A Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE) „Mit tanulhatunk a környező országok online médiájától?” címmel szervezett tanulmánybemutatót és kerekasztal-beszélgetést csütörtökön. Az eseményen részt vett Kelemen Gábor közgazdász, a tanulmány szerzője, Mihók Attila, a Ringier ügyvezető igazgatója, Kálmán Tamás, a Týždeň – W Press kereskedelmi igazgatója és Steff József, a Sanoma kereskedelmi igazgatója, moderátorként pedig Tófalvy Tamás, az MTE főtitkára, a BME tanársegédje. Az előadáson inkább helyzetjelentést kaptunk a szomszédos online médiapiacról, nem pedig átültethető tudást, hiába is próbálkozott a moderátor.
Kelemen Gábor 2012-13-as adatokat feldolgozó tanulmányában Csehország, Románia és Szlovákia szerepel, de a beszélgetésben Szerbiáról és Horvátországról is szó volt. Az összehasonlításhoz érdemes megnézni néhány adatot a magyar internethasználatról is. A Gemius 2013-as felmérése szerint az internetpenetráció itthon a 15 év feletti teljes népességre nézve 57 százalék. A két szélsőség a 15-17 évesek, akiknek a 94 százaléka, és a 60 év felettiek, akiknek 18 százaléka netezik. A legforgalmasabb hónap a weben a március, ekkor több mint 4,5 millióan szörföznek a neten.
Jajj, ne már! Még ő is rakott ki ilyen hülye videót? El sem tudom képzelni, ahogy lehúz egy korsó sört… Ja, várjunk csak… hogy ez nem is az? Jótett egy idegennel? Na, ezt még meg is nézem!
Az utóbbi hetekben ellepték a Facebookot a NekNominate név alatt futó közösségi médiás játék videói. Mindenki sört ivott húzóra. Aztán valakinek támadt egy jobb ötlete: ha már egyszer ekkora ereje van egy facebookon terjedő játéknak, mi lenne, ha valami hasznosat is kihoznánk belőle? Így aztán a NekNominate helyett terjedni kezdett a RAKNominate. A RAKNominate a Random Acts of Kindness rövidítése, hiszen a játék bár ugyanazon az elven működik, mint elődje, de ezesetben nem sört húzóra a feladat, hanem hogy valami kedveset tegyél egy idegen emberrel. Máris jobban hangzik…
Miért tudott terjedni az eredeti?
A NekNominate kihívás lényege, hogy húzóra kell meginni egy korsó sört, az erről készült videót megosztani Facebookon, majd megjelölni benne három kedves ismerőst, akiknek 24 órájuk van teljesíteni ugyanezt a feladatot. Ha pedig valakinek nincs kedve beállni a sorba, jön a bünti: ezesetben ugyanis a magyar szabályok szerint az illető egy tálca sörrel lóg a kihívónak. Legalábbis kis hazánkban még ezzel is cifrázták a játékot.
Először is, nyilvánvalóan egyszerűbb és költséghatékonyabb legurítani azt a sört, mint aztán beszolgáltatni a büntit, de nem ez a népszerűség oka. A legtöbben azért csinálták meg, mert meg szerették volna csinálni.
Miért is? Csoportnyomás. Vagyis amikor azt látjuk, hogy körülöttünk mindenki a legújabb őrületnek hódol, hat ránk az a csoport, amihez tartozunk, ezért komform módon viselkedünk: mi is azt tesszük, amit a többség tesz. Mert nem akarunk kilógni, mert szeretjük érezni, hogy tartozunk valahová és csoportunkhoz hűen viselkedni. Solomon Asch híres kísérletei bizonyítják a legjobban, hogy még vonalak hosszúságát is elkezdjük másként – hibásan – megítélni, ha azt a csoporttagok többsége is hibásan állapítja meg.
Ráadásul már az sem újdonság, hogy ismerőseink jó részével a közösségi oldalakon keresztül tartjuk a kapcsolatot, és nem feltétlenül chatelés útján. Egyre több emberben az internetes tevékenységeken keresztül formálunk benyomást magunkról. Mindenkinek vannak olyan ismerősei Facebookon, akikkel talán soha életében nem beszélt se személyesen, se chaten, mégis egészen konkrét elképzelése van az illető személyiségéről és élete alakulásáról. Minden egyes poszttal, megosztással, lájkkal igyekszünk valamilyen képet kialakítani arról, hogy milyenek is vagyunk mi. Sokak fejében pedig az él, hogy sörivással azt üzenem másoknak: „vagány vagyok”.
