Trónok harca-botrány: jogosan pattogott az HBO?

Az HBO bő egy hónapja eltávolíttatta a YouTube-ról a Trónok Harca még le nem adott részeinek spoilereit. Megtehetik? A szabad felhasználás joga erősebb a szerzői jognál? Ha a Coca Cola titokban tarthatja a receptjét, az HBO nem tarthatja titokban a saját forgatókönyvét? Ha sikerül valamit ellopni, azt egyből felrakhatjuk a netre?

(more…)

Kit érdekel, ha törvénytelen helyen jelennek meg a reklámok?

Az online reklámok nagy része olyan oldalakon jelenik meg, amelyeken jogsértő tartalom van. Az Európai Unió Belső Piaci Harmonizációs Hivatala által elvégzett hathetes vizsgálat alatt az EU-ban 180 ezer, Magyarországon pedig 4997 ilyen reklámot találtak. A hivatal szerint ez nemcsak rossz fényt vet a reklámozóra, de még a célcsoportot sem biztos, hogy eléri.

(more…)

A Google akár a perköltséget is kifizeti

A Google saját Public Policy blogján jelentette be, hogy önköltségen védelmet nyújt olyan, a YouTube-ra feltöltött videóknak, amelyek szerintük megfelelnek a szerzői jogi elvárásoknak. Hiába tiltakozik tehát az, akinek elvileg joga lenne, a Google bizonyos esetekben vállalja mind a felelősséget, mind az esetleges perköltséget. A társaság mostanában önti a pénzt a médiába, baráti jótékonykodás ez, vagy megfontolt médiastratégia?

(more…)

Megosztó megosztás – a szerző joga-e a szerzői jog?

Mióta az online publikálás lehetővé vált, újra és újra összetűzésbe kerülnek a folyóiratokat kiadó nagy cégek, illetve a cikkeket író kutatók és az ő jogaikat védő netaktivisták. Ezúttal az American Society of Civil Engineers nevű kiadó vádolja kalózkodással saját szerzőit.

Az ASCE azt kifogásolja, hogy a szóban forgó tudósok a saját (egyetemi) weboldalukon megosztották az általuk írt cikkeket, amihez a publikálás előtt megkötött szerződés szerint már nem lett volna joguk. Az ügyben olyan neves egyetemek is érintettek, mint az MIT, a Stanford vagy a Berkeley.

A hatékony kutatás fontos feltétele, hogy a kutatók minél előbb megismerjék egymás eredményeit, vagyis minél akadálymentesebb legyen az információáramlás a tudományos világon belül. Ezért érthető, hogy a tudósok miért igyekeznek minél előbb megosztani az írásaikat, a kiadók miért szeretnék az ellenőrzésük alatt tartani ezt a folyamatot, és miért aggaszt ez utóbbi jelenség egyre többeket.

copyright01.jpeg

Elnézést, szabad lesz?

A szabad információcsere biztosítása a célja az open access, vagyis szabad hozzáférés kezdeményezésének. Eszerint a felhasználónak biztosítani kell a jogot, hogy bárhol és bármikor ingyen elérjen és (nem kereskedelmi célra) felhasználhasson bármilyen tudományos írást, amelynek a jogai felett a szerzője rendelkezhessen. Ezt az az egyre nyilvánvalóbbá váló jelenség erősítette fel, hogy míg a szerzők ingyen írják meg a cikkeiket (sőt adott esetben még ők fizetnek a megjelenésért), és a kollégáik szintén ingyen lektorálják azokat a folyóiratok számára; addig a kiadók általában többszörösen jól járnak: egyrészt hozzájuk kerülnek a cikk jogai, másrészt a szerző és/vagy az olvasók vagy a könyvtárak is fizetnek nekik a folyóiratért.

