A múlt héten végleg bezárt a világ egyik legrégebbi és legnagyobb torrentkeresője. A legnagyobb amerikai filmstúdiókat tömörítő MPAA-val folytatott, hosszú évekig tartó jogi csatának végül peren kívül megegyezéssel lett vége egy történetnek. A szerzői jogról, illetve szellemi tulajdonról zajló évtizedes vita végére ezzel messze nem került pont, a döntés csupán arra volt jó, hogy tovább ringassa a jogkezelőket és a művészeket abban a tévhitben, hogy az internet korában az alkotásokért a korábbi évtizedekben megszokott módon kaphatnak pénzt.
Az Isohunt egy (volt) a sok torrentkereső közül. Semmi mást nem csinált, mint lehetővé tette a felhasználóknak, hogy keressenek az aktív torrentek között, tekintet nélkül annak tartalmára. Így – mint sok más hasonló oldalon – sok jogvédett, és sok szabadon terjeszthető tartalom is volt a találatok között. Az MPAA mérései szerint az Isohuntnak 44,2 millió felhasználója és 13,7 millió aktív torrentje volt. A peren kívüli megállapodás során Gary Fung cégét végül 110 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezték. Ez olyan szempontból jelképes összeg, hogy az Isohunt valószínűleg a fennállása során összesen nem termelt ennyi pénzt, a jelenlegi számítások szerint 2-4 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. Ezt a pénzt tehát a soha nem fogja megkapni az MPAA. (Halkan érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy ha meg is kapják, ebből vajon mennyi kerülne az alkotókhoz és mi alapján osztanák el azt?) Ez az összeg tehát leginkább talán elrettenteni próbál, más jelentősége nincs.
Az MPAA egyébként eredetileg 600 millió dollár körüli összeget követelt: arról sajnos még mindig nem sikerült leszoknia sem nekik, sem a legtöbb jogvédő szervezetnek, hogy az “egy letöltés = egy vásárlás elmaradása”, pedig ez a képlet totálisan téves: attól még, hogy valamit letölt egy felhasználó, egyáltalán nem biztos, hogy azért pénzt is adna. A felhasználók kezébe került egy olyan lehetőség, amely például a fizikai termékek között egyáltalán nem számít újdonságnak, ez pedig a vásárlás előtt kipróbálás lehetősége, hiszen a mozijeggyel alapvetően zsákbamacskát vásárolunk. Ezen kívül azt is több kutatás kimutatta már, hogy gyakran a legtöbbet letöltött alkotások azok, amelyeket semmilyen más (legális) úton nem tudnak a felhasználók beszerezni.
Emiatt különösen népszerűek a fájlcserélő hálózatokon a jellemzően amerikai filmsorozatok, hiszen a Magyarországhoz hasonló szerencsétlenebb vidékekre ezek gyakran hónapokkal, évekkel később jutnak el legális úton. Az internet egy olyan disztribúciós forradalmat hozott, amely a korábbi csatornákat egycsapásra viccesen idejétmúlttá tette. A technológiai környezet megváltozására pedig sikerült úgy reagálniuk a jogalkotóknak – természetesen az óriási pénzeket mozgató médiavállalatok lobbitevékenységének hathatós közbenjárására –, hogy egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozást vezettek be, így ma gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindenki jogot sért de ez nagyjából senkit sem érdekel, és ezzel együtt betartatni is képtelenség. Larry Lessig szavaival élve, a jog szembemegy a józan ésszel.
Hiába nyernek
Az amerikai mozgóképszövetség büszkén hirdeti győzelmét a gonosz kalózok felett, és a Napster, a Grokster, a Kazaa, illetve a Limewire után ismét egy nagy halat sikerült térdre kényszeríteniük. Nem érdemes elmenni viszont amellett a tény mellett, hogy az említett fájlcserélők betiltása konkrétan semmilyen hosszútávon érezhető hatással nem volt az interneten terjedő jogvédett tartalmak mennyiségére.
A Pirate Bay például a sorozatos perek ellenére továbbra is működik, és ott van még több tucat hozzá hasonló nyitott torrent oldal, nem is beszélve a zártkörű közösségként működő alternatív oldalak százairól, mindenfelé az internet rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Amíg a különböző oldalak bezárása, betiltása nem volt hatással a felhasználók fájlcserélési kedvére, addig például Kanadában egy értelmes, átgondolt, jó szolgáltatás úgy tűnik, képes csökkenteni a BitTorrent forgalmát.