De mi ezzel a baj?
Az csak a (kisebb) része a dolognak, hogy ez a játék értelmetlen, egyeseket idegesít, és ahelyett, hogy azt üzzenéd „vagány vagyok”, sokkal inkább azt üzened, hogy beálltál a sorba. Ezzel még nem ártasz igazán senkinek. Magadnak sem. Sokkal nagyobb baj az, hogy ezidáig öt halálos áldozata volt világszerte a NekNominate-nek. Akadtak olyanok, akik megpróbálták egymást túllicitálni egyre nagyobb mennyiségű és egyre erősebb alkoholfajtákkal, aminek sajnos meg is lett az eredménye.
Aztán jött a megváltás: tégy jót egy idegennel!
Sörivás helyett nagylelkű kihívás. A cél tehát, hogy névtelenül tégy jót egy idegennel, vedd videóra, oszdd meg, majd jelölj meg ismerősöket, akiknek szintén teljesíteniük kell egy jótettet. Volt, aki hajléktalannak ajándékozott meleg ruhát, más pedig virágcsokorral ajándékozott meg egy ismeretlen nénit. Ugyanaz az elv, mégis egészen más végeredmény.
Az ötlet Észak-Afrikából indult, ahol egy Brent Lindeque nevű férfi felismerve a közösségi média erejét, valami jóra szerette volna használni azt. Ételt és italt vett egy hajléktalannak, majd az erről készült felvétellel útjára indította a RAKNominate-t. Az új őrület hihetetlen sebességgel terjedt, először Kanadában, majd a világ más tájain is. Ennek is megvan a pszichológiája. A csoportnyomás szerepe persze ezesetben is szerepet játszott, de az altruista tetteknek más ösztönző hatásai is vannak. Pszichológiai kísérletekkel bizonyították, hogy a másokon való segítés természetes eufória érzést vált ki, növeli az öröm és az értékesség érzését, sőt, még az optimizmust is.
A kihívásba azóta nemcsak hírességek szálltak be, ezzel példát mutatva, hanem még vállalatok is felkarolták a kezdeményezést. A Two Little Fleas nevű online bingo oldal létrehozta a Kindness Generatort. Elég egy klikk, és máris inspirációt kapsz ahhoz, hogy hogyan csalj mosolyt mások arcára.
Magától is menni fog?
A RAKNominate ereje nem is abban rejlik, hogy a kihívás miatt most rengetegen hajtanak végre egy jótettet, hanem abban, hogy közülük jónéhány miután megtapasztalja, hogy milyen érzés örömet szerezni egy idegen embernek, a későbbiekben már jelölés nélkül is folytatni fogja ezt a tevékenységet. A kezdeményezésnek már saját Facebook oldala is van, közel 25 ezer kedvelővel, ahova a követők folyamatosan posztolják videóikat jótetteikről. A RAKFoundation nevű szervezet – mely eszközöket, forrásokat biztosít mindazok számára, akik jótékonysági tevékenységet szeretnének végezni – is ezt reméli a jövőre nézve. Úgy gondolják, hogy aki egyszer kipróbálja, annál élete végéig tartó szokássá válhat.
Elképzelhető, hogy az elidegenedett városi ember még a végén Facebookon tanulja meg újra, hogy legyen hasznos tagja a társadalomnak?
Profilkép nélküli rejtélyes idegenek jelölnek ismerősnek? Folyamatosan a legújabb csoda-diétát akarják rád sózni az üzenőfaladon? Na, ennek most vége! Az angliai Sheffield Egyetemhazugságvizsgálót fejleszt a közösségi oldalakra, hogy véget vessen a megbízhatatlan tartalmak terjedésének. Nem ütközöl többet abba, hogy visszaállítják a sorkatonaságot és hogy fizetős lesz a Facebook – el tudod hinni?
