Röviden: semmit. Sajtóközleményeket persze lehet írni, de azt senki ne várja el, hogy az újságírók foglalkozzanak a naponta ezerszámra megjelenő okostelefon-alkalmazásokkal, vagy éppen az üzleti réteget megcélzó, még nem működő, inkubátorban nevelkedő projektekkel.
Arra, hogy hogyan ne csináljuk, jó példát láttunk pár napja a Gwakernek köszönhetően: a Yahoo hétmilliárdot fizetett egyetlen alkalmazásért egy 17 éves brit srácnak, Nick D’Aloisio-nak. Ez már önmagában is elég meglepő, még akkor is, ha Summly nevű alkalmazása elvileg nagyon sikeres volt. Nem csinál mást, mint amit a neve mond, pár szóban összefoglalja a hírek lényegét. Arról mondjuk ellentmondásos információk keringenek, hogy maga a program mennyire hatékony.
Az biztos, hogy a Gwaker tesztje szerint 2011-ben még elég rosszul működött, meg is választották a hét legrosszabb alkalmazásának. Hogy jön ez az egész a címhez? A blog eredetileg nem akart foglalkozni D’Aloisio fantasztikus termékével, amit a tini igen rossz néven vett: levelekkel kezdte bombázni a szerkesztőséget, hogy írjanak már az alkalmazásáról. Aztán, miután leírták, hogy szar, még több levelet küldözgetett, hogy ne írják már ezt, tönkre teszik az üzletét.
A sztori szépen összefoglalja az okostelefonos alkalmazások és startupok médiával kapcsolatos helyzetét. Az újságírók nem gonosz manók, akiknek azért fizetnek, hogy minél jobban keresztbe tegyenek a hatalmas üzleteknek, viszont tényleg nagyon ritkán írnak egy-egy konkrét ötletről. Nem véletlenül.
Milliónyi új startup indul nap, mint nap: ennyit követni nemcsak nem érdemes, de fizikailag lehetetlen is. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük valójában csak egy ötlet, nem több, szép ruhába öltöztetve, király névvel, meg precízen tervezett logóval. Sőt, szerintem még egy működő demó sem elég ahhoz, hogy valamivel nagyobb sajtótermékek foglalkozzanak, sem külföldön, sem Magyarországon. Egy csomó minden egyrészt egyszerűen nem szól széles közönségnek, másrészt unalmas. Lehet, hogy nagyon jól működik az n+1 kártyajáték, és? Aki játszani akar vele, majd letölti a boltból.
A fenti példából látszik, hogy ötezer levelet küldeni egy témáról felesleges, teljesen ellentétes hatást váltott ki a kollégából, mint amit a srác szeretett volna. Persze, sajtóközleményeket lehet írni, de nagy valószínűséggel azok is a kukában végzik az általánosabb hírportáloknál.
Amit már inkább érdemes megtenni: meg kell keresni a célközönséget, és a nekik szóló, célzott blogokat, portálokat. Persze ezek jóval kevesebb embert érnek el, mint mondjuk az Index vagy az Origo, viszont kevesebb tartalommal is dolgoznak, egy startup bemutatása pedig tökéletesen illeszkedhet profiljukba. Ha nem is várható tőlük a termék berobbanása, még mindig így lehet legkönnyebben bekerülni a nagyobb oldalakra is: jó terméket kell csinálni, az majd a szűk közönségtől is elviszi saját hírét szélesebb tömegeknek. Vagy mégsem, de akkor valami hibádzott, és amúgy sem írt róla volna senki.
Tavaly óta tudjuk, hogy a helyesírás-ellenőrző rontja a helyesírást, tanár ismerőseim is romló átlagról számolnak be, sőt, ma már az is vita tárgya, hogy kell-e még egyáltalán kézírás. A fiatalok már nem írnak hosszú leveleket, csak rövid sms-eket, de még azok helyét is átveszik lassan a Instagram-fotók, a szmájlik, meg a lájkok.
Az íráskép első ránézésre siralmas: írásjelhalmozás, !?, hibás ragozások, olvashatatlan tipográfia, animgifek. Az viszont biztos, hogy ebben a században az emberiség jóval nagyobb hányada jóval többet ír, mint korábban bármikor. Többen gondolták úgy, köztük én is, hogy pozitív változásokat biztos nem hoz, ha az összedobált üzenetek elárasztják az internetet.