Meanwhile in Hungary
Mindeközben ma Magyarországon azon megy a szájkarate a kormány – pontosabban L. Simon László – illetve a művészek egy csoportja között, hogy az üreshordozó-díjak 25 százalékát jogosan nyúlja-e le a kormány és osztja el újra a kénye kedve szerint. A vitába természetesen teljes mellszélességgel beleállt az Artisjus és, de azt sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik fél a képmutatóbb.
Amikor például az Artisjus azt mondja, hogy a szoftvergyártóknak azért nem jár az üreshordozó-díjból, mert annak másolása magáncélra is tilos, következésképp őket persze nem is éri kár, nos ekkor semmiben sem különböznek a legrosszabb politikustól érvelés módszereitől. Mert ahelyett, hogy elismernék a szabályozás nevetségességét, és esetleg próbálnának valamiféle progresszív, előremutató reformjavaslatot tenni, foggal-körömmel ragaszkodnak annak legitimálásához.
Külön szomorú mellékvágánya az ügynek, ahogy a Magyar Narancs újságírója kikelt az ellen, hogy a nyomtatott magazinban megjelent cikket be merték szkennelni, és közzé merték tenni még azelőtt, hogy ők úgy gondolták volna, hogy nagy kegyesen online is elérhetővé teszik. Az online archívumba való feltöltés késleltetése, esetleg annak fizetőssé tétele csupán egy szenvedő formátum kínos, végső haláltusája. Persze amiatt senkit sem hibáztathatunk, hogy a túlélésért küzd, azonban ennek nem biztos, hogy a széllel szemben vizelés a leghatékonyabb módja.
The future is near
Láthatunk számtalan példát arra, hogy a zenészek meg tudnak élni a közönségükből aktív koncertezéssel, crowdsourcingból, merchandisingból. Sok online lap működik sikeresen, és tartja fenn magát még szerény magyar hirdetési piacon is, sőt nagyszerű oknyomozó cikkeket olvashatunk pusztán adományokból fenntartott laptól, amelynek ezúton is a támogatására biztatunk mindenkit. Azt sem látjuk, hogy különösebb visszaesés lett volna tapasztalható a filmiparban, sőt, és Tom Hanks sem szorul még kéregetésre.
Sőt az egyre professzionálisabb technológiák egyre olcsóbbá válnak, így egyre több kezdő fiatal előtt nyílik meg az út, hogy az új eszközök és az internet segítségével megmutassa tehetségét a világnak. Ahogy eddig, úgy ezután is fognak az emberek kultúrára, szórakozásra, művészi alkotásokra költeni, sőt úgy tűnik évről évre egyre többet. Hogy nem azokra a formátumokra, és azokra a művészekre és pláne nem azon médiakonglomerátumok szivárványos papírba csomagolt belülről romlott termékeire, amelyek a korábbi évtizedekben sikeresek lehettek, nos ideje végre elkezdeni hozzászokni.
Az utóbbi hetekben az interneten terjedt egy videó, amelyben a Széll Kálmán téren berendezett kamunappali berendezési tárgyait néhány óra alatt elhordják az enyveskezű járókelők. A videóban leszögezik, hogy a bútorokat, könyveket és egyebeket elhordók nem statiszták, a végén viszont egyértelművé válik az is, hogy egy reklámról van szó. Az alkotás mediahekknek kiválóan működött, az események valódisága és a videó morális üzenete viszont a szakpszichológus szerint legalábbis vitatható.
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy reklámról van szó. A videót készítő bank szeretné minél nagyobb számban értékesíteni a termékét, jelen esetben lakásbiztosításokat. Termékük eladási adatait úgy akarják fellendíteni, hogy az általuk készített videóval azt sugallják, hogy a Széll Kálmán téri járókelők (sőt, hát úgy nagyjából a magyarok) potenciális tolvajok, akik embertársuk lakásába sem átallanának betörni, hogy aztán onnan egy dohányzóasztallal vagy karosszékkel a hónuk alatt sietve távozzanak a villamossal.
