Minden évben van egy téma, ami uralkodik az ARC-on, a 13. kiállításon egy dolog mellett nem lehetett szó nélkül elmenni: egyszerűen arcon csaptak bennünket a trafikplakátok. Lehetett számítani arra, hogy pár kreatív művészt megihletnek majd a közbeszédben forgó témák, így a rezsicsökkentés, devizahitelek ügye, stadionépítés, és persze a trafikok megnyitása; hiszen a művészetre nagymértékben hat az aktuális helyzet, legyen szó politikáról vagy társadalmi helyzetről, de hogy a dohányboltok ekkora teret hódítanak maguknak az ARCon kiállított művek között, arra úgy gondolom azért nem sokan számítottak.
Az ARC kiállításon lehetőséget kaphat arra, hogy művészi hozzászólást intézzen a világhoz, felszólaljon egy téma mellett, vagy tüntessen valami ellen. Az évek alatt kialakult a legnépszerűbb témák listája, és ehhez hűen idén is láthatunk társadalmi felelősségről, szegénységről, előítéletről szóló alkotásokat. Ami viszont mondhatni uralta az idei ARC kiállítást, az a trafikok által ihletett művészi megnyilvánulások.
Voltak, akik csak a trafiktémát célozták, voltak, akik sokkal inkább a dohányboltok kiosztása körüli botrányos helyzetet tartották fontosnak. Ami még érdekesebbé tette mindezt, hogy sokan nem a már megszokottá vált Nemzeti Dohánybolt-logót és -színeket használták, hanem akár egy másik márka kampányelemeit értelmezték újra, vagy éppen egy mesét elevenítettek fel.
Megjelentek olyan alkotások is, melyek a Nemzeti Dohányboltok negatív hatásait, veszélyeit, problémáit igyekeztek megismertetni a látogatókkal, mint például az ajtó előtt kint hagyott és egyedül várakozó gyerekek helyzetét. Bár az ő védelmüket szolgálja, hogy nem léphetnek be az üzletbe, viszont gyerekmegőrzőket még nem építettek egy trafik mellé sem. A sor általában a lassú kiszolgálás miatt hatalmas, napközben sokszor akár 10-15 percet is bent tölt egy-egy ember, mire sorra kerül. Addig a gyerekek kint állnak a bolt előtt. Ez nyilván kisebb veszéllyel jár, mintha belépne a boltba és meglátna pár cigis dobozt a polcokon.
Voltak olyan plakátok is, melyek igyekeztek egyszerre véleményezni a történteket. Láthatóan közös a kiállítók véleménye a témában, és már nem csak a nehéz anyagi helyzet, a válság, a társadalmi problémák ad ihletet az alkotáshoz, hanem a Nemzeti Dohányboltok és a felcsúti stadion is.
Az ARC ismételten bebizonyította, hogy az embereknek igenis van véleménye, és szeretnek hangot is adni ennek a véleménynek. Bár nem trafikos plakát nyerte az idei kiállítást, a művészet sokat nyert ezekkel az alkotásokkal. Hiszen ha nincsenek trafikok, ezek a plakátok sem születnek meg.
Bécsben már akadálymentesített ATM automaták várják a látássérülteket, míg nálunk sok bankba még bejutni sem tud egy fogyatékkal élő személy. Nem felháborodás, inkább elkeseredés övezi a magyar fogyatékkal élő embereket, ha épp banki ügyeket kell intézniük. Azt már megszokhatták, hogy sok bolt nem akadálymentesített, így számukra az adott üzlet termékei elérhetetlenek, vagy csak nehezen, segítséggel vásárolhatók meg. De mást várna az ember, ha bankokról, pénzintézetekről van szó.
Magyarországon évről évre nő a fogyatékkal élők száma, mégis úgy tűnik, mit sem változik a világ körülöttük, vagyis Magyarországon. Bár az akadálymentesítés évek óta fontos kérdés, sokszor hallható a médiában is, hogy igyekeznek a közintézmények megvalósítani a lehető legszélesebb körben, mégis percenként botlunk olyan épületekbe, ahol az akadálymentesítés szándékát sem lehet felfedezni.
