Ilyen lenne a valódi telepátia

Az emberi agyak közötti közvetlen kommunikáció régóta foglalkoztatja a tudományt. Sci-fik épülnek a kérdésre és próbálkoztak is már olyan gépezet létrehozásával, ami lehetővé tenné ezt. Minden kísérlet eddig valamiképpen a beszédből kiindulva közelített a problémához, valójában azonban egészen másról lehet szó.

Lehetséges-e tudatos kommunikáció két emberi agy között? Egyáltalán ugyanazt értjük-e telepátia és agyak közötti kommunikáció alatt? Átfedés biztosan van a kettő között, de némi különbség is: az agyak közötti kommunikáció mintha valamivel tudatosabb és irányítottabb folyamatnak tűnne. Telepátiáról egymással szoros kapcsolatban álló emberek – például ikrek – gyakran számolnak be, de inkább egymás érzéseinek érzékeléséről beszélnek, mint egy tudatosan vagy szándékosan továbbított gondolatról.

Sci-fiből valóság

Többen próbálkoztak agyak közti kommunikációra alkalmas felület létrehozásával, a legsikeresebb Rajesh Rao és kollégáinak 2013-ban létrehozott eszköze volt. Első lépésben EEG (elektroenkefalográf) segítségével – mely az idegsejtek elektromos aktivitásának mérésére szolgál – letapogatják az agy aktivitását, ezt követően az eszköz elküldi az üzenetet internet segítségével. Végül egy TMS tekercs – melyet a csonttal borított területek vizsgálatára használnak – mágneses impulzust generálva az előző agyi tevékenységet a másik agyába továbbítja.

brain_to_brain_rao.jpg

Forrás: Discover

Ez is beszéd, csak bonyolultabb

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ugyan miben különbözik ez az emberi beszédtől – már magát a metódust tekintve. Gyakorlatilag semmiben: a beszéd során az ember agyi tevékenysége generálja a gondolatok üzenetté formálását, melyet aztán a hangok útján továbbít a vevőhöz, aki egy speciális eszközzel – a fülével – ismét agyi tevékenységgé alakítja az üzenetet. Végül az agy további részei próbálnak értelmet rendelni mindehhez. Ha innen nézzük, akkor a találmány leginkább csak egy nagyon fenszi és komplikáltnak tűnő útja egy olyan dolognak, ami sokkal egyszerűbben is kivitelezhető.

A probléma nem magával a találmánnyal, hanem a megközelítéssel van. Egyes elképzelések szerint nem a nyelvből kiindulva kell gondolkodni, sokkal inkább a két agyfélteke kapcsolatához hasonlíthat az agyközi kommunikáció. A két félteke önmagában is két, jóformán teljes értékű agy, mégis egynek tekintjük, nem két különállónak. Ez pedig a corpus callosum névre hallgató idegrostkötegnek köszönhető, ami kapcsolatot teremt a két agyfélteke között – olyan szoros kapcsolatot, amitől tulajdonképpen eggyé válnak. Tulajdonképpen folyamatos információcseréről és agyak közötti kommunikációról van szó, aminek azonban nem vagyunk tudatában.

telepathy-672x372.jpg

Forrás: Spirit Science

Külső és belső üzenetek

Ezzel szemben beszélgetés közben tudatában vagyunk annak, hogy éppen információt cserélünk egy másik személlyel: külső jel, külső üzenet küldése folyik. A valódi agyközi kommunikáció azonban valószínűleg külső üzenet nélkül kell, hogy történjen. Méghozzá minden létező kommunikációs formától eltérő módon: az egyik személy üzeneteket küld a másik agyába úgy, hogy azokat nem egy másik féltől érkezőnek, hanem saját gondolatainak éli meg és tapasztalja.

És ezen a ponton már tényleg releváns a kérdés, hogy létezhet-e egyáltalán ilyen kommunikációs forma?

Az emberek fejét nem lehet teletömni tudománnyal

A tudománykommunikáció volt a témája a hétfői Media 2.0 Meetupnak, Dr. Láng Benedek megismertette a közönséget a publikus tudományfelfogás modelljeivel, Stöckert Gábor az Index rovatvezetője pedig bemutatta egy piacvezető portál tudományos rovatának működési elveit.

