Szerkesztőségünkbe érkezett levél alapján korrigáljuk korábbi cikkünket: a Jászai Mari téren kolduló F. Tibor valóban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiKölcsey Televízióalapítója. Volt kollégái szerint szakmai feladatait megbízhatóan végezte, és mielőtt kicsúszott volna a lába alól a talaj, több párt helyi vezetőjével, cég tulajdonosával is kiváló kapcsolatot ápolt. Összetett és szomorú emberi sors bontakozik ki a szemünk előtt.
Március 5-én délelőtt „Tavaly még a Corvinuson tanított újságírást, ma már hajléktalan” címmel a 444.hu közzétett egy idős férfival készült videóriportot, aki azt állítja, hogy 30 éves pályafutása során nemcsak főszerkesztőként, de fotóriporterként és köztiszteletben álló oktatóként is dolgozott. Miközben az eredeti cikket az információk bárminemű ellenőrzése nélkül számos orgánum átvette, a napi pár ezer forintért kéregető F. Tibor személyének valódi kilétéhez nem jutottunk közelebb. Bár a Corvinuson nem tanított, korábban tényleg újságíróként dolgozott: volt kollégái jelentkeztek, és megerősítették szakmai hátterét.
A “Schwartz” becenéven dolgozó férfi nemcsak a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiKölcsey Televízióhíradójának volt évekig felelős szerkesztője, de több ötletet is önállóan képernyőre vitt – derül ki Bohács József szerkesztőségünkbe érkezett leveléből. A csatorna volt munkatársa szerint a hajléktalan újságíró nevéhez fűződik a Mintagazda című mezőgazdasági magazin, mely a mai napig adásban van, de sikerrel helyt állt bűnügyi, bírósági területen is. Megkerestük korábbi főnökét, Tarczy Gyulát, a Nyíregyházi Televízió jelenlegi vezetőjét is, aki megerősítette Tibor pontos és minőségi munkavégzését. A kommentben jelentkezőRomán Dávid oktatóként is ismerte a férfit, aki a Beszterczey Alapfokú Művészeti Magániskola hallgatóit sajtótájékoztatókra és stúdiólátogatásokra vitte. Egykori munkatársai és tanítványai egybehangzóan állítják: Tibor megalapozott háttértudással rendelkező szakember.
Volt kollégái blogunkon keresztül sajnálatukat fejezték ki a válása után elcsúszó újságírónak, és egy olyan új médium indításán dolgoznak, mely Schwartz számára is megélhetést biztosítana. Hogy a nagy médiavisszhang mennyire segíthet egy tehetséges embernek a talpra állásban, arra már láttunk példát: az aranytorkú Ted Williams élt a YouTube és egy helyi riporter adta lehetőségekkel, hogy az utcát az Access Hollywood Live stúdiójára cserélje.
Volt kollégái kérése, hogy aki bármilyen lehetőséggel támogatni kívánja a második esélyre váró volt újságírót, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot és terjessze ezt a felhívást!
F. Tiborállításait senki nem ellenőrizte, a Budapesti Corvinus Egyetemen nem hallottak róla. A hírt többen kritikátlanul átvették, pedig elég lett volna egy telefon. A szerencsétlen emberi sors mellett a magyar sajtóban uralkodó állapotokra is rávilágít a történet. A kattintásért mindent?
A Jászai Mari téren kéregető F. Tibor elmondása szerint a Független Újságírók Szövetségének is alapítótagja volt, mára mégis kicsúszott a lába alól a talaj. Olyannyira, hogy jelenleg egy „26 évig voltam újságíró. Ide juttattak! Minden segítséget köszönök!” feliratú táblával koldulja össze napi két-három ezer forintját.
Egyetlen telefonba került volna…
Természetesen sem célunknak, sem feladatunknak nem érezzük a tragikus emberi sorsok feletti bíráskodást –a kommentelők úgyis rendre megteszik helyettünk –, mindenesetre F. Tibor története a magyar sajtó helyzete szempontjából is súlyos tanulságokat rejt. Az eredeti cikk megjelenése után mindössze néhány órával már hatalmas médiavisszhang közepette terjedt a közösségi oldalakon, több oldal átvette az információk ellenőrzése és bárminemű utánajárás nélkül.