Kishazánkban a fogyatékkal élő emberek nagy része Budapestre koncentrálódik, hiszen itt vannak számukra megfelelő oktatási intézmények, a fővárosban a legfejlettebb a közlekedés, és a legtöbb munkalehetőség is itt várja a megváltozott munkaképességű álláskeresőket. Az új, modern plázák, wellness központok sokszor akadálymentesítettebbek, mint a mindenki által látogatott közintézményi épületek. Legnagyobb csalódásom napjainkban a magyar bankfiókok helyzete. Munkahelyi tapasztalat, illetve mint lakossági folyószámlát vezető személy naponta látom a fogyatékkal élő emberek nehézségeit, és egyre többször teszem fel a kérdést, hogy az egyébként egyszerűen orvosolható problémákat miért nem oldják meg végre.
Első és legnagyobb gond, hogy sok bankfiókba be sem jut például egy mozgássérült, kerekesszékkel közlekedő ember. A legtöbb helyen jellemző, normál, egyszárnyas ajtó, illetve pár lépcsőfok gátolja őket abban, hogy igénybe vegyék a bankok szolgáltatásait. Fotocellás ajtó, vagy akár kétszárnyas, kitárható ajtó is kevés helyen van, és a lépcsőfokokra ezek sem jelentenének megoldást. Persze nyilván könnyed válasz erre a kérdésre, hogy épp az ilyen problémákkal küzdő ügyfelekért fejlesztik folyamatosan az online banki szolgáltatásokat, viszont ez újabb kötelezettségeket ró a fogyasztóra, esetünkben, hogy rendelkezzen internettel, illetve tudja is használni azt, netbanki azonosítója és jelszava, és nem utolsó sorban bízzon is az online ügyintézésében. Ezek a kritériumok eléggé megnehezítik a helyzetet, főleg mivel a mozgássérültek között, de általánosságban véve a fogyatékkal élők között is magas az idősek aránya, akik nehezen szoknak hozzá az online felületekhez, illetve számítógépes ismeretekkel sem rendelkeznek.
Ha mégis bejut egy látássérült, vagy hallássérült a bankfiókba, akkor sem zökkenőmentes a banki ügyintézése. A legtöbb bankfiók zsúfolt, az ügyintézéshez sorszámot kell húzni, de hogy a sorszámot látja-e az ügyfél, vagy tudja-e, hogy az éles jelzőhang melyik ügyintézőhöz hívja, az már más kérdés. Bízzuk ezt a helyzetet a jóindulatú emberekre, akik segítő kezet nyújtanak a látássérült ügyfélnek, esetleg jelzik neki, hogy ő következik, végső esetben oda is kísérik az ügyintézőhöz. Sokan gondolhatják, hogy a látássérültek kísérővel mennek ügyeket intézni, de banki tapasztalatom az, hogy ez szinte sosincs így. Miért is lenne? Miért ne intézhetné maga az ügyeit egy fogyatékkal élő személy, anélkül, hogy bevonna más valakit a magánügyeibe, kiteregetné előtte a pénztárcáját. Ügyintéző nincs, aki külön, személyesen vele foglalkozna, email kommunikáció a bankok esetében szinte lehetetlen. A legtöbbször telefonon tudnak ügyet intézni, vagy online, viszont van néhány olyan ügyintézés, amit csak személyesen lehet megoldani.
A hallássérültek ügyintézése szintén nem megoldott. A személyes ügyintézés jelenleg legtöbb helyen papírra írogatással történik, illetve ha ez az ügyfélnek nem felel meg, lehetősége van jeltolmácsot hozni magával. A szájról olvasás a zárt fülkék esetében szintén nem megoldás, mivel a plexiről csak saját arcának visszatükröződését látja az ügyfél. Mivel az email kommunikáció nem a legjobb a bankfiókok esetén, marad a telefon. De hogy bejegyzett hallássérült ügyfelet hívogatnak SMS helyett, az úgy gondolom, hogy megint a hozzáértés, illetve az empátia hiányát mutatja. Az ügyintézők képzetlenek a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban, sokszor nehézséget okoz számukra az is, hogy ügyet intézzenek ilyen esetekben. Pedig az akadálymentesítés azt is jelentené, hogy az épületek mellett akadálymentesítjük az ügyintézést is. Az ügyfél, legyen fiatal vagy öreg, fogyatékkal élő vagy egészséges, ugyanazt a szolgáltatást kellene, hogy kapja, hiszen díjakban is ugyanazokat számolják fel nekik. Egyenlő ügyfélkezelés, egyenlő bánásmód, egyenlő lehetőségek.