A Sheffield Egyetem kutatói projektet indítottak, melynek célja egy olyan hazugságvizsgáló létrehozása, mely a közösségi oldalakon szűri a tartalmakat. A program Pheme, a hírnév görög istennőjéről kapja a nevét, akinek fő ismertetője a pletykák terjesztése volt. Az ötletet a 2011-es londoni lázadások adták, amikor a közösségi média leállításának tervével akarták megakadályozni a tüntetők szerveződését.
Hazugságvizsgáló az online állításokra
A rendszer működésének lényege, hogy egyrészt az információ forrását vizsgálja, így korábbi bejegyzések analizálásával rögtön kiszűri a kizárólag hamis hírek terjesztésére létrehozott profilokat. Emellett a program a közösségi oldalakon kibontakozó párbeszédeket is elemzi, és ez alapján kiszűri a további téves híreszteléseket. A Facebook és a hozzá hasonló oldalak dinamikus működésűek, és bár valós tartalmakat is szolgáltatnak, a nagy mennyiségű információból nehéz kiválogatni a hiteles darabokat, még nehezebb kiiktatni a hamis és káros pletykákat. Ezért kezdett el a brit egyetem csapata dolgozni a megoldáson. A projekt egyike azon kezdeményezéseknek, amelyek igyekeznek a közösségi médiát társadalmi célok érdekében is felhasználható térré alakítani.
Mindenki jól jár
A projekt célja elsősorban hivatalos szervezetek, például a sürgősségi szolgálatok segítése, hogy minél hatékonyabban tudjanak reagálni az eseményekre. Egy korábbi cikkünkben már szó volt arról, hogy a közösségi médiának fontos szerepe lehet a vészhelyzetek kezelésében, ennek a megvalósulását pedig nagyban segítené az, ha az illetékeseknek nem kellene alaptalan rémhírekkel is foglalkoznia. Mindezen túl viszont a Facebook közössége is hálás lenne, ha megszabadítanák a kéretlen pletykaáradattól. Éppen ezért az elcsípett álhírek mintegy dicsőségfalként – vagy talán egyszerűen a felhasználók figyelmeztetéseként – meg is lesznek jelenítve a különböző oldalakon.
Emberre nem működik, bejegyzésre igen?
Jelenleg a poligráf a legismertebb és leginkább széles körben használt hazugságvizsgáló. Használata során kérdéseket tesznek fel az alanynak, a műszer pedig különböző élettani jellemzők mérésével állapítja meg, hogy a válasz igaz-e vagy sem. Az eszköz azonban közel sem megbízható, hatékonyságáról viták folynak; egyes kutatók 90 százalékra, mások csupán 60 százalékra becsülik hitelességét.
Az online tér ezzel szemben megnehezíti a hazugságokat. Épp amennyire elrejtheti az embert, pont annyira buktathatja le. A közösségi oldalakon rengeteg információt teszünk közzé magunkról – akár tudtunkon és akartunkon kívül – ezért a chatszobák „30 évesnek állította magát, de valójában csak 18 volt” korszaka már eltűnőben van. Bár a program nem egyénileg az emberek, hanem az oldalak által terjesztett hazugságokat igyekszik lebuktatni, azokat végső soron emberek hozzák létre. Előreláthatólag pedig úgy tűnik, hogy ezeket képes lesz felismerni a rendszer.
Hogy lehet ez? Az interneten rendelkezésre álló információrengeteg már eleve objektív támpontokat biztosít, amikre alapozva meg lehet kezdeni a „nyomozást”. Ráadásul az „ami egyszer az internetre felkerült, onnan soha többet nem tűnik el” elv alapján az egyes felhasználók és oldalak minden korábbi tevékenysége visszakereshető, hiába is akarnák azt letagadni.
A kamu-mentes Facebook egyelőre csak álom, a legkorábbi eredmények másfél év múlva várhatóak, addig meg még kerülgethetjük a szembejövő pletykákat.
A demokráciában az újságíró kérdez, ellenőriz, ha kell, leleplez. A média azonban sokszor tehetetlen, amikor a riportalanyok megtagadják a válaszadást. Hétfő délután Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármestere elhárította az RTL Klub riporterének kérdését, mert túl negatívnak találta. Óbuda önkormányzata pedig sértettségből fél éve nem nyilatkozik az Indexnek. Magyarországon szabad véleménynyilvánítás van, ami magába foglalja, hogy nem kötelező válaszolni. De mi van a közfeladatok ellátásával kapcsolatos ügyekkel? A kérdés összetett, annyi azonban biztos, hogy a válaszadás megtagadása a lehető legrosszabb döntés.