A videó legvégén egyébként arra is sort kerítenek a készítők, hogy a „tolvaj” mellett a „bunkó” címkét is ráaggassák a magyarokra annak hangsúlyozásával, hogy a könyvek találtak gazdára utoljára. Mindenki rohanjon hát a legközelebbi fiókba biztosítást kötni, hiszen mire hazaér valószínűleg a szomszéd már rég felszedte a parkettát is. Ennek abszurditását talán nem kell tovább hangsúlyozni, bár annyit még érdemes megemlíteni, hogy ha ez valóban így lenne, azzal a biztosító járna a legrosszabbul, hiszen mindenkinek folyamatosan fizethetne, mint a katonatiszt.
Nyerj, hogy ellophassák
A helyzetet tovább súlyosbítja az a Facebook-alkalmazás, amelyben nyereményjátékra invitálják a tolvaj állampolgárt. Itt két kérdésre kell válaszolni: meg kell tippelni, hogy vajon mekkora volt az értéke az elhordott tárgyaknak, valamint arról érdeklődnek a felhasználótól, hogy ő melyik tárgyat vitte volna haza. Természetesen olyan válasz nincs, hogy egyiket sem. Még arra is ösztönzik a bunkó, tolvaj felhasználót, hogy minél több ismerősét is hívja meg játszani, mert ha sok azonos tipp érkezik, akkor azok nyernek, akik a legtöbb ismerősüket hívták meg. Slusszpoén, hogy a játékkal lakberendezési utalványt lehet nyerni, csak tudnám vajon minek, ha úgyis ellopják.
Természetesen száz százalék bizonyossággal nem zárható ki, hogy minden ténylegesen úgy történt, ahogy a (vágott) videón szerepel, és nem megrendezettek az események. Vannak azonban bizonyos jelek, amelyekből talán arra következtethetünk, hogy mégis inkább statiszták voltak a főszereplők. Vegyük ezeket sorra:
Nem életszerű, hogy egy bekamerázott tér közepén bárki felvállalja a lopást, különösen akkor, ha a felvétel készítésére külön is felhívják a figyelmet.
Állítólag három rejtett kamerával vették fel az eseményeket, az összevágott videón viszont ez többnek tűnik. Az állítólagos tolvajok ráadásul szinte mindig a kameráknak megfelelően viselkednek, a kamera eseteként nagyon közel van hozzájuk és szinte minden tárgy útját sikerült nyomon követni.
Érdemes megfigyelni, hogy az állítólagos tolvajok öltözékét, amelyből kiderül, hogy valószínűleg olyan társadalmi réteghez tartoznak, ahol életszerűbb ez a fajta viselkedés.
Megkértünk egy pszichológus, egyetemi docenst is, hogy mondja el benyomásait a videón szereplők viselkedésének életszerűségéről. A névtelenül nyilatkozó szakember szerint ugyan szerinte is elképzelhető, hogy valóban ellopkodták a tárgyakat, ám furcsállja, hogy azoknak valamivel több mint egy óra alatt, apránként kélt lába, és nem gyorsan kapkodták szét.
Amint valaki belekezd, onnantól kezdve megváltozhat a cselekvés lélektani címkézése, és előtérbe kerülhet „nem lehet hozzányúlni“ helyzetészlelés helyett, a „mindenki hozzányúlhat, én is” érzés, és ez gyorsan beindíthatja az eseményeket – fogalmazott a szakértő.
Ezek egyenként persze mind csak közvetett bizonyítékként vehetőek számba, de az összes együtt azért elég arra, hogy komoly kételyeink támadjanak.
Féljél felebarátodtól!
Ha pedig nem megrendezett az eseménysor, morálisan akkor is elítélendő a kampány. Egyrészt tévesen sugallja, hogy az ilyenfajta lopás a magyarokra jellemző nemzeti sajátosság (habár ebben nagy szerepe volt a médiának is, ahol jellemzően Így lopnak a magyarok címmel jelent meg a videó). Másrészt a videón látható tevékenység sem de facto, sem de jure nem tekinthető lopásnak: közterületen valakik otthagytak láthatóan valamilyen oda nem illő dolgot, amelynek egyértelműen nincs gazdája. Ezt azonosítani olyan lopással, amikor valakit szándékosan saját tulajdonától, értékeitől fosztanak meg, helytelen és téves.