Ismét megtelt a Design Terminál konferenciaterme a Media 2.0 blog Meetupján, ahová nemcsak az előadások érdekessége miatt érkeztek az érdeklődő szakemberek, de új munkakapcsolatok kialakulásának is remekül megágyazott a kötetlen hangulat.

_mg_2810.jpg

Tudománykommunikáció minek van?

Ahogyan azt a beharangozó posztunkban is említettük, a mostani találkozó témája az ELTE egyik képzésének megszüntetésével szomorú aktualitást kapott, pedig a tudománykommunikáció, illetve az ezzel foglalkozó szakemberek szerepe a nagyközönség és a tudományos kutatások, illetve áltudományos hírek kapcsolatában kiemelten fontos. Dr. Láng Benedek előadásában rámutatott, hogy az általános benyomás az, hogy a tudomány nem megfelelően jelenik meg a médiában.

Míg a kutatók a különböző intézetekben,laborokban a külvilágtól szinte elzárva dolgoznak, addig sok, tudományos alapokat és módszertant nélkülöző, de tudományosnak tűnő hír jelenik meg a médiában. Ennek nincs más oka, minthogy a koncentrált lappiacon és az olvasókért folytatott versenyben előnyt élveznek a szenzációhajhász megfogalmazások, kattintásbarát címek, vitatható kutatási eredmények. Mivel ez a média egészére igaz, ezt számon kérni vagy szidalmazni nem célravezető.

Tény, hogy a hatásvadászat miatt sok áltudományos hír és téma is felületet kap, de ez ellen leginkább a média ismeretében, és nem ellenében tud hatni a tudományos közösség. A média torzító, szelektáló mechanizmusait érdemes tehát adottságnak tekinteni, annak fényében pedig főleg, hogy a legfrissebb médiaelemzések szerint még mindig elsődleges forrásnak számít az újság és a televízió a tudomány híreit illetően.

_mg_2808.jpg

Megtölteni, vagy kontextusba helyezni?

Az előadás kulcsfontosságú része a public undestanding of science (PUS) két modelljének ismertetése volt. A PUS röviden az a felület, amelyen keresztül a laikus kapcsolatba kerül a tudománnyal. Hogy ez hogyan működhet hatékonyan, milyen módszerekkel lehet a legtöbb hasznos tudást átadni, erről szól a PUS két modellje. A deficitmodell abból indul ki, hogy az emberek feje alapvetően üres, meg kell tömni tudományos ismerettel, és akkor majd nem fognak bedőlni a különböző babonáknak, áltudományos ismereteknek. Ezzel a legfőbb probléma, hogy irreális elképzelés, hogy az emberek minden területen képesek legyenek megtanulni, befogadni minden információt egy olyan alaptudás eléréséhez, amely képessé teszi őket arra, hogy valamiről meg tudják állapítani, hogy tudományos vagy csupán szenzációhajhászásról van szó. Másrészt e modell úgy tesz, mintha a tudományok egyfajta jól körülhatárólható, kerek egész ismeretek lennének, és nem egy folyamatosan változó, formálódó tudásanyag.

A kontextusmodell ezzel szemben arra alapoz, hogy az embereknek megvannak a különböző ismeretszerzési stratégiáik, és ezek folyamatos fejlesztésével el lehet érni azt, hogy az adott területen szerzett jelentős szakértelem nélkül is el tudják dönteni, mennyire tudományos az adott tartalom. Ez egyfajta metaszakértelemnek is tekinthető, amikor azt az általánosabb szabályrendszert sajátítjuk el, amelyek alapján nagy bizonyossággal és általánosságban megítélhető, hogy mikor kinek, illetve milyen információknak szabad hinni. Összességében elmondható tehát, hogy a deficitmodell alapvetően a tudományos műveltséget helyezi előtérbe, míg a kontextusmodell szociális műveltség kérdése leginkább.

_mg_2932.jpg

Az este második előadója, Stöckert Gábor az online tudományos média működési elveit taglalva, több megdöbbentő saját példával Indexes tapasztalataiból. A történeti áttekintés során elmondta, hogy az Index elődje, az Internettó még erős tech/tudományos gyökerekkel indult szerkesztői összetételéből adódóan, ám ez később eltűnni látszott ahogyan szép lassan az egyik legnagyobb magyar hírportállá nőtte ki magát. Sajnos a tudomány rovat sem tud kivétel lenni az alól, hogy az online médiumok – néhány kivétellel – a kattintásokból élnek, így kénytelenek a tudományos bulvár, illetve az úgynevezett népszerű tudomány felé nyitni cikkeikkel.