A nyilvánvalóan Corvinusos kapcsolatokkal is rendelkező felsőoktatási oldal, az eduline szerkesztői is hasonlóan jártak el: bár azt írták, hogy az intézmény egy évvel ezelőtt közölte az óraadó tanárral, hogy a továbbiakban nincs pénz a foglalkoztatására, az oldal szerkesztői mégsem vették fel az egyetem Munkaügyi Irodájávala kapcsolatot.
Megkeresésünkre a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézettitkárságától és a HR-központtól is ugyanazt a választ kaptuk: senki nem emlékszik F. Tiborhoz hasonló külső oktatóra, ráadásul korábbi tanítványai sem jelentkeztek egyelőre. (A hivatalos választ még várjuk a Budapesti Corvinus Egyetem rektorától és a Független Magyar Újságírók Szövetségétől, mindketten későbbre ígértek tájékoztatást.)
Elfogadhatatlan, ahogy a sajtó egyre inkább sutba dobja a tényeket a kattintásokért folytatott versenyben, és a minőségi újságírás szempontjait rendre beáldozza, hogy ellenőrizetlen információkkal etethesse közönségét.
Az utóbbi években a papíralapú hirdetési felületek a közösségi média térnyerése miatt sokat veszítettek népszerűségükből. Egyre kevesebb cég alapozza termékbevezető kampányát óriásplakátokra, mely statikus és drága ugyan, de van egy óriási előnye a modern digitális eszközökkel szemben: hiányában van a kommunikációs zajnak. Ha kellő kreativitással párosul, egy vicces, művészi vagy éppen provokatív kültéri reklámhordozó komoly versenyelőnyt jelenthet a koncentrált piacon.
A televíziócsatornák, mobilapplikációk, közösségi oldalak és videómegosztók egyaránt hemzsegnek a reklámoktól, s bármennyire is szórakoztató az éppen fogyasztott tartalom, rendre ki-kiszakítják a felhasználót, hogy vásárlásra ösztönözzék. A magazinokban oldalakon keresztül csak hirdetéseket találunk, bizonyos műsorokban pedig már a tartalom és reklám sem válik szét egyértelműen a legújabb termékelhelyezési trendeknek köszönhetően. Nem kell azonban csatlakozni az internetre vagy kézbe venni a távirányítót ahhoz, hogy a kapitalizmus hatása hozzánk is elérjen: elég ha kitesszük a lábunkat az utcára.
Megkülönböztetés és korrelációteremtés
A legnagyobb városok forgalmas közterületeit kereskedelmi hirdetésekkel ellátott óriásplakátok lepik el. Feladatuk nem más, mint hogy a valójában csekély különbséget mutató termékek közt megteremtsék a különbség érzetét, s a fogyasztó számára szükségesnek tüntessék fel az adott márkát. Ezt a hatást önkéntelen utánzási vagy birtoklási ösztönünkre építve érik el leghatékonyabban, hiszen a hirdetni kívánt árut legkevésbé azzal lehet hatékonyan eladni, amire fizikai tulajdonságainál fogva ténylegesen alkalmas. Az ember alapvető lélektani igénye, hogy meghatározza és állandóan erősítse saját identitását, a külvilág számára is folyamatosan reprezentálja, hogy kicsoda ő valójában. Kutyasétáltatás közben, buszra várva, kávét szürcsölve rohan le minket a háztömbnyi hamburgerek, félmeztelen nők, vagány energiaitalok képe. A hagyományos, de állandóan megújuló műfaj azonban még az infokommunikáció korában sem feltétlen jelent csendes unalmat: egyre több megragadó, erőteljes vagy éppen humoros megvalósítással találkozunk.
A modern kor barlangrajzai
A plakátok azonban nemcsak kültéri reklámhordozóként funkcionálhatnak, de társadalmi szempontból is kifejezetten hatékony tömegmédiumok, hiszen forgalmas helyeken felállítva akár tízezrekhez is eljuthat üzenetük. Egy-egy szuggesztívebb alkotás mágnesként vonzza a tekintetet, cselekvésre ösztönöz, elgondolkodtat. A plakát – ha kellő művészi érzék vezérli az alkotót, – nem elsősorban egyszerű reklámfelület, hanem egyben a kultúra meghatározója is. Szinte csak másodpercei vannak arra, hogy kapcsolatba lépjen a tömeggel, ezért látványos és átütő erejű vizuális kódokkal dolgozik.