Gyakran szeretjük a reklámokat, tiszteljük a kreativitást és a jó szándékot. Viszont messzemenően elítéljük azt, hogy egy bank olyan reklámmal promotálja egy termékét, amely alapvetően az emberek egymástól való félelemérzetére épít, sőt igyekszik erősíteni azt.
Múlt héten rendezték meg 65. alkalommal az amerikai televíziózás legfontosabb eseményét az Emmy-gálát. A tévésorozatok piacának évek óta tartó felívelése töretlen, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a jelöltek és a díjazottak között olyan rendezők és színészek szerepelnek, akikkel máskor leginkább az Oscar-díjátadókon találkozhattunk. Az idei Emmy legizgalmasabb kérdése azonban az volt, hogy bevési-e a nevét a Netflix a médiatörténelembe azzal, hogy a világon elsőként kap elismerést egy olyan sorozatért, amelyet nem egy hagyományos broadcast vagy kábeltévé társaság készített.
Ahogyan arról a múltkor írtunk, a Netflix jelentősége a tévés piacon, a nézőkért folytatott harcban megkérdőjelezhetetlen. A streamingszolgáltató az Egyesült Államokban a maga 30 milló előfizetőjével közvetlen konkurenciájává vált a hagyományos tévétársaságoknak. A szolgáltatás, amit a Netflix nyújt, megfelel a 21. századi nézők igényeinek, aminek megértéséhez egyébként nem kell rakétamérnöknek lenni. Kedvező előfizetési díjért cserébe azt, és akkor szeretnék nézni, amikor kedvük tartja, ráadásul amelyik eszközökün csak szeretnék. (A Netflix saját készítésű sorozataiból egyszerre az összes részt elérhetővé teszi az előfizetőinek.) Ezt a fajta szabadságot persze az olyan hagyományos tévétársaságok nehezen tudják és akarják biztosítani, amelyek leginkább a reklámbevételekből keresik magukat degeszre.
Leegyszerűsítve kicsit a problémát, a Netflixre leselkedő legfőbb veszélyforrás, hogy nem jutnak elegendő olyan tartalomhoz, amely az előfizetőik számára igazán érdekes. Neki ugyanis licencelnie kell a sorozatokat, filmeket azok gyártóitól, akik – mint ahogy azt említettük – gyakran már a Netflix közvetlen konkureciájának számítanak. Így ha elég magas díjat kérnek az egyes jogokért, vagy egyáltalán nem is hajlandóak eladni a Netflixnek, az könnyedén keresztbe tehet a vállalat üzleti modelljének.
Újabb sorozatok jönnek a Netflixtől
Azzal tehát, hogy a Netflix saját gyártású műsorokat kezdett készíteni és sugározni, többek között e veszélyforrás mértékén próbálnak enyhíteni. Nekik így különös jelentőséggel bírt az idei verseny az Emmy-díjakért, hiszen itt dőlt el az, hogy a közönség tetszését már elnyerő sorozataik vajon a szakma elismerését is kivívják-e. Persze az ilyen díjak szakmaiságát mindig érdemes helyén kezelni, a hatása viszont vitathatatlan.
A jelölésekért folytatott harcban nagyon jól szerepelt a Netflix egyik első saját gyártású sorozata a House of Cards, hiszen összesen 9 darabot szerzett, ráadásul a legfontosabb kategóriákban is. A többek között Kevin Spacey-vel és David Fincherrel harcba induló politikai drámát bevallottan a nézői szokások és igények patikamérlegen kimért elegyéből igyekeztek összeállítani, úgy tűnik sikerrel. Az idei tévés évad nagyon erős mezőnyt hozott össze, hiszen a drámák között ott volt például a napokban befejeződő, óriási népszerűségnek örvendő Breaking Bad, a tavalyelőtt berobbant Homeland és az internet kedvence a Game of Thrones is, amely 2012-ben az év legtöbbet letöltött sorozata volt.
