Übergagyi és Zupercziki

A kereskedelmi csatornák egymást múlják alul, ha szórakoztatásról van szó: az Észbontók és Kasza Tibi állkapcsa után Sebestyén Balázs és földszintes padavanja is megmutatta, hogy a magyar televíziózásban mindig van lejjebb. Mérföldkőként beharangozott műsoruk se vundersőn, se zuperszexi nem volt, viszont a készítők olyan éteri szintekre emelték a kínosság fogalmát, hogy még a legprimitívebb fotelforradalmár is úgy érezte magát, mintha tarkón csapták volna a mainstream összes szintetikus szennyével. 

image.jpg

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos lefedettségű adó, és annak volt egy kreatív producere meg egy műsorszerkesztője. Ez a két alulexponált fiatal egy szép késő nyári napon azt gondolták, hogy fittyet hányva minden ésszerű technológiai alapszabályra, ők bizony megmutatják, hogy egy az egyben át lehet emelni egy rádióban működő formulát a nagy képernyőre.

Az 1960-ban megtartott Kennedy−Nixon-vita óta azonban tudjuk, hogy ami működik a rádióban, az nem feltétlen sikeres a televízióban: kamerára vinni a Morning Showt akkor is meredek vállalkozás lett volna, ha eltekintünk attól, hogy Vadon Jani  nem az a tipikus kabaré-kompatibilis arc, ráadásul még vicces tartalmat sem adtak a szájába a szerencsétlennek. A helyzetet tovább rontotta az ügyetlen gerillamarketing, mely alaptalanul harangozta be médiatörténeti mérföldkőnek a Vundersőn és Zuperszexit, ami totálisan felesleges és minden nézőjét és szereplőjét lealacsonyító szellemi moslék lett. Valljuk be, ami a lecsónál működik, az a tartalomszolgáltatásnál kevésbé: ha minden szart bedobáluk egy rotyogó fazékba, viszonylag ritkán jön ki belőle valami fogyasztható cucc.

Csak akkor fáj, ha nevetek

A Vundersőn és Zuperszexi első adása maximum egy önkéntelen „ezmiez?!” felkiáltást váltott ki belőlünk, s a kérdés joggal lebegett végig a műsor 100 percének horizontján. Erőltetett, humortalan és kiforratlan late night show lett, amitől még az is pironkodva feszeng a székében, akit esténként Magdi Anyus szelleme kísért. Adva van ugye egy definiálatlan adásmenet, mely félig élő félig előre rögzített, félig közéleti félig bulvár, félig beszélgetős, félig stand up, de sajnos mindeközben elfelejt szórakoztató lenni.

A műsor kísértetiesen emlékeztet az RTL Klub tavalyi zabigyerekére, a Roastra: a szintén külföldről importált konzerv-formátum a hazai celebvilág piaci értékének szinten tartására szakosodott, s pontosan annyira volt informatív és vicces, mint az arab IKEA katalógus illusztrációk nélkül. Volt itt is minden: porondmesterként csetlő-botló Boros Lajos, pénisze alakján heherésző Vastag Csaba, Morgan Freemanként is ütnivaló Fekete Pákó, Gyurcsány Ferenc konyhájában kuktáskodó Vágó István, s akinek ez még nem volt elég, a láthatóan szétkokózott VV Dya (szigorúan ipszilonnal) idomait is megmustrálhattuk. A szürreális stúdióbelsőn a Széchenyi utalványért lelkesen tapsolók se javítottak, miközben az erősen átlagos verbális készségekkel rendelkező Sebestyén Balázs saját pályafutása sarában terelgette a nézőket: kis Kész Átverés jobbról, kis Viva TV balról.