És hogy mi az, ami ezt a posztot ihlette? Látó, halló, korlátozottsággal nem élő emberként is mélyen érint, hogy mennyire le van maradva a magyar ügyintézés a külföldi, akár szomszédos országokéhoz képest. Bécsben a látássérülteknek akadálymentesített, hangos ATM automaták állnak rendelkezésre, hogy ezzel is megkönnyítsék a mindennapjaikat, míg nálunk az ATM kérdés fel sem vetődött napjainkig.
Újítás? Azt nem mondanánk. Követendő? Mindenképpen. A Dove új, magyarországi kampánya, hasonlóan a külföldön már megszokott reklámjaikhoz, új reklámtechnikával igyekszik megragadni a magyar fogyasztót. Termék helyett mosoly, arcpirulás és bókok, szlogen helyett filozófia. Vajon működhet mindez napjainkban, a technológia, az effektek és a szájbarágós üzenetek korában?
Ma már szinte minden reklámra mondhatjuk, hogy láttunk már hasonlót. Ez nem meglepő, hiszen a reklám célja adott: bemutatni, megismertetni és eladni a terméket, szolgáltatást vagy magát a márkát. Ennek megfelelően a használt technikák is általában termékcsoportonként azonosak.
Ráadásul a televíziónézők is egyre kevésbé szeretik a reklámokat, sőt vannak, akik el is kapcsolnak a csatornáról a reklámblokk kezdetekor, így a reklámgyártóknak sincs könnyű dolguk, folyton újítaniuk kell. Jó példa erre a Dove új magyarországi kampánya, még akkor is, ha maga a módszer cseppet sem egyedi, és újnak sem nevezném már.
Külföldön évek óta egyre gyakrabban jelennek meg olyan reklámok, melyek sokkal inkább a társadalmi célú hirdetésekhez hasonlítanak, mintsem a jó öreg reklámfilmekhez. A termék, vagy szolgáltatás sok esetben meg sem jelenik a videóban, csak a márka úgynevezett filozófiáját hirdetik, a logót tüntetik fel párszor, illetve, és itt jön az újdonság, hétköznapi embereket hétköznapi szituációban mutatnak be.
2011-ben a Discover the Dove Difference című kampány során több reklámfilm is készült, melyekben barátnőket kérdeztek meg a barátságról, közös emlékekről, illetve a kedvenc termékeikről, azok használatáról. Bár itt még néhol feltűnik egy-egy Dove termék vagy logó, nem ez a lényeg, sokkal inkább a beszélő nők állnak a középpontban, akik a barátságukról beszélnek főként.
A Dove igyekszik olyan mindennapi, de mindenkinek fontos gondolatokhoz, dolgokhoz kötni a márkát és a termékeket, melyek miatt a nők a képernyő előtt maradnak, nem kapcsolnak el, végignézik a kisfilmet. Még akkor is, ha ezek a reklámok általában hosszabbak, mint a megszokott maximum 1 perces videók.
Ezt tették a Dove Magyarország kampánytervezői is. Kitaláltak egy hangzatos nevet: Bókangyal, majd kiválasztottak két, a márkához nem köthető, de ismert arcot, végül természetes, emberi reakciókkal töltötték meg a videót. Nem megszokott a magyar reklámpiacon, hogy nem egy teljesen statikus, előre megtervezett burokban készülnek a videók, hiszen így sokkal nehezebb előállítani a szándékolt üzenetet, megfelelő minőségű videót létrehozni. A végeredmény egyébként nem is hozza a mára megszokott reklámok minőségét, viszont ez ebben az esetben akár pozitív is lehet, hiszen így nincs az az érzésünk, hogy mindez megrendezett, előre egyeztetett, ahogy eddig megszokhattuk.
