. Az ügy stand-up elemként való emlegetése miatt a közönségből többen is elhagyták a termet. Ezután Horváth Ádámnak, a Szomszédok elismert, több szakmai díjjal jutalmazott rendezőjének a szapulása következett. Puzsér a 90-es évek népszerű sorozatát röhejnek, az idén 83 éves rendezőt pedig az ország szégyenének nevezte. Szerinte ő „egy szaros senki”, akit az egész ország gyűlöl. Nos, nagyon kíváncsi vagyok, hogy hány ember él az országban, aki a gyűlöli Horváth Ádámot. Biztosra veszem, hogy nem túl sok ilyet találnánk.

Elismerem, hogy azért intelligens meglátások is becsúszotak. Ilyen volt például az az észrevétel, hogy a bulvár média előszeretettel csámcsog BB Évi romokban heverő életén, de ilyenkor azt is reklámozza, hogy tönkretett egy hús-vér embert. Az utolsó húsz percben a bulvárról, az eldobható celebek kitermeléséről és a reality műfajról volt szó. Az előzőek után ez felüdülés volt, még akkor is, ha olyan dolgok hangzottak el, amikkel a legtöbb gondolkodó ember tisztában van.

b_puzser_tamadast_inditott_a_hajdu_peter-jelenseg_ellen.jpg

„Milyen kurva jól megmondta!”

Amit Puzsér művel az nem kritika, hanem szimpla fikázás. Tény, hogy nehéz fogyasztható kritikát megfogalmazni úgy, hogy az ne legyen okoskodó, sznob vagy unalmas. A kritika elmozdítása a szórakoztatás irányába jó ötlet, de lehetett volna színvonalasan is csinálni.

Azt vallja, hogy szándékosan vetette bele magát a celebek világába, hogy belülről kezdhesse kiirtani a tömegmédia gyomorforgató hülyítéseit, miközben gyakran úgy tűnik, valójában semmivel sem különb azoknál, akiknek beszólogat. Pár napja a magyar stand-upot is jól leszólta. Szerinte a hazai stand-up színvonalának süllyedése Kiss Ádám nagypofájúságának, alpári poénjainak és átlátszó kitalációinak köszönhető. Puzsér szerint a magyar médiában rajta kívül mindenki kretén. Valaki azért mert hiteltelen, valaki azért mert arcoskodó, valaki pedig azért, mert alpári. Joker-kérdés: a fentiek közül melyik nem jellemző Puzsérra?

Ha erről van szó, akkor miért rajonganak érte olyan sokan? Mi emberek szeretjük azt, ha valaki megmondja a tutit, csüngünk a szavain, lájkoljuk és megosztjuk. A megmondóembereknek többnyire elfogult véleményük van, ami hatalmas egóval és hatásvadászattal párosul. A jól megmondásnak általában a töménytelen mennyiségű káromkodás és a semmit sem jelentő, ám hangzatos szavak – mint például média-antikrisztus vagy médiafogyatékos – is nélkülözhetetlen elemei. Nem feltétlenül a mondanivaló tartalma a lényeg, hanem az, hogy utána levonhatjuk a következtetést: „Milyen kurva jól megmondta!”. 

Fotó: www.civishir.hu

Semmivel sem törődik a Z-generáció

Megszületett a Z-generáció – derül ki az Ipsos F&F legfrissebb, fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgáló kutatásából. Egyoldalú, határozott, mégis kiszolgáltatott és kétes jövő előtt álló társaság az övék: 67 százalékuk csupán a televízióból értesül a világ dolgairól. A második legfontosabb hírforrás az internet számukra, ahol átlagosan tízből hatan tájékozódnak a hírekről, kilenc százalékuk pedig okostelefonon is követi az eseményeket.  A nyomtatott sajtót temetők körül megjelentek a virágárusok: a ismeretszerzés tekintetében még a rádióhallgatás is megelőzi a papíralapú médiát. A legmegdöbbentőbb adat, hogy a fiatalok közel 13 százalékát egyáltalán nem érdeklik a világban történtek: úgy érzik, nincs beleszólásuk a környezetük alakításába. Az 1992 után születettek elutasítják a hivatalos – és gyakran jóval objektív – hírforrásokat, s saját kapcsolati hálójukból, informális utakon, a közösségi oldalak nehezen ellenőrizhető tartalmaiból tájékozódnak. Jól látszik, hogy az elmúlt évek drámai sebességű technológiai változásának társadalmi hatása felbecsülhetetlen: az újmédia információs forradalma nemcsak átformálta viselkedésünket, de ténylegesen áthuzalozza a következő generáció szürkeállományát.