Címadás és hírverseny

Stöckert néhány meglepő példát hozott címadási tapasztalataiból is, melyből kiderült, hogy például a “sejtés” szó címbe illesztése után nyugodtan mindenki elmehet hosszú hétvégére, úgyis annyi kattintást fog hozni, mint sok másik cikk összesen. A tudományos hírek, illetve az újságírói munka minőségére szintén nincs jó hatással a portálok közötti hírverseny sem: néhány perces előny is sok kattintást hozhat, javítani pedig ugye utólag is lehet. Ez utóbbi miatt van az is, hogy szaklektorhoz leginkább csak a nagyobb anyagok kerülnek a napi hírek idő és erőforrás hiányában nem. Persze mindezektől függetlenül nem riták a terjedelmes, valóban tudományog igényű írások sem, de ahhoz, hogy fedezni tudják az ehhez szükséges anyagi és emberi erőforrásokat, szükség van arra, hogy a kattintások számát maximalizálják.

11312769_836268573108555_8324351884677225185_o.jpg

Az eseményről készült videó hamarosan elérhető lesz Youtube csatornánkon, további képeinket pedig megnézhetitek Facebook oldalunkon, amit érdemes követni, hogy elsőként értesüljetek következő eseményeinkről. Előadóinknak és hallgatóinknak ezúttal is köszönjük a részvételt, hamarosan találkozunk!

Fotók: Deák Vera

A tudós tanuljon meg beszélni is

Nemrég tartották a BME-n a Szkeptikus Társaság ma már szokásos konferenciáját, ahol idén volt egy kommunikációs szempontból érdekes kerekasztal-beszélgetés is. Ez késztette a szekció két előadóját az alábbi írásra, mely a magyar tudomány kommunikációs lehetőségeit járja körbe.  Hol rontják el az intézmények? Miben lehetnének jobbak az újságírók? Tényleg a média a felelős az áltudományok terjedéséért? Melyek azok a szituációk, amikben nélkülözhetetlen a tudományos intézmények számára egy jó Public Relations szakember? És főleg: ki tehet róla, hogy a Voyager tizedszer is elhagyta a Naprendszert? Egy újságíró és egy a területet kutató pr-os közös véleménye.

(tovább…)

Képek nélküli internetet egy napra!

A Google létezése óta nem nagy ügy jó fotót szerezni, sőt a képek jogtalan felhasználása mondhatni az online kultúra része. A blogok többsége hivatkozás nélkül vesz át illusztrációkat,  az  I F*cking Love Science (IFLS) Facebook-oldal üzemeltetője pedig egy saját márkát épített képek átvételére. A tudományos bloggerek körében egyre nagyobb a felháborodás: a Scientific American egyik szerzője négy blog lecsupaszításával szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy alulértékelt a fotósok munkája az internet korában. Képzeld csak el a kedvenc portálodat fotók nélkül! Más kérdés, hogy néha tényleg nehéz kinyomozni a képek forrását.

A fotósokat nem becsüljük

Naponta rengeteg képpel találkozunk: legörgetjük, posztoljuk, lájkoljuk és megosztjuk őket, közben pedig át sem fut az agyunkon, hogy ez valakinek az alkotása. A bloggerek is számos fotós, illusztrátor és karikaturista munkáját használják fel, hivatkozást azonban csak ritkán látni ezek mellett. Ha kész a blogbejegyzés, keresnek néhány képet a Google-n vagy a Wikipédián, amivel feldobhatják a szöveget. Arra már ritkán figyelnek, milyen jogi megkötések tartoznak egy-egy képhez. A vizuális anyagokat sokan kiegészítőknek tekintik, pedig valójában sokat tesznek hozzá a tartalomhoz.