Ez a technika pont azért működhet, mert ellene megy az eddig megszokottnak. Nem márkát, terméket, vagy szolgáltatást ad el közvetlenül, hanem egy olyan gondolatot, amire az emberek felfigyelnek, jelen esetben azt, hogy mennyire pozitív egy nőnek, ha bókot kap. A kampányhoz tartozó másik videó, a Bókposzter, szintén ezt hivatott üzenni a nézőknek, fogyasztói társadalomnak. Dove termék nem, a logó is alig fordul elő a videókban, mégis az emlékezetes képsorok, az újdonság varázsa meg tudja ragadni a nézőt. Tehát lehet így is, vizuális effektek, túlzott humor vagy épp erotika nélkül is reklámozni. Bókangyal kampányáért jár egy bók a Dove-nak is.
Hiába az új Polgári Törvénykönyv, a fő kérdés még mindig a közszereplés fogalma, megjelenítésének szabályozása, melyekről a vélemények nem csak a jogi oldal képviselői és a sajtófotós szakma képviselői között eltérőek, de egy-egy csoporton belül is. A bírói gyakorlat jelenleg még a ma hatályban lévő törvényről, és az annak megfelelő döntéshozásról tud nyilatkozni, amiben változást várnak a jövőre hatályba lépő, új Ptk. hatására.
Az online bántalmazás egy napjainkban már Magyarországon is rendkívül aktuális, és megoldásra váró probléma. A tudatos internethasználat nem alakul ki magától, ahogy a mások felé irányuló emberi érzékenység sem. A KommON BME Kommunikációs Szakkollégium által rendezett „Van képed hozzá?! – Konferencia az online bántalmazásról” című eseményén különböző szakterületek képviselői igyekeztek bemutatni a problémát, és megoldásokat javasolni. Beszámoló.
A konferencia célja elsősorban a figyelemfelhívás volt: ne dugjuk továbbra is fejünket a homokba, igenis foglalkozzunk a cyberbullyinggal és következményeivel, még akkor is, ha – mint, ahogy azt a jogász előadó ismertette – jelenleg nincs lehetőség arra, hogy jogilag szabályozzák, vagy esetleg szankcionálják. Ez egy morális értékeket sértő cselekedet, ami lelki, de akár fizikai sérelmeket is okozhat a bántalmazott, de még akár a bántalmazó számára is.
Nagyon fontos ugyanis, hogy a cyberbullying elkövetői általában nem valós negatív céllal kezdenek zaklatni valakit. Egyszerűen csak mérgesek, feszültek, esetleg ők maguk is sérültek már, és igyekeznek ezeket kivetíteni valakire. Ahogy a pszichológus előadók és a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője elmondták, egy-egy fiatal nincs tisztában a lehetséges következményekkel, és ami először csak egy kis mókának indul a részükről, az később számukra is rengeteg lelki problémát okozhat.
A gyerektől a nagyiig
De nem csak a gyermekek vannak veszélyben, bár valóban náluk sokkal magasabb arányban hallhatunk tragédiákról. A magánszféra védelme, a digitális lábnyom a felnőttek számára is éppúgy fontos. Az adatvédelem és internetes felhasználói szokások témakörben tartott kerekasztal-beszélgetés, ahogy az egész konferencia, rámutatott arra, hogy sok esetben még a tudatosnak vélt felnőttek sem tudják megvédeni magukat és magánszférájukat az online térben. Az online tér ugyanis már nem csak a számítógépeken létezik, és míg a számítógépes adat- és vírusvédelem mindenki számára egyértelműen fontos, addig az okostelefonok ilyen irányú felvértezése már csak elenyésző százalékban van jelen. Pedig napjainkban sokan többet neteznek mobilon, arról nem is beszélve, hogy legtöbbjük állandó bejelentkezésen van mind az emailfiókban, mind a közösségi portálokon.
Az idősebb korosztály szintén nem hagyható ki. Ők ritkábban interneteznek, még kevesebbet tudnak az adatvédelemről, azt sem tudják, milyen visszaélések történhetnek, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Tehát nincs korosztály, akit ne érinthetne a téma.