A közösségi média segítségével ért célba egy hetven éve feladott, 2. világháborús szerelmes levél – ám nem eredeti címzettjéhez, és nem is a kézbesítő által elvárt romantikus háttérsztorival. Az internettel már könnyű megtalálni bárkit, a jelenséget a hat lépés távolság elmélete magyarázza.
A 29 éves Abbi Jacobson pár hónapja egy, még 1944-ben feladott levelet talált postaládájában, melyet egy bizonyos Joseph O. Matthews hadnagy írt feleségének. Mrs. Matthews ugyanis 69 évvel ezelőtt ugyanabban a New York-i lakásban élt, melyben most Jacobson. A nő rögtön feladatának érezte a levél kézbesítését, méghozzá olyan reményekkel, hogy egy idős kis házaspárnak okoz majd örömöt elveszettnek hitt szerelmes levelükkel.
Jacobson pár hónapig sikertelenül nyomozott önkormányzati archívumokban és könyvtárakban, ezért egy dokumentumfilm-készítő barátjával az internetes segítéséghez fordult. Elkészítették alostletterproject.comnevű weboldalt, melyet Facebook-csoporttal, YouTube-videóval, és egy Twitter-hashtaggel egészítettek ki. A különleges küldetés villámgyors sebességgel terjedt olyan amerikai híroldalakon, mint az ABC News, a Huffington Post és New York Post. Sőt, Jacobson bejegyzését még egy tévéshow-ban is felolvasták.
Az első válaszokból kiderült, hogy Matthews még 1999-ben, felesége pedig 2001-ben elhunyt. A levél elkésett, viszont Jacobson abban reménykedett, hogy legalább a közeli hozzátartozóknak sikerül azt eljuttatnia. Erre végül a Twitter segítségével került sor. Először egy hölgy jelentkezett be, aki szerint a hadnagy lánya felismerte apja kézírását, majd maga Matthews fia is.
A hadnagy feleségétől búcsúzott a levélben, mikor Okinawába küldték harcolni. A szakaszának egyetlen túlélője volt: ő. Súlyosan megsérült, ezért visszaküldték hazájába, ahol feleségével családot alapítottak, majd egy évre rá elváltak. Ezután elvégezte a Yale-t, újranősült, született két lánya, közben évekig a CIA-nál dolgozott, unokái lettek, és még festett is. Matthews a háború borzalmai után esélyt kapott egy teljes életre, amely szakaszbeli társainak és a világháború többi fiatal áldozatának nem adatott meg.
Visszatartották
A történet nem úgy végződött, ahogy Jacobson elképzelte, vagy, ahogy a hasonló témát feldolgozó, Levelek Júliának című 2010-es romantikus film, melyben egy idős hölgy talál rá ifjúkori udvarlójára. Viszont összehozott egy családot. A testvérek közösen emlékeztek édesapjukra, akiről levele sok újdonságot elárult, és az interneten keresztül felkereste őket egy unokatestvérük, akinek létezéséről nem is tudtak. A továbbra is aktív lostletterproject.com kétség kívül bizonyította a közösségi média erejét.
De mégis hol és miért kallódott ez a levél 70 éven keresztül? Matthews lánya szerint valószínűleg ezt a levelet is visszatartották, mint megannyi háborúban feladott küldeményt, nehogy valaki információt szivárogtasson ki. És hogy lehet, hogy most pár hét alatt sikerült megtalálni a gazdáját?
A posta azért még az internet segítsége nélkül is képes rég elveszett levelek kézbesítésére. Szeptemberben egy 69 éves nevadai nő kapta meg édesapja közel hét évtizeddel korábban írt levelét, melyet akkor háromhetes kislányának írt. A 25 éves John F. Eddington még azelőtt, hogy megláthatta volna újszülött gyermekét, 1944. június 27-én esett el Olaszországban.