1108379_1381702987_960x721_000000.jpg

Paródiának rossz, műsornak gyenge

A nézők igényeit, intelligenciaszintjét, kulturális hátterét láthatóan továbbra sem becsüli az RTL Klub: előre megírt, hiteltelen gegek, ízléstelen konkurenciaharc, ostoba és unalmas önpromóció várta a Vundersőn és Zuperszexi vasárnap esti nézőit. A műsort trash realitynek csúfolni barokkos túlzás, hiszen sem formabontó, sem bátor nem volt, ráadásul az emberek is elsősorban katasztrófaturizmusból kapcsoltak rá. A narráció tömegbalesetre emlékeztetett: érezzük, hogy nem ildomos szemlélődni a leszakadt végtagok látványán, de a történtek groteszk vonzalommal tartanak fogva. Itt azonban nincs semmi drámai: Jani és Balázs ennyi, és ennyi is volt mindig, csak most a képernyő ezt láthatóvá és átélhetővé tette.

Az ember alapvetően mindenevő, de ha a műsorvezetők és vendégek arcán is látszik, hogy undorral asszisztálnak saját popfertőjükhöz, akkor hajlamosak vagyunk haptákba vágni magunkat és zsoltárokkal dicsérni az Urat, aki a maga bölcsességében megalkotta a távirányítót. Ha a programigazgatónak van esze, még azelőtt visszazavarja a fiúkat a mikrofon mögé, hogy a maradék hitelességüket is eljátszanák, ez az adást meg majd hajnali kettőkor, öt év múlva leadható ismétlésben a Coolon.

sebestyen_balazs_jani.jpg

Fotók: RTL

BrandAlex, avagy így kell felépíteni magunkat

Nem várt eredményeket hozott az Eurovíziós dalfesztivál: a magyar könnyűzene „fekete bárányának” kikiáltott Márta Alex sajátos hangzásvilágú produkciójával az utóbbi idők legnagyobb hazai sikerét érte el előkelő tizedik helyezésével. Bár az ellentmondásos médiavisszhang már jó előre hangsúlyozta: a „Kedvesem”-et a döntőbe sem várják a szakértők, ám Magyarország mégsem sült bele abba a sapkába, amit választott magának! Miközben a bulvárvilág levegő (és színes-szagos pletykák) után kapkod, eláruljuk: kommunikációs szempontból semmi meglepő nincs ByeAlex sikerében, hiszen egy niche piacot célzó tudatos brandépítésnek lehetünk tanúi.

Korábban már több kislemeze megjelent, mégis az Eurovíziós Dalfesztivál  magyar nemzeti válogatójáig, A Dalig senki sem tudta, hogy Miskolcon él egy 28 éves magyar filozófus, aki pár hónap múlva 84 pontjával megelőzi majd a britek színeiben induló klasszist, Bonnie Tylert a 2013. évi dalversenyen. Márciusban találkoztunk először kedvenc kokárda-hipszterünkkel, aki rögtön fel is kavarta maga körül az állóvizet: bár a hazai fordulóban a zsűri neki adta a legkevesebb pontszámot, a közönség mégis őt küldi nemzetközi porondra.

A slam poetry-rehajazó előadást puritán színpadkép, groteszk látványelemek, elvont szöveg, középszerű vokalitás és faék egyszerűségű dallamvilág jellemzett. A végeredmény rendkívül megosztotta az embereket, és szokás szerint felélénkültek a magyar kereskedelmi televíziózás konzervsztárjai is, akik kontraproduktív tiltakozásukkal valójában felgyorsították a „Kedvesem” köztudatba kerülését. Érdektelen koncertje után megjelentek az első paródiák, internetes mémek, s az újságírók is komolyan támadták az énekest, aki a maga csendes és visszafogott stílusában dolgozott tovább fellépésein. És itt a magán van a hangsúly, hiszen felmerül a kérdés: Márta Alex esetében vajon nem egy személyes márka tudatos piaci pozícionálásáról beszélünk-e?

ByeAlex(650x433).jpg

Egyértelmű, hogy üzleti, anyagi és diplomáciai okokból a personal branding ez esetben kifizetődő volt, főleg hogy nem önmagában állva próbált meg élményként hatni a médiafogyasztókra, hanem egy országos szintű küldetés részeként. A jó személyes márkához a makroprogramba való illeszkedésen kívül kulcsfontosságú a jól csengő márkanév is (kevesen tudják például, hogy a Tom Cruise-brand mögött egy eredetileg Thomas Mapother nevű ember áll), a megkülönböztethetőség, a megjelenés és az externális kommunikáció.