Nem tiltani kell
Senki nem tudatos médiafogyasztóként születik, ahogy az sem elvárható egy fiataltól, hogy tudatos internetező legyen, de még a szülőktől, felnőtt emberektől sem. Az internetes bevándorlók, a szülői korosztály tanulta az internethasználatot, viszont sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az oktatási-tanulási folyamatban az interneten való munka, az interneten való keresés és létezés, mint az adatvédelem. Az internetes bennszülöttek számára ez a tanulási fázis kimarad. Ők gyermekkoruk óta a neten élnek, önmaguk fedezik fel azt. Ez nagy különbség, és még nagyobb veszélyforrás.
Szinte mondhatjuk, hogy cyberszocializálódnak a mai gyerekek, természetesnek veszik, hogy internetes kapcsolataik vannak, képeket és információkat osztanak meg magukról és másokról, ahogy kortársaik is. Sokkal nyitottabb ez a generáció az idegenek felé is, hiszen úgy gondolják, az online tér megvédi őket a valós veszélyektől.
Ezek azok a tévhitek, amelyeket fel kell oldani a fiatalok gondolkodásában. Ebben nagy szerepet kell vállalnia a tanároknak és a szülőknek, de éppúgy az idősebb testvéreknek és rokonoknak is. Nem hagyható magára egy gyermek az online térben sem, ahogy a játszótéren sem hagyjuk ott őket órákra.
Fontos viszont, hogy nem a tiltó magatartás a követendő. Az internet kitilthatatlan az emberek, így a gyerekek életéből is, viszont ha a szülők tiltják a netezést otthon, akkor az iskolában és a barátoknál töltött rövid időt sokkal intenzívebben kihasználják, és még kevésbé figyelnek oda arra, hogy hol és mit osztanak meg magukról. Beszélgetni kell velük, kérdezni őket internet-használati szokásaikról, és hagyni kell azt is, hogy ők kérdezzenek.
Csak a gépet nyomják
A konferencián előtérbe került az is, hogy célszerű kisgyermekes családban központi helyre tenni a gyermek által is használható számítógépet. Ennek nem az a fő funkciója, hogy az anyuka vagy apuka a gyermek háta mögött állva elolvasson mindent, amit a gyermek ír, hiszen a magánszférát meg kell hagyni már egy tizenéves fiatal esetében is, viszont arra tökéletes, hogy a felmerülő kérdésekre azonnal választ kaphasson a gyermek, illetve be tudja vonni a szülőt a netezésébe.
Sok családban a közösségi oldalak mellett az online játékok is problémát okoznak, és gyakran sajnos a szülők nem tudnak kapcsolatot teremteni a gyerekükkel, mondván, „Mindig csak a gépet nyomja, és játszik”. Pedig ez a probléma is egyszerűen megoldható, csak a tanító szülői szerepből át kell ülni az érdeklődő, akár tanulni vágyó szülő szerepébe. Meg kell ismerni a játékot, amivel a gyerek játszik, így nem csak azt tudjuk meg, hogy milyen hatásokkal van rá, milyen veszélyei lehetnek ennek a játéknak, de lesz egy beszélgetési alapunk, így diskurzus teremthető a szülő és a gyermek között.
Azt sem tudják, mit csinálnak
Ahogy már előtérbe került, sok esetben a bántalmazó, zaklató gyerekek nem értik, mi rosszat csináltak, hiszen ők csak írogatnak a neten, beszélgetnek a barátaikkal. Fontos, hogy tudatosítani kell a gyermekben, hogy minden szavának súlya van, és ha valakiről csúnyát mond vagy ír másoknak, vagy gúnyolódik, akkor a másik gyereket ezzel megbántja.
„Like, ha te is utálod XY-t!” felhívások pár éve kezdődtek, és a több fiatal rendkívül szórakoztatónak tartotta, hogy az éppen aktuális ellenségét ilyen módon próbálja meg kiközösíteni. Azzal viszont nem számoltak, hogy esetleg egy ilyen poszt több száz, vagy ezer lájkot is kaphat. Ezután hatalmas bűntudat lett úrrá rajtuk, mikor észlelték, hogy a megnevezett osztálytársuk, akiről a posztot azért írták, mert árulkodott, vagy, mert nem engedte őket lesni az egyik dolgozatnál, már nem beszél senkivel, mindig sír, vagy már iskolába sem jár.