Hat lépés távolság
Erre adhat tudományos választ a hat lépés távolság elmélete, mely szerint a Földön bármely két ember között maximálisan öt másik áll. Az elmélet Karinthy Frigyes sejtéséből indult még 1929-ben, majd 1967-ben egy Stanley Milgram nevű amerikai pszichológus igazolta az úgynevezett kisvilág-tulajdonságot vizsgálva. Kísérlete során véletlenszerűen kiválasztott kansasi és nebraskai lakosokat kért fel arra, hogy juttassanak el egy levelet egy számukra ismeretlen félnek Massachusettsbe úgy, hogy olyannak küldjék a levelet, akikről feltételezik, hogy ismeri a célszemélyt, vagy legalábbis közelebb lakik hozzá. Az egyik ágon hatvan, a másikon 160 levél indult útnak. A 220 levélből 47 ért célba 2-10 lépésnyi távolságot mutatva. A hat lépés távolságot az internet nyilvánvalóan lerövidíti, ezért megy könnyebben a rátalálás.
Milgram elvégzett még egy ehhez hasonló kísérletet annak tesztelésére, hogy az emberek mennyire segítőkészek olyanokkal szemben, akik nincsenek jelen, ezen keresztül vizsgálva a csoportok felé irányuló attitűdjeiket. Az „elveszett levél” kísérlet során lepecsételt, bélyeggel ellátott leveleket hagytak nyilvános helyeken. A levelek nagy része, mely elismert szervezeteknek (pl. az orvosi kutatóintézet), egyéneknek szólt, kézbesítve lettek a címzetteknek, míg azok az egyesületek küldeményei, melyek valami miatt különösnek vannak titulálva a köztudatban (pl. a náci párt hívei), azok nem.
2013-ban is cserbenhagyta a média a nőket – hirdeti az interneten gyorsan terjedő, a nők megítélésével foglalkozó videó. A filmanyagot a Representation Project rakta fel Youtube-csatornájára:a szervezet minden olyan médiamegjelenés és film ellen hallatja a hangját, amely nemi alapon sztereotipizál, és szerintünk tompítja az emberek érzékenységét ilyen témák iránt. A feminizmusnak azonban nem a még mindig működő szerepek ellen kéne küzdenie, hanem azért, hogy ezek a szerepek megbecsültek, elismertek legyenek. Kár volna elmosni a nemek által kirajzolt határokat. Vélemény.
Ahogy minden változást sürgető (amerikai) politikai törekvésben, kicsit itt is úgy érzem, jogokat akarnak, ugyanakkor a felelősségeket nem vállalják. Az gondolom, hogy nőként igenis számos- és fontos eszközünk van kiemelkedni és érvényesülni az életben: termékeket lehet eladni csupán külsőségekkel, vagy akár ideákat hitté változtatni. A nők azonban mégis elégedetlenek ezekkel a szerepekkel, a lehetőségeikkel.
Egy példa: az amerikai egészségügyi rendszer többet fizettetne a nőkkel, hiszen jóval több ellátásban kell őket részesíteni (szülés, orvosi vizsgálatok), mint a férfiakat. Az Amerikai Egyesült Államok, a szabadság és egyenlőség országa, mint mindenben itt is nagyon igyekszik kicsit egyenlőbb lenni- hiszen, hogy megmaradjunk az egészségügynél: a rendszerük tipizál, életmód szerint besorol bizonyos veszélyeztetettségi kategóriába; a túlsúlyos többet fizet, a dohányos többet fizet, a kamionos/sofőr is emelt díjat kap (hiszen veszélyezteti a saját életét) és folytathatnám.
A hölgyek, akiknek a szervezete sérülékeny, és bizony számtalan alkalommal fel kell keresni a doktort, azt kérik, hogy az ő egészségügyi számlájuk maradjon „egyenlőbb”. Igen, mondható, hogy az előbb felsoroltak saját maguknak okozták az extra költségeket, de a nők ugye azért ne fizessenek majd többet, mert nő? Nem. Azért kell ebben az esetben majd többet fizetni, mert kapitalizmus van, és mert egy bizonyos szolgáltatást vesznek igénybe. Ez valamiért ilyenkor kicsit feledésbe merül. Mert ez valóban ellentmondás a kapitalizmus és a nagy amerikai elvek közt. Beismerni a lyukat a rendszerben, valóban nem lehetséges.