Ez ellen lép fel például a The Cost of Knowledge nevű mozgalom is, amelyben kutatók bojkottálják az Elsevier nevű folyóiratkiadó mamutot. A tiltakozók (köztük számos magyar egyetemi oktatóval) azt kifogásolják, hogy a kiadó túlárazza az egyes folyóiratait, amivel közvetve arra kényszeríti a könyvtárakat, hogy inkább csomagban fizessenek elő, így rájuk sózva olyan kiadványokat is, amelyekre egyébként nem lenne szükségük. Ráadásul az Elsevier támogatja a SOPA és a PIPA nevű törvénytervezeteket is, ami az információszabadságot féltő online világban már önmagában se túl népszerű húzás.

Az írott információ hozzáférésével kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet Paul J. Heald is, aki a szerzői jogok mai formájának hatását vizsgáló kutatásában azt a tendenciát figyelte meg, hogy az első megjelenés után nem sokkal a könyvek hosszú időre eltűnnek, hogy a közkinccsé válásuk után ugrásszerűen emelkedjen az elérhetőségük.

copyright02.jpg

Az open access létjogosultságát egyébként a hagyományos kiadók se igen vitatják, maximum a pontos elképzeléseik különböznek meglehetősen – például hogy kell-e fizetnie a szerzőnek a nyílt megjelenésért százezrestől akár milliós nagyságrendig rúgó összeget.

A szerzői jogok féltése mellett a másik fő aggály a minőségi szempont szokott lenni, vagyis hogy egy open access folyóiratnál nehezebb garantálni a megfelelő színvonalat. Hogy ez a félelem mennyire valós, azt természetesen kiadványa válogatja, de semmiképpen sem általános jelenség, és persze egyáltalán nem csak a szabad hozzáférésű folyóiratok olvasói vannak kitéve ennek a veszélynek – ahogy azt éppen a már emlegetett Elsevier példája mutatja. (Utólag derült ki, hogy 6 folyóiratnak látszó tárgyat a témában érdekelt cégek szponzoráltak, de ez sehol nem volt feltüntetve.)

Szerző(dés)i jog

A téma legutóbb akkor került igazán előtérbe, amikor tavaly januárban öngyilkos lett Aaron Swartz, akit még 2011-ben azért tartóztattak le, mert tömegesen töltött le jogdíjas cikkeket a JSTOR nevű folyóirat-adatbázisból, hogy szabadon hozzáférhetővé tegye őket. A történtek után néhány nappal spontán mozgalom indult, melynek keretében kutatók világszerte elkezdték megosztani Twitteren, #pdftribute hashtag alatt a saját, publikált cikkeiket (amelyeket később egy erre létrehozott weboldal is összegyűjtött).

openaccess.jpg

A mostanihoz hasonló eset egyébként már korábban is előfordult: akkor az Elsevier több írást is levetetett az Academia.edu nevű oldalról, ahol kutatók osztják meg egymással a cikkeiket. Fontos különbség viszont, hogy az akkori esetben az írásoknak helyet adó oldal kockázati tőke által megtámogatott üzleti vállalkozás, amely – mondjuk a Facebookhoz hasonlóan – bevételt generálhat az e publikációk köré épülő felhasználói aktivitás elemzéséből. Ezzel önmagában semmi gond sincs, csakhogy így az ügy más megítélés alá esik a kiadók és szerzők között létrejövő szerződés alapján, mint a mostani esetben, amikor a kutatók saját és egyetemi honlapjairól van szó.

Mert a gond éppen az, hogy ha a szerzők szerződést írnak alá ezekkel a kiadókkal, onnantól a jelenlegi szabályozás alapján valóban aggályos lehet a publikációk megosztása, ha a kutató nem elég körültekintő. Márpedig aláírják a szerződést, hiszen több más tényezőt is figyelembe vesznek ilyen esetben. Egy kanadai felmérés szerint például, bár a megkérdezett kutatók 83%-a egyetért a nyílt hozzáférés elvével, a gyakorlatban ennek az opciónak az elérhetősége csak a hatodik legfontosabb szempont, mikor folyóíratot választanak a publikáláshoz.