(tovább…)

A kutatók miatt fedezik fel mindennap az AIDS ellenszerét

Az újságok címlapjai hemzsegnek a szenzációként tálalt tudományos hírektől: károsként ismert ételek jótékony hatásairól, gyógyíthatatlan betegségek ellenszeréről és történelmet író felfedezésekről. Ezek többsége még nem is bizonyított, mégis gyorsan széles körben ismertté válnak, köszönhetően az emberi jellemnek, a figyelemhajhász médiának és a néha csak elfogult, néha elismerésre vágyó kutatóknak. Egy francia kutatócsoport világított rá, hogy a tudományos áttörésként beharangozott kutatási eredményekről a legtöbbször kiderül, hogy tévesek, ezt pedig nem hozzák utólag nyilvánosságra. A kutatások szerint a leleplező munka híre nem kerül a címlapokra. Úgy tűnik, hogy a tudomány és a média érdekei elkezdtek közelíteni egymás felé, ami hosszabb távon félreinformált társadalmakat szülhet. Fontos, hogy a tudósok ne felejtsék el, hogy ők nem médiadolgozók, hanem szakterületük elhívatott képviselői, akiknek mindig kételkedniük kell, eredményeiket pedig felelősségteljesen kommunikálni a sajtó és a nyilvánosság felé.

Nem telik el úgy nap, hogy ne hallhatnánk valami meglepő hírt az egészségről. Még ha épp nem is tombol pusztító járvány, vagy nem terjed a világon veszélyes baktérium, mindig be lehet számolni egy új kutatás meglepő eredményeiről. Olvastad már például, hogy a kávé csökkenti a méhrák, a bőrrák, a diabétesz és a depresszió kockázatát? Hogy a csokoládé erősíti az izmokat, csökkenti a vérnyomást és a memóriavesztést? Hogy megvan a rák, az AIDS és a cukorbetegség ellenszere? És azt, hogy a sör gyógyítja a megfázást, a bor segíti a fogyást, a padlizsán pedig nemcsak vágykeltő, hanem rákmegelőző hatású is? Ezek mind olyan tudományos eredmények, amikről az elmúlt években számolt be a sajtó, hatásvadász címmel, hihetetlen jelentőségű áttörésként beállítva. De vajon mennyi igaz ezekből az állításokból? Az esetek többségében sosem tudjuk meg, hogy további kutatások igazolták vagy cáfolták az eredményeket.

Csak a kávé és a vörösbor

Több weboldal specializálódik arra, hogy egy tanulmány megjelenése előtt értesíti az újságírókat az eredményekről, abban a reményben, hogy a hír valamelyik újság címlapjára kerül. Vannak tuti fogások, például a csokival, a kávéval és a vörösborral kapcsolatos kutatások eredménytől függetlenül mindig sok embert érdekelnek. De ugyanez elmondható bizonyos betegségekről és egészségügyi problémákról is, mint a mellrák, az elhízás, az Alzheimer-kór és az autizmus. Emellett ha egy tanulmány áttörő felfedezésről számol be, szinte biztos, hogy benne lesz a hírekben.

Az Index cikke szerint a Marsról szóló hírek is rengeteg látogatót vonzanak: „Saját olvasottsági adataink alapján is kijelenthető, kevés tudományos hír érdekel annyi embert, mint az, hogy akkor most van-e élet a Marson, vagy nincs. Elég csak azt kiírni a címbe, hogy élet meg Mars, és akkor is tízezrek kattintanak, ha a link mögött egy óra böfögést rejtünk el…”

A sajtó ugyanazt csinálja, mint a kutatók

De mi történik egy olyan kutatással, aminek eredménye szerint a kutatási eredmények többsége téved? Egy ilyen felfedezés vajon bekerülhet a hírekbe? Nos, pontosan ilyet írtak nemrég, a tanulmány pedig nem került a címlapokra, sőt. Egy francia kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az újságok hogyan számolnak be a hiperaktivitással foglalkozó kutatásokról. Először azt a kérdést tették fel, hogy a médiában megjelenő tudományos állítások bizonyos idő elteltével is igaznak bizonyulnak-e. Válaszuk az lett, hogy az esetek többségében nem. Ugyanerre jutott John Ionannidis járványszakértő 2005-ben, amikor azt is megállapította, hogy a tudományos kutatások alig felét ismétlik meg, negyedüket pedig sosem próbálják újra. A rákkutatásokról nemrég az is kiderült, hogy 89 százalékukat képtelenség reprodukálni, így a rákkal kapcsolatos kutatási eredmények is meglehetősen gyenge lábakon állnak.cure.jpg