Nem raktári árucikk, hanem egyéni alkotás
Míg a reklámok a nyolcvanas években elsősorban a megismerési tényezőre fektettek hangsúlyt, s inkább termékbemutató, ismeretterjesztő jellegűek voltak, addig ma az affektív és viselkedési tényezők kerülnek előtérbe. Természetesen nincs biztos recept a reklámhatás elérésére: ahány termék, kontextus, reklámeszköz, kutatási módszer, annyi lehetséges szempontrendszer és megvalósítás található a koncentrálódó piacon. Az értelmezési keret azonban állandó: a fogyasztó keresi a megoldást funkcionális vagy presztízsproblémáira, míg a közvetítők és gyártók a legnagyobb forgalmat biztosító válaszokat.
Az esztétikai szépség és időgazdálkodás mellett a jó plakát legfőbb ismérve, hogy végig az intimitás és bőbeszédűség határán mozog. Üzenetét nem olvassuk, hanem látjuk, élményét hetekkel később is vissza tudjuk idézni. Ma, amikor a nyomtatott felületek az életben maradásért küzdenek, a hirdetéssel foglalkozó szakemberek egyik legfontosabb feladata, hogy betűt, szöveget, képet és színeket úgy hangoljanak optikailag eggyé a kétdimenziós síkon, hogy közben a konkurenciával is leszámolnak. A hirdetőtáblákon, oszlopokon, plázák márványán hatalmas verseny folyik a multinacionális vállalatok brandjei között, amit csak az tud megnyerni, aki az egyszerű képi ábrázolást rövid szövegekkel és formai merészséggel párosítja.
Hiába tudjuk, hogy a szlogen és a kép mögött mindig megbújik az üzlet, az eladás igénye, ha valami kiszakít minket az utca szürkeségéből és meglepetésben részesít, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az adott kampány megbízást közvetít. Bár sokan temetik, a plakát még mindig a vizuális hírverés legközvetlenebb eszköze, mely a digitális piac problémáival nem törődve, megbízhatóan szállítja a profitot. .
Facebookozó kékkabátok, posztoló ittas vezetők, vérszomjasan kattintgató károsultak – ma már a közösségi oldalak is meghatározó szerepet játszanak a bűnüldözésben. Az információforgalom elemzése nemcsak a vállalatoknak, de a közszolgálatnak is érdeke: a rendőrség egy-egy online profil alapján akár azonosíthatja is a feltételezett bűnelkövetőt, megtudhatja tartózkodási helyét, de kapcsolati hálózatát is feltérképezheti. Felmerül a kérdés: megéri-e a jelentős befektetés és a jogi bonyodalmak?
Januárban újabb Darwin-díjas bűnöző került rács mögé a Facebooknak és saját agyatlanságának köszönhetően. Anthony James Lescowitch csaknem fél évig bujkált sikeresen a hatóságok elől, míg véletlenül meg nem osztotta üzenőfalán az ellene irányuló körözési felhívást. Természetesen a rendőrség tüstént kapcsolt, s létrehozott egy csinos hölgyet ábrázoló kamu-profilt, majd találkozót szervezett a gyanúsítottal. Láss csodát, 45 percen belül Anthony már robogott is egy kies cella felé. A történet nem egyedülálló: a tizennyolc éves amerikai Jacob Cox-Brown az oregoni Astoriában ült részegen a volán mögé, amiről közösségi oldalán is beszámolt. A végeredmény hasonló, hisz a fiatalembernek nemcsak vaskos kártérítést kell fizetnie, de valószínűleg börtönbe is kerül. Magyarország ennél egy jóval tragikusabb esettől volt hangos a közelmúltban: a 2012. október 29-én meggyilkolt, mindössze 11 éves Szita Bencenevelőanyja is Facebookon csalta tőrbe áldozatát.