Utólag természetesen már másképpen gondolják, nem akartak ők rosszat, csak mérgükben a számukra biztonságot jelentő online térbe menekültek, hogy ott adjanak hangot bánatuknak.
A gyerekek, főleg ha egyedül vannak, sokszor nem ismerik fel, hogy mivel lehet megbántani valakit. Míg testvérek között már az első években kialakul, hogy ha az öcsire, hugira azt mondom, hogy hülye, akkor anya rám szól, hogy ilyet nem szabad, ne bántsd! a testvéredet, addig az egyke gyerekek első éveiből ez kimarad, hiszen kinek mondanák. Nem alakul ki náluk, főleg ha nincsenek rokon gyerekek vagy közeli baráti családok, a szeretet alapú kötödés másik gyerekek felé. A szakemberek szerint erre lehet megoldás, ha kisállatot vásárolnak a gyermeknek. „Te mit éreznél, ha valaki jönne és belerúgna a kiskutyádban? Na látod, így érezte magát az a kisgyerek, akire azt mondtad…”. A szülő, a család feladata tehát, hogy a gyermekben kialakuljon társai felé egy szociális érzékenység, fel tudja mérni, tetteinek súlyát.
A szülők nem mernek kérdezni
Ahogy azt a konferencián megtudhattuk, felmérések alapján az online bántalmazásokról a szülők általában nem, vagy csak keveset tudnak, akármelyik oldalon is álljanak ők. Ha viszont kiderül, hogy egy szülő gyereke bántalmazott vagy épp bántalmazó, nem szakemberhez fordulnak. A bántalmazott gyermekek szülei gyakran rohannak a rendőrségre, és tesznek feljelentést tizenéves gyerekek ellen, míg a bántalmazó szülei inkább nem beszélnek a témáról, sem a gyermekkel, sem a másik szülőkkel.
Pedig ma Magyarországon rengeteg szervezet tud megoldást javasolni, vannak kimondottan ilyen gyermekproblémákkal foglalkozó intézmények, mint a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vagy a Safer Internet Program, de megoldási javaslatokat tudnak nyújtani családterapeuták, pszichológusok is.
A szakemberek egybehangzó véleménye az, hogy a szülők nem akarnak, vagy nem mernek kérdezni. Ahogy az internethasználat esetén felmerülő kérdésekkel sem keresnek fel szakértőket, úgy az online bántalmazás esetén sem kérnek segítséget. Pedig kérdezni nem ciki.
Fontos, hogy a szülők megértsék, és elfogadják, hogy az online térben való létezés, a cyber változások nyomon követése egy folyamatos tanulás, ami akkor lehet a leghatékonyabb, ha a gyermekkel együtt, összhangban végezzük. Együtt kell tanulni, együtt megérteni, így a szülő továbbra is kontrollt tud gyakorolni a gyerekek netezése felett, és mindezt úgy, hogy a gyermek is szívesen bevonja a szülőt online életébe.
Végezetül még egy fontos megjegyzés a konferencia kapcsán. Ahogy más zaklatás esetén, a cyberbullying területén is, az egykék, a magányos gyermekek a legveszélyeztetettebbek. Akiknek nincsenek testvéreik, vagy közeli barátaik, nem tudják korosztállyal megvitatni azt, hogy mit töltsön fel a netre, nem tud gyerekekkel beszélgetni arról, ha őt esetleg zaklatják, de sokszor a bántalmazók is közülük kerülnek ki, mert nincs körülöttük olyan gyerek, akár idősebb testvér, aki hasonló online térben mozogva felhívhatná figyelmét arra, hogy ő ezzel valakit megbánt, valakinek rosszat tesz, a kiírásának súlyos következményei lehetnek. Az egyke gyerekek esetén a tanárokra is nagyobb felelősség hárul, hiszen ők látják a gyerekeket egymás között. Ezért fontos, hogy a szülő-gyermek-tanár kapcsolat kiegyensúlyozott legyen, és a szülők igen is hallgassák meg, ha a tanár, figyelmeztető szándékkal beszámol egy-két iskolában történt eseményről, a gyermeke viselkedéséről. Hiszen mindenkinek közös a célja: megvédeni a fiatal, fejlődő és rendkívül érzékeny gyerekeket a veszélyektől és sérülésektől.