„Ha az elmúlt tíz évben az autógyártás annyit fejlődött volna, mint a számítástechnika, akkor egy Rolls-Royce öt centiméter hosszú lenne, és három fontot kérnének érte” – hangzik a tengerentúlról a szemléletes mondás. A repülőgépek már okostelefonnal is eltéríthetőek, s lassan el se tudjuk képzelni, hogy milyen Google és Wikipédia nélkül házi feladatot írni, ráadásul egy átlagos felnőtt jóval több, mint egy hónapja nem fogott a kezébe tollat és papírt. Divatjamúlttá váltak az emberi kapcsolatok: udvarlás helyett poke-olunk, becsöngetés és szőnyegen toporgás helyett üzenetet küldünk, társasjátékozás helyett Farmvillen küldjük a patkókat mázsaszám. A kimutatások szerint egy átlagos tizenéves napi 8 órát ül valami képernyő előtt, ahelyett, hogy felhorzsolná térdét a grundon, a másik nemet hajkurászná vagy szolfézsra járjon. Marshall McLuhan korát meghazudtoló víziója beigazolódni látszik: az ember olyan kétéltű lett, aki páncélját befelé fordítja, s puha belső szerveit közszemlére teszi a „globális falu” minden lakója számára. A technológiai determinizmus szerint a tömegkommunikációs forradalom nem pusztán a tudományok módszertanának változásával, de az emberi gondolkodásmód és érdekérvényesítés alakulásával is összefügg. 

Nagy_GheN_mcluhan.jpg

Vizuális hipnózis

Széthulló párkapcsolatainkban a televízió nem a legjobb gyerekcsősz: visszavonhatatlan hatással van gyermekeink személyiségére, hiszen nemcsak a tökéletes külső képét, hanem egyfajta ideális viselkedés- és magatartásformát is rájuk erőltet. Hibás nemi szerepeket, érték-és normarendszert tár a fiatalok elé, mely kapitalista és profitorientált alapokra helyezi a klasszikus nemi- vagy családmodellt. A józan ítélőképesség korlátainak fellazításával a kereskedelmi csatornák szerepe az agresszió kialakulásában megkérdőjelezhetetlen, de a műsorszolgáltatás módszeresen torzítja a világképünket és önbecsülésünket is. A fontos információk összegyűjtéséért és terjesztéséért felelős közszolgálatban gyakran túlságosan megbízunk, s az objektivitásdoktrínába nem kalkuláljuk bele a politikai kommunikáció nemtelen mechanizmusait. Ezt a pártok spindoktorai és PR-tanácsadói annak rendje-módja szerint ki is használják: teljes érték- és ideológiacsomagokat kínálnak a képernyőről.  Tematizációs stratégiáik bevetésével nemcsak azt határozzák meg, hogy mely közéleti kérdésekről gondolkodjunk, de azt is, hogy mit. Álesemények írják mindennapjaink valóságait.

tv gyerek.jpg

A médiaimperializmus tézise szerint a globalizálódás hatására egész nemzetek veszítik el korábbi kulturális identitásukat, és válnak a médiával szövetséges politikai erők játékszerévé. A tartalmi kínálat koncentrálódik, s a kevésbé tudatos fogyasztók gyenge azonosságtudatát kihasználva a geopolitikai központok vezető körei a saját értékrendjüket tükröző műsorokat nyomnak le a torkunkon. A társadalom egyre kiszolgáltatottabbá válik a befolyásolási kísérletekkel szemben: a bulvárvilág fémízű toposzai reflektorfényen kívülre helyezik az érdemi közéleti kérdéseket. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámok mosolygós családanyái, cuki szőrgolyói és háztömbnyi sportautói az életminőség és boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét tolják a Z-generáció arcába, miközben a kulturális tartalmak csendesen homogenizálódnak. A sztereotípiákra épülő, kommersz és sematikus műsorgyártás elindította a dallasszizálódás lavináját, amely lassan maga alá temeti a vallásos és kulturális rétegműsorok elkeseredett hagyományőrző próbálkozásait.