A francia kutatócsoport következő kérdése az volt, hogy a média utólag helyesbít-e, amikor kiderül, hogy tévedtek a kutatók. Erre a kérdésre szintén nem volt a válasz. Ennek oka, hogy egy szenzációsnak tűnő felfedezés sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy egy korábbi eredményt további kutatások alátámasztottak vagy sem. Ez nemcsak nagyközönségnek szánt médiumokra igaz: a tudományos folyóiratokban is ritkán számolnak be olyan kutatásokról, amikor lényegében semmi sem történik, például ha X molekula nem pusztított el egyetlen sejtet sem, vagy nem tette azt hatékonyabban, mint Y molekula. Pedig annak bizonyítása, hogy valaminek nincs hatása, vagy legalábbis nem volt megfigyelhető változás, különösen fontos a tudomány haladása szempontjából.

Ezért is a média a felelős?

Egy nemzetközi tanulmány szerint, ha egy hibás feltételezés napvilágra kerül, azt nehéz visszavonni, mivel az emberi kultúrában fontos szerepe van az információk továbbításának, és minél meglepőbb vagy felháborítóbb egy állítás, annál gyorsabban terjed. Az emberek főképp olyan információkat továbbítanak, amik erős érzelmi reakciót – undort, félelmet, boldogságot − váltanak ki a befogadóban. Ha egy hír széles körben elterjedt, lehetetlen mindenkihez eljuttatni, hogy mégsem volt igaz. Egyszerűen nem kattint rá senki, hiába írják meg az újságírók.

Persze nem lehet egyszerűen az emberi természetet okolni. Akárhogy is, a félrevezető tudományos információk egyik fő forrása a média. Az újságírók azt emelik ki, ami jól hangzik, és ahogy minden mást, a kutatási eredményeket is gyakran leegyszerűsítve, ferdítve vagy túldramatizálva mutatják be. Más kérdés, hogy így működik a média, ez nemcsak a tudományos hírekre igaz

2Story.jpgViszont nem az újságírók felelősek egyedül ezért a viselkedésért: a kutatók gyakran túlhangsúlyozzák eredményeik jelentőségét azért, hogy felkapja őket a média vagy megjelenhessenek neves tudományos folyóiratokban. Ilyen volt a NASA nagyjából egy évvel ezelőtti ferdítése is, amit utána megpróbált a sajtóra kenni: az USA űrkutatási hivatala tavaly ősszel bejelentette, hogy decemberi sajtótájékoztatójukon hatalmas eredményről fognak beszámolni a Curiosity projekttel kapcsolatban. A következő néhány hétben folyamatosan szivárogtak olyan közlések, amik visszavonták, de legalább finomították volna, majd a várva várt sajtótájékoztatón kiderült, hogy valójában nem találtak semmit. A korábbi bejelentést egyesek reklámfogásnak, mások kommunikációs bakinak könyvelték el. Az eset arra sarkallta a sajtóvilág szereplőit, hogy újraértékeljék a tudomány és a média kapcsolatát.

Kutató vagy médiadolgozó?

media1.jpgA problémát a tudományos világ és a média közötti fontos különbség okozza: az újságírók, riporterek általában pontos választ akarnak adni az öt kérdésre (Five Ws): ki, mit, hol, mikor, miért, de sajnos, ami a tudományt illeti, nehéz bármit is teljes bizonyossággal állítani. Ezt nagyon jól mutatja a következő vicc, amit nyugodtan komolyan lehet venni:

Három tudós utazik egy vonaton Skóciában. Meglátnak a hegyoldalban legelni egy fekete birkát. Az egyik tudós kinéz az ablakon, majd azt mondja:

− Nézzétek, a skót birkák feketék!

A második tudós erre így szól:

−Nem nem, a skót birkák között vannak feketék.

Erre a harmadik ingerülten rávágja:

−Barátaim, Skóciában van legalább egy olyan mező, ahol legalább egy birkának legalább az egyik oldala néha fekete.