Márta Alex és stábja a Black PR eszköztárát professzionálisan, minőségi proaktivitással szinkronizálta, a bulvárvilágot saját hasznára tematizálta, és nemcsak az online felületeken került a közéletbe, hanem személyesen is. Végül Wolf Kati és a Compact Disco dala után egy kissé abszurd, de igazán eredeti produkcióval indultunk Malmőbe, mely minden szempontból kilógott a kommersz előadók évtizedes sorából.

A pesszimista előrejelzéseket cáfoló végeredmény és a rajongói körök ugrásszerű bővülése jól mutatja: „a brand mindig erősebb, mint aki viseli”. A lassan, fáradtságos munkával kiépített hírnévre azonban nem árt kínosan vigyázni (Bill Clinton, Tiger Woods, Elvis, stb.): tudni kell, mit bír el a márka, s ez az óvatosság gyakran meghatározza a magánéletet is. Márta Alex esetében úgy tűnik, hogy tökéletes alanya az előre egyeztetett forgatókönyveknek: a rá épített imázs nyilvános arculata könnyen összeegyeztethető a személyisége kommunikációs homlokzatával és azzal a szerepegyüttessel, amelyet a társas érintkezésben alkalmaz.

A koncepció szerint magyarul elénekelt barkácspopdal mellett megjelent introvertált külső introvertált belsőt is takar, mely az egyik alappillére lett ByeAlex sikerének. A hirtelen sokszorosára nőtt médiaérdeklődést a színpadon is mutatott egykedvűségével fogadó énekes úgy tűnik, elbírja azt a terhet, hogy értékrendjének hitelessége garanciát jelent zenei minőségére is.

Természetesen ez nem egyszemélyes műsor, hiszen éppolyan tudatosan kell összehangolt csapatot tervezni, mint amilyen letisztult a marketing-kommunikáció: a „Kedvesem” munkatársai a vokalistával kezdve a gitároson át a menedzsmentig jutva egységes arculatba illeszkednek. A Márta Alexet terelgető CLS Musicnak széleskörű tapasztalata van a területen: Fábián Julit, a Compact Discot, Kowalskyt és még számos hazai könnyűzenei szereplőt menedzsel.

20130517-sztraok-byealex-majdnem-elajultam-szinpadra.jpg

Magyarországon brandépítésre a humor az egyik elsődleges fegyver, és a közízlés egy kaptafára gyártott slágereit megkerülve ByeAlex megtanította, hogyan ne vegyük komolyan a malmői csillogó celebalbumot és a tűzijátékos nemzetközi felhajtást. A megdöbbentő tizedik eredménnyel csípőnadrágja zsebében az énekes hazatért, elejtett egy-két Canossa-járásra emlékeztető félmondatot a sajtótájékoztatón, hangsúlyozta, hogy „az utca embere”, majd az újságírók áldozataként pihenni tért.

A számadatok és jövőbeli felkérések könnyű álmát igazolják: a videómegosztókon amatőr rajongók szép számmal készítik a különböző nyelvű feldolgozásokat, szeptemberre kész lesz szólólemeze, s az előválogató zsűritagjaként még legalább egy évig meghatározó eleme lesz a magyar mainstreamnek, a nézettségi rekordokról nem is beszélve. (Az idei döntőt félmillióval többen nézték a tavalyinál, de még a 2011-est is meghaladta. Az Eurovízió estjén hosszú idő után újra az M1 volt a legnézettebb csatorna, s a fiatalabb nézők is kikapcsolták egy pillanatra a Facebook-ot.)