A tények pirulákba fogalmazódnak: a problémákat feldarabolja a látvány, s a mediatív közlés igazságtartama már nem jut el a fiatalokhoz. A világ különböző tájairól sugárzott anyagokat szerkesztők szűrik, s csak azt adják tovább, ami a legpiacképesebb, így  mentális térképeink ritkán fedik a valóságot. (Különböző svéd vizsgálatok kimutatták például, hogy a szórakoztató műsorok kitalált világa miatt a sokat tévéző tinédzsereknél Kelet-Európa teljesen hiányzik erről a mentális világképről, Észak-Amerika pedig sokkal nagyobb, mint a világ többi része együttvéve.) Az oligopolisztikus irányítás végül a kommunikációs csatornák eldugulásához vezetett: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak mainstream témák jelennek meg, kiszorítva a kánonból az oknyomozó-elemző politikai műsorokat. A közszolgálatot az állam vonja ellenőrzés alá, s a pártosodás a politikai elitet beintegrálja az aktuális véleményhatalmak szócsövei mögé. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a csatornák profiljából, így alternatív nézőpontok és kritikus vélemények nélkül a közbeszéd is unalmassá és dogmatikussá válik. Új iparág van felemelkedőben: ifjúkori agymosás a neve, mely egy egész generációt degenerál.

Avatár a bitek közt

facebook_addict.jpgMiközben a média nem tölti be ellenőrző funkcióját, a tájékozódás második forrásának számító internet a társadalmi normáink és alapvető illemszabályaink felől támadja az ezredforduló fiait: a vasárnapi ebéd közben frissítjük állapotunkat, egy butik próbafülkéjéből csücsörítve posztoljuk legújabb ruhánkat, azonnal és kérés nélkül jegyezzük az időjárás legkisebb változásait is. A közösségi oldalak függősége ez: a mindannyiunkban lakózó információkényszerhez szól. Egyre kevesebb ráfordítással ápoljuk emberi kapcsolatainkat, könnyen kielégíthetjük „kukkolás” iránti vágyainkat, de a Facebook biztosítja az egónk számára nélkülözhetetlen megnyilvánulás lehetőségét is. A barátságokat számszerűsíti, az unalmat enyhíti és a magány illúzióját végleg elűzi. Méregként kúszik be szervezetünkbe: a kiterjedt, izgalmas világból senki nem akar kimaradni, általa úgy érezzük, hogy megértenek minket, de kitűnő alapot is ad a másokkal való összehasonlításhoz.

Az interaktivitás „látszatdemokráciája” azonban csalóka és veszélyes: a virtuális környezet szabályozása gyerekcipőben jár, a hamis kirakatprofilok személyiségzavarokat és pszichológiai problémákat szülnek. Ma már képtelenek vagyunk állandó web-csatlakozás nélkül élni: Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85 százalékára két percen belül válaszolnak a címzettek, a munkatársak átlagosan 15 percenként ellenőrzik telefonjukat. Orvosilag is kimutatható, hogy az „unplugged” életmódban eltöltött idővel arányosan növekszik a felhasználók idegessége, feszültsége. Az internetezés kényszerbetegsége átprogramozza agyunkat, ami elektronikus kábítószerként jutalmaz minket minden egyes klikkelése. A „multitasking” rontja koncentrációnkat,a munka hatásfokát és a nemzetközi oktatás színvonalát: átlagosan 3-5 percenként elkalandozunk tényleges tevékenységünktől.

A véget nem érő hírfolyamok elemei egyszerűsödnek, olvasási készségünk és memóriánk mégis romlik. Az Ipsos kutatásából az is kiderül, hogy bár viszonylag sokan tájékozódnak hírportálokon keresztül, csak a magyar oldalak népszerűek: idegen nyelvű hírportált a fiatal lakosság alig három százaléka olvas. A közösségi oldalak hírfogyasztásban betöltött szerepe is kiemelkedő: tízből négy fiatal a világ eseményeit is a Facebookon olvassa. Az online hírolvasók körében a passzív tájékozódás aránya is magas: egyharmaduk a barátaik által belinkelt, lájkolt cikkeket olvassa csak el. Az iSzindróma érdeklődési körünk beszűkülését hozza magával, a harsogó vizuális kényszer esélyt sem ad az analitikus gondolkodásra. Hírolvasásra minden második fiatal a világhálón töltött idejének mindössze tíz százalékát szánja, s a magyar lakosság jelentős hányadának nem a Google vagy az Origo, hanem a Facebook a kezdőoldala. Hogy hova vezet mindez? A médiakonvergencia disztribúciós láncának átalakulásával kezdve az interperszonális kommunikáción át a tájékoztatás és hírérték fogalmainak felülírásáig jutva az életünk minden területén érezhető értékvesztésig. Zsebünkben a világ, de nálunk van-e a kulcs, hogy visszazárjuk?