Gyors, olcsó, hatékony
Az elmúlt években több olyan bűneset is komoly nemzetközi médiavisszhangot kapott, ahol a nyomozóhatóság az internet segítségével bővítette meglévő információik körét, majd kapta el az elkövetőt. A médiatechnológia fejlődésének hála a 2010-es években már magánszemélyek is könnyen a nyilvánossághoz fordulhatnak eltűnt szeretteik vagy ellopott vagyontárgyaik megtalálása érdekében. Elég egy fénykép, egy jól megszerkesztett felhívás, néhány adat és ha a károsultnak szerencséje van, megosztásról megosztásra nő az esély a bűnügyi akta sikeres lezárására. Míg a felhasználók a közösségi oldalak segítségével fejezik ki felháborodásukat vagy együttérzésüket a károsultak családjának, addig a rendőrség is egyre gyakrabban használja az online platformot direkt kommunikációra. Az Eagle-Tribune cikkében több amerikai nagyváros rendfenntartó szerve is arról számol be, hogy a Twitter jelentősen megkönnyíti az útlezárásokkal kapcsolatos tájékoztatást, a gyorshajtók lefülelését. de a körözött személyek kézrekerítését is.
A rendőrség módszerei nem feltétlenül törvényesek, de hozzásegítik a nem publikus információkhoz is a nyomozókat, akik így alibik cáfolatához, bűncselekmények felderítéséhez, bandatagok megfigyeléséhez használhatják új személyazonosságukat. Bár az jogi és etikai problémákba ütközik, a hatóság mégis bármikor elkérheti adatainkat az internetszolgáltatótól, vagy a közösségi oldalak szervereiről. Az Anonymus hackercsoportnak köszönhetően azt is tudjuk, hogy ilyenkor mit tudnak meg rólunk: 2011-ben ugyanis kiszivárogtak a legnagyobb cégek nyilvánosan nem publikált, ún. „law enforcement guidelines” dokumentumai.Ebből többek között az is kiderül, hogy a Microsoft az IP logokat 60 napig, az AOL, ICW és AIM logokat 90 napig, az egyéb felhasználói adatokat pedig hat hónapig tárolja. A Facebook is minimum 90 napig minden adatot megőriz rólunk, az IP címünkkel kezdve a sütiken keresztül, egészen szörfölésünk útvonaláig.
Nemcsak értünk, ellenünk is
Nem szabad elfelejteni, hogy a közösségi oldalak a zaklatókat, fenyegetőket és féltékenységből nyomozgatókat is vonzzák, akik képesek egész nap azt figyelni, hogy az általuk kiszemelt személy mikor jelentkezik be, mit csinál, hol van. Mostanában egyre gyakoribb eset, hogy egy Facebook-adatlapot feltörve valaki más nevében posztol, vagy más személy nevében regisztrál. Ennél jóval veszélyesebb, amikor a felhasználó koktélt-szürcsölgető képeivel tudatja ország-világ számára, hogy ő bizony nyaral, miközben pár nappal korábban még őrizetlenül hagyott, új kocsijával pózolt. Az egyre sokasodó betörések és személyiséglopás mellett egyéb számítógépes bűncselekménynek is ki vagyunk téve, így érdemes megszűrni a magunkról közzétett információt, s betartani néhány egyszerű szabályt!
Imázsépítés tányérsapkában
A rendőrség tájékoztatáspolitikája az utóbbi években jelentősen megváltozott, s a közvélemény informálása, vészhelyzetekre való felkészítése mellett PR-szempontok is egyre inkább helyet kapnak a külső kommunikációban. A rejkjaviki rendőrség Instagram profilja például olyan szórakoztató módon tesz eleget a transzparencia társadalmi igényének, hogy rövid időn belül a felhasználók egyik kedvence lett. A kétségkívül menő izlandi egységnek csaknem 9 ezer követője van a fotómegosztón, Facebookon pedig több mint 47 ezer rajongót gyűjtöttek közvetlenségükkel.
Két amerikai biathlonista egyedülálló történetét dolgozza fel a Guinness legújabb reklámja, mely ezúttal is az emberi döntések és a jellem közötti összefüggést hangsúlyozza. Bár a szpot a sörmárka mellett a 2014-es téli olimpiát is sikerrel promótálja, az amerikai reklámszabályozás értelmében csak január 30-ig maradhat a képernyőkön.
.jpg)