Végül a legfontosabb díjakról ugyan lecsúszott a House of Cards, ám az első két részt rendező (és a sorozatban executive producerként is közreműködő) David Fincher hazavihetett egy szobrot. Ezenkívül két technikai díjat is bezsebeltek, így valóban a Netflix lett az első, aki kizárólag streamingszolgáltatóként díjat nyert. Ted Sarandos, a Netflix tartalomért felelős igazgatója találóan kommentálta az eseményt: “a televíziózás és az internet közötti határ elmosódása azt mutatja, hogy a tartalom a fontos ami a képernyőkre kerül, és nem az, hogy milyen képernyőre és hogyan.” A paradigmaváltó esemény egyébként éppen 15 évvel azután következett be, hogy a The Sopranos elsőként kapott Emmy-jelölést kizárólag kábelcsatornán futó sorozatként. Borítékolhatjuk, hogy a Netflixnek nem ez volt az utolsó dobása. Bejelentették, hogy 2014-ben már legalább öt saját gyártású sorozattal jelentkeznek, és erre a célra 300 millió dollárt fordítanak. Ez sorozatokhoz képest óriási összegnek tűnik, akár 5-6 közepes büdzséjű hollywood-i egészestés film is kijönne belőle.
Európa következik?
A következő időszak egyik izgalmas kérdése, hogy a Netfilxnek vajon Európában is sikerül-e hasonló népszerűségre szert tennie. Angliában az augusztusi adatok szerint eddig 1,5 millió előfizetőt sikerült gyűjtenie, legutóbb pedig Hollandiában indult be a szolgáltatás. Ez utóbbi eseményen egy heves vitákat kiváltó kijelentést is tett Reed Hastings a társaság CEO-ja. Azt állította, hogy a Netflixnek köszönhetően csökkent a felére Kanadában három év alatt a BitTorrent forgalma. Ez az állítás egyelőre maximum közvetett bizonyítékokkal támasztható alá, de tény, hogy a Netflixben megvan a potenciál, hogy a kalózoldalak legális alternatívája legyen. Ez egyébként kimondott célja is a vállalatnak, hiszen a korábban idézett Ted Sarandos elmondta azt is, hogy a torrentezők körében népszerű tartalmak előkelő helyen szerepelnek a bevásárlási listájukon.
Nem irigyeljük a tévétársaságokat. Ők elhitték, hogy az internetes televíziózás azt fogja jelenteni, hogy majd nézzük az RTL Klub (tetszőlegesen helyettesíthető bármelyik magyar vagy külföldi adóval) aktuális adását a tabletünkön út közben. A Netflixnek hála viszont hamarosan mindenütt eljön az a kor, hogy legális úton nézzük azt, amit akarunk, hiába akarnak minden más szemetet az arcunkba tolni. Persze néhány évig még megvívják a maguk haláltusáit a mai tévétársaságok, ám elkerülhetetlen a vereség. Nem amiatt fognak elbukni, hogy az emberek egycsapásra lemondják a tévé előfizetésüket, hanem azért, mert a fiataloknak már eszük ágában sincs előfizetni.
A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.
A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.
Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.
A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.
Hogyan képzelik ezt?!
Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.
“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.
Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?
Trendforduló?
Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.
A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.
Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)
Közfelháborodás lett abból, hogy Kanye West felhasználta a Gyöngyhajú lány strófáit, ráadásul az Omega pereskedne. A Britain’s Got Talentet megnyerő Attraction produkciójából egy pornóparódiát készítettek, amelyet hamarosan töröltettek a Youtube-ról. A remixek pedig mindig is nagyon fontos részei voltak a kulturális termelésnek és a kreativitás kibontakozásához, a mai digitális korban minden korábbinál egyszerűbbé vált újraértelmezni egy korábbi művet.
A szerzői jogi szabályozásnak az utóbbi nagyjából másfél évtizedben nem sikerült utolérnie magát, sehol a világon nem sikerült egy olyan keretrendszert kialakítani, amely ellentmondások nélkül, hatékonyan tudná mind az alkotókat, mind a közjót szolgálni a digitális környezetben. A szabályozás elsődleges célja a népszerű mítosszal ellentétben, soha nem az alkotók anyagi támogatása volt, hanem a tudomány és a művészetek fejlődésének elősegítése. Ez az eredeti cél már csaknem feledésbe merült, helyette egy indokolatlanul erős szabályozás van érvényben, amelyet különböző módokon ma gyakorlatilag mindenki megsért. Az olyan szabályozás, amely tömegeket kriminalizál a tudtuk nélkül szükségképpen nem lehet jó. A nagy jogvédő szervezetek durva és átgondolatlan túlkapásairól korábban már írtunk a Pirate Bay film kapcsán.