A médiában minden eseményként jelenik meg, pedig valójában a tudósok az esetek többségében feltételezésekről beszélnek, amik megerősítésre várnak, és sajnos gyakran hiába. Ezzel a laikusok nincsenek tisztában: mindenki örömmel hiszi el, hogy a reggeli kávé amellett, hogy barnítja a fogakat és növeli a vérnyomást, a rák kialakulásának a kockázatát is csökkenti. Bár igaz, hogy a média rögtön ráharap az ilyen eredményekre, és bemutatásukkor csak az olvasottság lebeg a szeme előtt, az elsődleges információforrás mégis a kutató. Fontos, hogy a sajtóhoz eljuttatott közleményben pontosan jelenjen meg a felfedezés jelentősége, illetve az eredmény bizonyossága. A szenzációkeltés pedig maradjon meg a médiának.

Forrás: http://www.cbc.ca/news/health/it-s-news-but-is-it-true-1.1282472
Fotók: 
http://thescienceinformant.files.wordpress.com/2011/12/parkinsnature1.jpg
http://ksj.mit.edu/sites/default/files/images/tracker/2011/cure.jpg
http://www.wfsj.org/course/en/L2/2Story.jpg

A Tetris javítja a látást

Sokan egyszerűen szórakoztató elfoglaltságnak, vagy felesleges időtöltésnek tartják a videójátékozást, pedig némelyik játék nagyon is komoly. Az utóbbi tíz évben a természettudósok kutatási tevékenységében, az általános- és középiskolások oktatásában és különböző betegségek gyógyításában is jutott nekik szerep. Többnyire meghatározott célokra kifejlesztett típusokról van szó, de ahogy a tompalátás javítására alkalmas Tetris példája is mutatja, még a legegyszerűbb játékról is kiderülhet, hogy könnyen a tudomány szolgálatába állítható.

Biokémiai kutatás videójátékokkal

Bizonyos online játékok a laikusok kollektív intelligenciájára építve hozzájárulnak tudományos problémák megoldásához. Ez persze nem minden területen működik. Az első nagysikerű kezdeményezés a 2008-ban debütált Foldit, aminek célja működőképes proteinek megalkotása 3D-ben. A készülő proteint a játékosok kedvük szerint csavarhatják és forgathatják, intuitív tevékenységükkel segítve a tudósok munkáját. 2011 szeptemberében jelent meg a hír, hogy néhány játékos három hét alatt megfejtette egy HIV-vírushoz hasonló, majmoknál előforduló retrovírus szerkezeti kódját. Ez egy olyan probléma, amit a megelőző 15 évben a szuperszámítógépekkel felfegyverzett tudósok sem tudtak megoldani. Az Foldit sikeréről szóló tanulmány a neves Nature Structural and Molecular Biology című folyóiratban is megjelent, ahol a cikk szerzői mellett a játékosok is fel vannak tüntetve, Foldit Contenders Group és Foldit Void Crushers Group néven.

foldit.jpgHasonlóan működik a 2011 januárjában elindított EteRNA nevű kétdimenziós játék, amiben RNS-szekvenciákat kell tervezni. A képernyőn látható RNS alakját egy megadott formához kell igazítani az alkotóelemek mozgatásával. Minden egyes mozgatás megváltoztatja az RNS alakját, így ez valójában egy türelemjáték, de érdemes kitartónak lenni, mert lehet, hogy épp a mi megfejtésünk hoz áttörést az RNS-kutatásban. Az elért eredményünket láthatjuk a világranglistán, a legjobb RNS-példányokat pedig az életben is szintetizálják. Adrien Treuille, az amerikai Carnegie Mellon Egyetem informatikai szakembere szerint az EteRNA-val töltött fél év után még a legrosszabb játékos is jobb eredményt ért el, mint a legjobb, erre a célra használt számítógép.

A Foldit sikere más tudományterületek kutatóira is inspirálóan hatott. A genetikai betegségek dekódolását célzó videójátékot, a Phylót a montreali McGill University bioinformatikusai fejlesztették. A játékban úgy kell sorba rendezni a genetikai kód alkotóelemeit szimbolizáló színes négyzeteket, hogy egy oszlopba a lehető legtöbb azonos színű kerüljön, és ne legyenek köztük üres helyek. Ahhoz, hogy a következő szintre léphessünk, el kell érni az előírt pontszámot.  A cél a különböző genetikai betegségek azonosítása mellett annak megértése, hogy a szervezet funkciói hol és hogyan vannak kódolva a DNS-ben. Az eredmények mind bekerülnek egy adatbázisba, ahonnan az elemzést követően kutatóknak továbbítják őket. Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban számítanak a játékosokra, mert a mintázatalapú problémák megoldásában hatékonyabbak az emberek, mint a gépek.