A felelősségek
Hiszem, hogy a világunk sokkal racionálisabb, és gördülékenyebb lehetne, ha ezt a társadalom a felelősségvállalást nem, mint megbecsülendő tulajdonság kezelné, hanem mint alap- hozzáállást. Ahogyan ezt igyekszik a jogokkal megtenni. Követelünk, mert ez vagy az jár, ugyanakkor a feladataink valamiért nem kerülnek ilyen alapos elvégzésre.
Számtalan felháborodott történetet hallottam magam is, arról, hogy a nőket miként használják ki. A média tökéletes vágyaknak mutatja őket, hosszú haj, comb, csábos tekintet. Érthető, hogy ez nem minden asszonynak sikerül. Ez ennyire szörnyű volna? Ki háborodik fel ezen? A csinos, reklámban szereplő nő? A férfi, aki gyönyörködik benne, és megveszi a terméket? Esetleg a kevésbé csinos, ámbár tudatos nő? Tipizálhatnék, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megjelenik a lelki szemei előtt egy karakter. Ugyanakkor ez egy kicsit az a bizonyos „jól van fiam, egyes” szituáció. Hiszen milyen előítéletes vagyok! Bár azon még nem hallottam férfit sopánkodni, hogy az Old’s Spice-reklám mennyire tönkretette az önképét, vagy a Men’s Health edzésprogramja mennyire földtől elrugaszkodott, vagy akár a főnök asszony túl csábosan tekint rá.
„A változás nem elég gyors!”
Az oly sokat emlegetett amerikai liberalizmus. Mindenkinek joga van saját magát megvalósítani, neki tetsző életet élni, úgy, hogy embertársai hasonlatos tevékenységét nem zavarja, másnak kárt nem okoz. Békében élni egymással és egymás mellett.
Az utóbbi években semmi mást nem hallani, csakhogy a társadalom mennyire kirekeszti a homoszexuálisokat, a nőket, a más kultúrából érkezőket, az eltérő bőrszínűeket, más véleményen lévőket, és még sorolhatnám. Úgy tűnik, mintha mindenki gyűlölne mindenkit. Legalábbis ezt szajkózza minden. A változtatás, úgy hiszem, egy nagyon is rossz csatornán akar végbe menni. Mind a nők, mind pedig a homoszexuálisok részéről. Hiszem, hogy mind a két csoport intelligens, és megtalálja a szerepét a közösségben, úgy, ahogy a legnagyobb haszna lehet mind a két félnek, sőt akár öröme is. Ez ugyanis nem lehetetlen.
Tudom, hogy egy csinos nőnek mit jelent, ha leforgatnak vele egy reklám- szpotot, és azt viszontlátja, sőt, akár befut az általa reklámozott termék. Ahogy értem azt is, ha egy fiatal tudósnő projektje sikeres lesz, és elismeréseket kap, díjazzák. A hiba ott van, ha ez a két nő a másik sikerére irigy. A tudós tárgynak gondolja a másikat, és lesajnálja eközben, a modell pedig sajnálja a tudóst, hiszen az ő értékrendje szerint az elhanyagolt, és az élete messze nem olyan mókás, mint az övé.
Ebben az új, kontinenseken átívelő kultúrában szükséges átgondolni az eddigi kőbevésettnek hitt ideákat. Valóban egy teljesen új társadalom van kialakulóban, és megdőlnek a megszokott elvárások. Hiszen az új generáció már türelmetlenül leráz magáról mindent. Önmagát valósítja meg.
Hála az internetnek, a gondolkodásunk ma merőben más, mint akár tíz éve volt. A feminizmusnak nem a még mindig működő szerepek ellen kéne küzdeniük, hanem azért, hogy ezek a szerepek megbecsültek, elismertek legyenek. A munka, amit végzünk, tegye azt nő vagy férfi, fontos lehessen, büszke lehessen rá az illető. Kár volna elmosni a nemek által kirajzolt határokat. A női lét minden nehézségével együtt csodálatos. Azt a sokrétűséget, és tehetséget kéne hangsúlyozni, nem pedig a különbségeket, hátrányokat. Ez is üzlet, amiből hasznot lehet kovácsolni. Bár így lényegesen nehezebb.