A hosszú távú megoldás nyilván a kiadók és a tudományos élet többi szereplője (szerzők, egyetemek, könyvtárak) által kölcsönösen elfogadható megoldás lenne, valamilyen fenntartható és kiszámítható üzleti modell, amely számol a technológiai fejlődés által nyitott új lehetőségekkel is, de nem torkollik állandó jogi vitákba. Biztató kezdeményezések persze vannak, és látszik a nyílt hozzáférésű folyóiratok térnyerése, de arra még várni kell, hogy általánossá és általánosan elfogadottá váljon ez a gyakorlat. Addig is minden kutató mérlegelhet, hogy milyen formában tárja a világ elé az eredményeit, és mit hajlandó ezért aláírni.

Képek: 1, 2, 3

Mindenki jogot sért, és ez senkit sem érdekel

A múlt héten végleg bezárt a világ egyik legrégebbi és legnagyobb torrentkeresője. A legnagyobb amerikai filmstúdiókat tömörítő MPAA-val folytatott, hosszú évekig tartó jogi csatának végül peren kívül megegyezéssel lett vége egy történetnek. A szerzői jogról, illetve szellemi tulajdonról zajló évtizedes vita végére ezzel messze nem került pont, a döntés csupán arra volt jó, hogy tovább ringassa a jogkezelőket és a művészeket abban a tévhitben, hogy az internet korában az alkotásokért a korábbi évtizedekben megszokott módon kaphatnak pénzt.

Az Isohunt egy (volt) a sok torrentkereső közül. Semmi mást nem csinált, mint lehetővé tette a felhasználóknak, hogy keressenek az aktív torrentek között, tekintet nélkül annak tartalmára. Így – mint sok más hasonló oldalon – sok jogvédett, és sok szabadon terjeszthető tartalom is volt a találatok között. Az MPAA mérései szerint az Isohuntnak 44,2 millió felhasználója és 13,7 millió aktív torrentje volt. A peren kívüli megállapodás során Gary Fung cégét végül 110 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezték. Ez olyan szempontból jelképes összeg, hogy az Isohunt valószínűleg a fennállása során összesen nem termelt ennyi pénzt, a jelenlegi számítások szerint 2-4 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. Ezt a pénzt tehát a soha nem fogja megkapni az MPAA. (Halkan érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy ha meg is kapják, ebből vajon mennyi kerülne az alkotókhoz és mi alapján osztanák el azt?) Ez az összeg tehát leginkább talán elrettenteni próbál, más jelentősége nincs.

cloud-music-piracy-201110.jpg

Az MPAA egyébként eredetileg 600 millió dollár körüli összeget követelt: arról sajnos még mindig nem sikerült leszoknia sem nekik, sem a legtöbb jogvédő szervezetnek, hogy az “egy letöltés = egy vásárlás elmaradása”, pedig ez a képlet totálisan téves: attól még, hogy valamit letölt egy felhasználó, egyáltalán nem biztos, hogy azért pénzt is adna. A felhasználók kezébe került egy olyan lehetőség, amely például a fizikai termékek között egyáltalán nem számít újdonságnak, ez pedig a vásárlás előtt kipróbálás lehetősége, hiszen a mozijeggyel alapvetően zsákbamacskát vásárolunk. Ezen kívül azt is több kutatás kimutatta már, hogy gyakran a legtöbbet letöltött alkotások azok, amelyeket semmilyen más (legális) úton nem tudnak a felhasználók beszerezni.

Emiatt különösen népszerűek a fájlcserélő hálózatokon a jellemzően amerikai filmsorozatok, hiszen a Magyarországhoz hasonló szerencsétlenebb vidékekre ezek gyakran hónapokkal, évekkel később jutnak el legális úton. Az internet egy olyan disztribúciós forradalmat hozott, amely a korábbi csatornákat egycsapásra viccesen idejétmúlttá tette. A technológiai környezet megváltozására pedig sikerült úgy reagálniuk a jogalkotóknak – természetesen az óriási pénzeket mozgató médiavállalatok lobbitevékenységének hathatós közbenjárására –, hogy egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozást vezettek be, így ma gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindenki jogot sért de ez nagyjából senkit sem érdekel, és ezzel együtt betartatni is képtelenség. Larry Lessig szavaival élve, a jog szembemegy a józan ésszel.