John McWhorter, az amerikai Columbia University nyelvésze teljesen más megközelítést javasolt 2013-as TED-es beszédében. Szerinte a társadalomban a nyelv alapvetően kétféle formában létezik: élőszóban és írásban. Az élőszó gyors, jóval kényelmesebb, sokszor nem tudatos, míg írásban többször átgondoljuk mondanivalónkat, utólag is javíthatunk, a beszédnél jóval lassabban alkotunk. Hamar kialakult a beszéd művészete is, képesek vagyunk úgy kommunikálni szóban, mintha írásban tennék: elég feltűnő, hogy a szónokok nem a hétköznapi nyelvezetet használják.
Viszont, ha ez a folyamat végbement, miért nem történt meg fordítva is? Miért nem alakult ki írásban a szóbeliségre hasonlító forma? McWhorter szerint eddig ennek technológiai korlátjai voltak, amelyek mostanára leomlottak: mára képesek vagyunk olyan gyorsan írni, mint ahogy beszélnénk. Így az sms-esezés, csetelés nem a nyelv halála, hanem ujjakkal kifejezett beszéd, amelynek szerkezete és szabályai vannak. „Nyelvtani csoda történik az orrunk előtt”. Itt van például a LOL. Önálló nyelvtani rész: jelentését mindenki ismeri, nem kell magyarázni, gyorsan, tömören leírhatjuk vele, amit szeretnénk.
Az egész jelenség nem a nyelv romlása, sokkal inkább arról van szó, hogy a fiatalok az írás teljesen új formáját fedezték fel, amelyet normál íráskészségük mellett használnak. Halál helyett pedig inkább evolúcióról beszélhetünk.
A közösségi médiának köszönhetően minden eddiginél több ember ír napi szinten, az írás többé nem az írástudók kiváltsága. A technológiai fejlődésen kívül minek köszönhető még ez a robbanás? A Twitter 140 karakteres korlátja, vagy éppen a rövid Facebook-üzenet arra kényszeríti fogalmazóikat, hogy tömören foglalják össze a lényeget. Úgy tűnik, pont ez sikerük kulcsa: mások könnyebben befogadják az így megfogalmazott gondolatokat, mint a hosszú cikkeket. Körbeértünk.
Mindemellett a statisztikákból már azt is tudjuk, hogy a Z generáció tagjai nem igazán olvasnak hírportálokat, csak a Facebookról jutnak el a cikkoldalakra. A kérdés az, és erről McWhorter nem beszél egyértelműen, hogy a korábbi szövegek befogadására hogy hatnak az új trendek. Érdemes még bekezdéseket írni bármiről?
A Poynter.org értesülései szerint a Washington Post bloggert keres Style nevű életmód rovatához. Ebben még nincs semmi meglepő, manapság a nagy újságok mind rendelkeznek saját blogokkal, azokat meg nyilván írja valaki, és nem mindig az újságíró.
Sokkal érdekesebb, milyen elvárásoknak kell megfelelnie a leendő alkalmazottnak:
A bloggernek fel kell ismernie a trendeket, ki kell választania az internet zajából a lényeget, majd kontextusba és perspektivába kell helyeznie a Washingot olvasóinak. Elvárásunk legalább egy tucat tartalom naponta, tudva, hogy egy jó mondat egyenlő lehet egy jó bejegyzéssel.
Mindehhez még megjegyzik, hogy a munkához korai kelésre van szükség, és néha éjszakába nyúló tudósításokra.
Vajon rabszolga-e a blogger? Kevesebbet ér, mint egy átlagos újságíró? Az biztos, hogy a WP által megszabott feltételek nem teljesen normálisak. Ráadásul azzal is vitatkoznék, hogy egy jó mondat felér egy jó bejegyzéssel. (Majd néha kipróbáljuk.) Elég nagy bravúr valamiből kiemelni a lényeget, majd kontextusba helyezni egyetlen mondatban. Talán úgy értették, infografikával megtoldva…
Itthon nincs hasonló intézmény, külföldön viszont viszonylag elterjedt a gyorsan, sokat, szinte mindegy mit hozzáállás, erre épít hullámzó sikerű médiumot a Huffington Post vagy éppen a Gwaker. Ettől függetlenül meglepő, hogy amikor egy nagy múlttal rendelkező, teljesen más szemlélettel dolgozó lap ilyen irányba indul el. A tartalom-összedobálásé lenne a jövő? Ez sem valószínű, ha mindenki átvált ilyen üzemmódra, nem lesz honnan átvenni.