Megosztó dalából zh-feladat készült, stílusa divatot teremtett, hírességeink zöme nem győzött gratulálni az eredményhez. Az énekes szimpatikus egyszerűsége azt is feledteti velünk, hogy miközben az MTVA állami pénzből csengeti a nevezési és felkészülési költségeket, ő dobbantott egyet az ugródeszkán, és az ingyenreklámot felhasználva kaszálja be az előadói és dalszerzői  jogdíjakat. Megérdemli a sikert, hiszen a választott imázsstratégia ötletesen felismert egy olyan réspiacot, ahol a speciális műfaji igények, az egyre erősödő kulturális apátia és megreccsenő nemzeti lojalitásunk kapcsán megfogalmazott érdekek évtizedek óta kielégítetlenek.

A tudatos pozícionálás azonban csúszós, akár a banánhéj: a személyes márka építése egy termék esetében csak egy köztes fázis lehet: hamarosan kiderül, hogy a „Kedvesem” megállja-e önállóan a helyét a kulturális iparágak piacán. Jól látszik, hogy Márta Alex kifejezetten értelmes, autentikus, szerény és tehetséges fiatalember, akinek nem célja, hogy megkérdőjelezhető cirkuszi bohócot faragjon magából, és ez – művészi teljesítményétől függetlenül – önmagában is becsülendő.

A körülötte kialakuló ambivalens helyzetet azonban csak akkor lehet maximálisan feloldani, ha a menedzsment felismeri, hogy egy személyt jóval élesebben és kritikusabban, szubjektívebben ítélnek meg a fogyasztók, mint magát a kontextust, s sürgetni fogják az énekes „márka mögé” húzódását! Az időzítés kulcsfontosságú, hiszen ha a közélet túl későn mond “bye Alex”-et  akkor a túlértékelt selfbrand könnyedén maga alá temetheti mind a CLS Music-ot, mind a szép jövő előtt énekest is, az ország nemzetközi megítéléséről nem is beszélve.

Puzsér is csak báb?

„Ki ez a kritikus?” „Mit tett le ő az asztalra?” „Megnézném, hogy csinálja utánam!” Ilyen és hasonló mondatok hagyták el azon versenyzők száját, akiket Puzsér Róbert az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató versenyén kritikájával illetett. Azóta a kritikus megnyilvánulásaiból gyűjtemények, mémek lettek, és mindenkinek ő jut az eszébe, ha elhangzik valahol a kérdés: „Mi volt ez a pusztító alpáriság?”
Sokan vannak, akik nem értik, még többen, akik negatívan nyilatkoznak róla, viszont mára van egy népes tábor, akik úttörőnek tartják, harcosnak a média bűnös világában. Igen, ma Magyarországon kevés ember van, aki ne ismerné Puzsér Róbert nevét. Ő az a kritikus, aki ismertségét az általa sokszor, és rendkívül keményen kritizált médiának köszönheti. A kereskedelmi médiába kerülve elvetette a kritikai gondolkodás magjait a nézők, hallgatók fejében, s bár a műsor már jó ideje véget ért, Puzsér a képernyőn, a köztudatban maradt. Mindig van egy új történet, egy sértődött sztár, vagy épp egy műfaj, mint legutóbb a magyar stand-up, amiről persze meg van a véleménye a kritikusunknak.

000766707-5569-625.jpg

Pedig Puzsér Róbert ténykedése a média ellen, a nézőkért, az individuum szabad és tiszta gondolkodásáért, nem ekkor kezdődött. A magyar-történelem szakos tanárként végzett, rádiót, tévét megjárt műsorvezető-szerkesztő-kritikus mindig is igyekezett figyelmünket felhívni arra, hogy mennyire veszélyes is a média, vagy annak tudattalan fogyasztása, hogy mik vagyunk mi, mozgatott bábok a tévé képernyője előtt. Puzsér bárhol, bármikor kimondja: a média hazugság, és kemény kritikát alkot azok felett is, akik mediatizált világunkban igyekeznek kihasználni az egyének tudatlanságát, felkészületlenségét. Tabukat boncolgat, érzékeny témákat tárgyal, és olyan kérdéseket tesz fel a médián keresztül, amit eddig senki nem mert, vagy nem tudott feltenni. De vajon miért most, és miért pont ő?