phyloPic.png

Jó játékosból lesz a jó diák

A videójátékok szép lassan az oktatás területére is beférkőznek. A játékfejlesztők mellett tankönyvkiadók is részt vesznek olyan játékok tervezésében, amik a biológia, a matematika és a kémia alapvető és összetettebb fogalmainak elsajátítását segítik. Többek szerint a lusta és passzív diákokból is könnyen válhat lelkes tanuló a videójátékoknak köszönhetően. Carrie Heeter, játékfejlesztő és kutató szerint a játéknak bele kellene épülnie a tantervbe, például úgy, hogy speciálisan erre tervezett játékokkal készítik fel a diákokat az iskolai tesztekre. Példaként saját fejlesztésű játékát, a Life Preservert említi, ami az evolúcióról és a földi élet történetéről tanít. Zoran Popovic, amerikai videójáték-kutató a törtek és más matematikai fogalmak megértését segítő játékokat tervezett.

Pár hónapja készült el a CodeSpells nevű videójáték, ami általános- és középiskolásoknak segít a Java programnyelv elsajátításában. A játék története egyszerű: a játékos egy gnómok lakta vidékre érkezik, ahol segítenie kell a varázserejüket elvesztett gnómoknak, méghozzá úgy, hogy Java nyelven ír varázsigéket. Az első pálya végére a játékosok már meg is tanulják a Java programozási nyelv alapjait. A kutatók további esttanulmányokat folytatnak San Diegó-i általános iskolákban, és a jövőben szeretnék széles körben elérhetővé tenni a játékot, mert fontosnak tartják, hogy a diákok szórakozzanak is miközben programozni tanulnak.

Videójátékkal az egészségért

Pár napja elérhető a Re-mission 2, ami a 2006-os verzióhoz hasonlóan a rákos betegeknek segít, hogy könnyebben megbirkózzanak a betegséggel. A játékosok rákos sejtekre lövöldözhetnek, miközben információkat tudnak meg a betegségről és a kezelésről. Vizualizálják, hogy mi történik a testükben, így úgy érzik, hogy kontrolt gyakorolhatnak a sejtek felett. Ennek a pozitív hozzáállásnak a kialakulásához az egészségügyi intézmények személyzete sajnos nem vagy csak ritkán tud hozzájárulni, pedig nagyon fontos szerepe van a gyógyulásban. Nemcsak a hangulatot javítja a Re-mission, a terápiát is segít sínen tartani: azok a betegek, akik játszottak vele, mind az előírásnak megfelelően szedték a gyógyszereiket.

Egy videójáték nemcsak a lelki állapotra lehet jó hatással, hanem fizikai változásokat is előidézhet a testben. Egy kanadai kutatás eredményei szerint bizonyos videójáték-típusok fejlesztik a tompalátó szemet. A tompalátás azt jelenti, hogy az egyik szem látásélessége csökken, az agy pedig idővel kikapcsolja a gyengébb szemet a képalkotásból. Ilyenkor elveszik a 3D látás képessége, és romlik a térlátás. Eddig a szakemberek úgy gondolták, hogy a tompalátás csak gyermekkorban kezelhető, de Dr. Robert Hess szerint a Tetrisszel még felnőttkorban is jelentős javulás érhető el. Speciális szemüveg viselésével a játékosok egyik szemükkel csak a zuhanó, a másikkal pedig csak az alul felgyűlt kockákat láthatják, így a két szem rá van kényszerítve, hogy együtt dolgozzon. A kutatási eredmények szerint ez a tompalátó szem javulását idézi elő, így kiváló alternatívája lehet a hagyományos kezelésnek, főleg a felnőtteknél, akiknél a szem letakarása általában nem vezet eredményhez. A tudósok hamarosan gyerekeken is tesztelik a módszert. Lehet, hogy a jövőben egy hatékonyabb és élvezhetőbb kezelés vár a tompalátó gyerekekre?

Fotók: www.gameinformer.comhttp://csb.cs.mcgill.ca/images/phyloPic.png