2013, Magyarország. Sok tekintetben régóta a Balkán és Nyugat-Európa között lebegünk. Ez nem feltétlenül rossz, kevesebb a véres leszámolás, cserébe vannak erejüket fitogtatni próbáló különböző figurák, akik azért mégsem mernek már annyira odalépni.
Ilyen figura N. Imre, exrendőr, aki valószínűleg kiváló vállalkozói érzékkel rendelkezik, ugyanis díjátadáson is képes gazdagodni, mint ahogy azt a Nyugat.hu cikke feltárta. Imrének nem tetszett az írás, ezért először megjelent a szerkesztőségben, ahol felvilágosították, hogy milyen lehetőségei vannak véleménye kinyilvánítására, majd gondolt egyet, követelte a főszerkesztő személyi igazolványát – azok a régi beidegződések… -, miután nem kapta meg, lecövekelt a bejáratnál és kihívta volt kollégáit.
Magunk se tudtuk, komolyan vegyük-e ezt az egészet, ám N. Imre lecövekelt a szerkesztőség ajtaja előtt – gondolom, nehogy elmeneküljünk -, s hamarosan megjelent két rendőr. Közölték, hogy főszerkesztőnket keresik, majd el akarták kérni a személyi igazolványát beazonosítás végett. Mondván, hogy valaki feljelentést tett ellene és azonosítaniuk kell. Ismét elmondtuk, hogy minden adatunk elérhető, s miután cégünk ügyvédjével is beszéltek – aki kérdőre vonta őket, milyen jogon akarják igazoltatni a főszerkesztőt egy cikk miatt – távoztak.
Trollkodáson kívül tehát már nem jutotta másra, nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon vagy nevessen. Mégsem mehetünk el az egész mellett szó nélkül. Valaki csak gondol egyet, és ráhívja a szerkesztőségre a rendőröket egy cikk miatt? Legközelebb mi lesz, egyből a TEK? Megvan ennek a maga útja, a sajtóhelyreigazítási kérelmet lehet polgári bíróságra vinni, sőt büntetőre is. Ráadásul a magyar bírók hajlamosak utóbbin is egész húzós ítéleteket hozni sajtóügyekben, nem lehet azt mondani, hogy ne lenne eszköz elégedetlen polgárok kezében. Imrével búcsúzunk.
Valószínűleg a magyar netezőknek nem nagyon jelenik meg a fenti reklám, hacsak nem angolul használják a videómegosztót. Az elkeserítő magyar és nemzetközi próbálkozások után végre egy olyan megoldás, amit, ha csak egyszer is, de végignéztem.
Az eddig látott filmektől eltérően a Turkish Airlines megoldása már az első pillanatban magára vonja a figyelmet, de nem azzal, hogy rettentően idgesítő vagy hangos: a régi módszerhez nyúlnak, sztárokat vetnek be. Ezt is el lehetett volna rontani, de valahogy sikerült a jó izlés keretein belül maradni. Kobe Bryant és Leo Messi a kisgyerekkel, megtűzdelve a játékos történettel, úgy tűnik, tényleg működik: a videó szavazása bőven a zöldbe tart, a hozzászólások pedig szintén pozitívak.
A Youtube elkészítette 2012 legnézettebb reklámjainak listáját. Sajnos csak az amerikai tartalmak fértek bele, ezért nincs ott a török légitársaság a maga 67 milliós nézettségével. Helyette a Nike vezet 21 millió letöltéssel. Az egész listát a nagy márkák uralják, ami nem túl meglepő: valószínűleg semmivel sem olcsóbb leforgatni egy Youtube-ra való reklámot egy tévéreklámnál, és talán a megjelenés költsége sem sokkal alacsonyabb azonos elérésnél. Érdemes végigkattintgatni, vannak közöttük jó darabok.