Hiába nyernek

Az amerikai mozgóképszövetség büszkén hirdeti győzelmét a gonosz kalózok felett, és a Napster, a Grokster, a Kazaa, illetve a Limewire után ismét egy nagy halat sikerült térdre kényszeríteniük. Nem érdemes elmenni viszont amellett a tény mellett, hogy az említett fájlcserélők betiltása konkrétan semmilyen hosszútávon érezhető hatással nem volt az interneten terjedő jogvédett tartalmak mennyiségére.

A Pirate Bay például a sorozatos perek ellenére továbbra is működik, és ott van még több tucat hozzá hasonló nyitott torrent oldal, nem is beszélve a zártkörű közösségként működő alternatív oldalak százairól, mindenfelé az internet rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Amíg a különböző oldalak bezárása, betiltása nem volt hatással a felhasználók fájlcserélési kedvére, addig például Kanadában egy értelmes, átgondolt, jó szolgáltatás úgy tűnik, képes csökkenteni a BitTorrent forgalmát.

Meanwhile in Hungary

Mindeközben ma Magyarországon azon megy a szájkarate a kormány – pontosabban L. Simon László – illetve a művészek egy csoportja között, hogy az üreshordozó-díjak 25 százalékát jogosan nyúlja-e le a kormány és osztja el újra a kénye kedve szerint. A vitába természetesen teljes mellszélességgel beleállt az Artisjus és, de azt sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik fél a képmutatóbb.

Amikor például az Artisjus azt mondja, hogy a szoftvergyártóknak azért nem jár az üreshordozó-díjból, mert annak másolása magáncélra is tilos, következésképp őket persze nem is éri kár, nos ekkor semmiben sem különböznek a legrosszabb politikustól érvelés módszereitől. Mert ahelyett, hogy elismernék a szabályozás nevetségességét, és esetleg próbálnának valamiféle progresszív, előremutató reformjavaslatot tenni, foggal-körömmel ragaszkodnak annak legitimálásához.

Külön szomorú mellékvágánya az ügynek, ahogy a Magyar Narancs újságírója kikelt az ellen, hogy a nyomtatott magazinban megjelent cikket be merték szkennelni, és közzé merték tenni még azelőtt, hogy ők úgy gondolták volna, hogy nagy kegyesen online is elérhetővé teszik. Az online archívumba való feltöltés késleltetése, esetleg annak fizetőssé tétele csupán egy szenvedő formátum kínos, végső haláltusája. Persze amiatt senkit sem hibáztathatunk, hogy a túlélésért küzd, azonban ennek nem biztos, hogy a széllel szemben vizelés a leghatékonyabb módja.

The future is near

Láthatunk számtalan példát arra, hogy a zenészek meg tudnak élni a közönségükből aktív koncertezéssel, crowdsourcingból, merchandisingból. Sok online lap működik sikeresen, és tartja fenn magát még szerény magyar hirdetési piacon is, sőt nagyszerű oknyomozó cikkeket olvashatunk pusztán adományokból fenntartott laptól, amelynek ezúton is a támogatására biztatunk mindenkit. Azt sem látjuk, hogy különösebb visszaesés lett volna tapasztalható a filmiparban, sőt, és Tom Hanks sem szorul még kéregetésre.

Sőt az egyre professzionálisabb technológiák egyre olcsóbbá válnak, így egyre több kezdő fiatal előtt nyílik meg az út, hogy az új eszközök és az internet segítségével megmutassa tehetségét a világnak. Ahogy eddig, úgy ezután is fognak az emberek kultúrára, szórakozásra, művészi alkotásokra költeni, sőt úgy tűnik évről évre egyre többet. Hogy nem azokra a formátumokra, és azokra a művészekre és pláne nem azon médiakonglomerátumok szivárványos papírba csomagolt belülről romlott termékeire, amelyek a korábbi évtizedekben sikeresek lehettek, nos ideje végre elkezdeni hozzászokni.