Míg a magyarság egy részének a 2012-es tehetségkutató új, üde színfoltja volt a nyílt és őszinte kritikus, addig neki ez egy új csatorna, egy széles nyilvánosságú, hatalmas tömegeket elérő üzenetközvetítő volt csupán. Célját elérte, megismerte nevét egy ország, felfigyeltek rá, s talán még fontosabb, személye mellett az általa képviselet gondolatokra is.

„Nem bántam meg, mert nagy nyilvánosság előtt fejthettem ki a kritikai attitűdömet, meg a médiakritikai véleményemet. Ezzel én most nagy, széles tömegekhez tudok eljutni.” – nyilatkozta Puzsér Róbert egyik videóinterjújában a tehetségkutatót követően.
Kellett is ehhez egy ilyen műsor, az egyik legnézettebb csatornán. Az adás közben és utána, a kritikus régebbi munkái is szárnyra kaptak, a videómegosztókon sorra nézték az emberek a pár éve forgatott Reklámtörvényszék részeket és régebbi, komoly társadalmi problémákat fejtegető rövidfilmjeit, vagy látogattak el a kritikus saját honlapjára, ahol nagy dózisban tudták magukba szívni a tanítását.

Puzsér mára szinte mindenről és mindenkiről megmondta a véleményét, könyvet írt, videó blogot indított, tucatnyi reklám felett mondott ítéletet, hadat üzent a celebeknek, lerántotta a leplet a média által ránk zúdított szemétről, és többtízezres rajongótábort gyűjtött maga köré a Facebook-oldalán. Még a kritikát is megkritizálta. Kisfilmjei, műsorai valós problémákat tárnak fel, valódi médiakritikát alkot. Írásai utat mutatnak mindazoknak, akik úgy döntenek, fel akarják venni a harcot a tudat gyarmatosításával szemben.

Az persze kérdés, hogy miért épp most, miért így került nagy nyilvánosság elé egy olyan kritikus, aki beszólásaival kiérdemelte a legmegosztóbb személyiség díját. Sokan gondolják azt, hogy ő is csak egy báb, akit valójában, bármit is mondjon, a média mozgat. Hiszen a csatorna dönti el, hogy mikor adnak le vele műsort, mikor hova hívják, mikor hagyják felszólalni, és miről kérdezik. Ha az ember nem jár utána, nem követi a kritikus munkásságát, valóban úgy tűnhet, csak akkor kérdezik, ha van miért, és csak arról, amiről jó, ha kifejti kritikai véleményét.

Még talán egyszer sem tették fel neki élő adásban, hogy miért gondolja, hogy a média hazudik, ahogy azt sem talán, hogy hogyan vélekedik az aktuálpolitikáról, az elit befolyásoló erejéről Magyarországon. Mindenki arra kíváncsi ki is ő valójában, vagy ha mégsem csak egy álarc, ez a kritikus karakter, miért vált ilyenné?

Pedig teljesen mindegy, hogy ki ő, valójában arra kell figyelni amit, és ahogy mond. Pont az lenne a lényeg, hogy el tudjunk vonatkoztatni a beszélőtől, és csak a tartalom alapján döntsünk, mondjunk ítéletet. Ma azonban az arctalan gondolkodókra kevesen figyelünk fel, és ők, hogy végre meghallgatást találjanak, a médiában szólalnak fel, bekerülnek a gépezetbe, és elvesztik azt, amiért addig, igaz kevesen, de valóban tisztelték őket, hogy médiától függetlenül képesek a médiakritikára. Ez egy ördögi kör. Ami viszont Puzsért illeti, talán neki sikerül megtartani az általa képviselt eszméket, értékeket. Mondhatnánk azt is talán, hogy a média saját maga gyártotta fegyvere lesz a végzete.

„Én minden produkciót tízes skálán értékelek. A hetes az már továbbjutó. Az ötös szólhat, miközben dolgozok, és nem kapcsolom ki. A négy az, ami szól, de zavar és kikapcsolom. Hármas az, amitől eltiltom anyámat, a kettestől már anyámat sem kell eltiltani.” (Puzsér)

Fotó: nol.hu