A Gyöngyhajú lány 3:03-nál
Most láthatjuk, hogy például DJ-kultúrára nézve is kifejezetten kontraproduktív, a jelenlegi szabályozás, hiszen egy-egy hangmintáért az Egyesült Államokban de például Magyarországon is óriási összeget kérnek. Emiatt csak a legnagyobb nevek engedhetik meg maguknak a remixelést, holott a technika már a gyakorlatilag mindenkinek elérhető ahhoz, hogy kibontakoztathassa tehetségét. Akinek nincs rá elég pénzük, azok vagy kockáztatják a büntetést, vagy egyszerűen belenyugszanak abba, hogy nekik nincs lehetőségük rá, hogy a nagyközönség előbb megmutassák tehetségüket. A jelenlegi szabályozás tehát a legnagyobb kiadóknak és jogkezelőknek, valamint az ügyvédeknek a legjobb, és csak ezután következnek az alkotók és a közönség.
“A jó művészek másolnak, a nagy művészek lopnak”
A remixek fontosságát szemléletesen bemutatja Kirby Ferguson Everything is a Remixnégyrészessorozata, amely végigmegy a 20. század zenei és filmes művein, tudományos felfedezésein feltárva a tökéletesen egyértelmű hasonlóságokat olyan művekkel kapcsolatban is, amelyeket korszakalkotónak tartanak. Talán a legerőteljesebb hasonlat, amit a remixekkel kapcsolatban állít lehet, hogy maga az evolúció, valamint a mémek is így működnek: másolás, alakítás, egyesítés.
Érdemes megnézni Ferguson előadását a TED-en, amelyből hamar világossá fog válni, hogy a másolás-alakítás-egyesítés metódusa milyen régóta bevett szokás a zeneiparban. Arra is rávilágít, hogy a technológiai fejlődés gyakorlatilag nem más, mint mások találmányainak folyamatos újratervezése, vagy ezeknek egy újfajta kombinációjának megalkotása. Ezért is tökéletesen értelmetlen, és megintcsak a szabályozás – ezúttal a szabadalmak kapcsán – átgondolatlanságához vezet vissza az, hogy olyan már-már paródiának tűnő ötleteket igyekeznek levédetni egyesek, mint a többujjas érintőképernyő használat vagy a lekerekített élek.
A Quart és a Velvet közölt egy összeállítást arról, hogy milyen híres előadók használtak fel korábban szintén magyar dalokat egy-egy új szerzeményükhöz. A Gyöngyhajú lány feldolgozását követő hisztéria nem más, mint álszent szemforgatás. A mindennapi életünkben is folyamatosan építkezünk egymás gondolataiból, ötleteiből, találmányából, miért lenne ez másképp a művészetekben? Ahogy Kirby Ferguson is mondja, a kreativitás a legritkább esetben jön belülről, sokkal inkább kívülről folyamatosan magunkba szívott tudás egyéni újraértelmezéseiről van szó.
Úgy tűnik azért, hogy a hazai zenei élet prominens alakjaiból is van, aki józan ésszel áll hozzá a témához: Presser Gábor, aki Adamis Annával a dal eredeti szerzője, azt mondta, hogy hazudik, aki nem örül annak, hogy egy sokszoros Grammy-díjas saját lemezén feldolgozza az egykori slágert. Elég könnyű belátni, hogy igaza van: a Gyöngyhajú lányt valószínűleg még soha ennyi ember nem hallgatta meg a világban, mint ahánya Kanye West lemeze miatt fogja, és bizonyára rengeteg olyan lesz közöttük, aki kíváncsiságból a ráguglizik arra is, hogy mi fán terem az Omega, mégis kik ezek a magyarok akik ezt a dalt egykor ilyen nagyszerűen előadták.
Akit érdekel az eset szövevényes jogi vonatkozása érdekel, annak ezt a cikket ajánljuk.
