Az utóbbi időben egyre több cég és szervezet elégedetlenkedik amiatt, hogy a Facebook-oldaluk elérése egyre csökken. Nézzük, mi ennek az oka, és mi köze úgy általában az internet jövőjéhez!
A felhasználókhoz a Facebookon elsősorban a hírfolyamon keresztül, ömlesztve jut el minden bejegyzés, legyen az akár céges tartalom vagy egy barát állapotfrissítése. Minél több oldalt kedvelünk, annál több bejegyzés verseng a figyelmünkért. Mivel a napjaink várhatóan nem lesznek hosszabbak, az egyre növekvő oldalszám egyre kezelhetetlenebb mennyiségű posztot eredményez, vagyis a hírfolyamunk (és a befogadóképességünk) túlterhelődik. A Facebook szerint egy átlagos felhasználónak napi 1500 bejegyzéssel kellene megbirkóznia, ha minden ismerősének és kedvelt oldalának az összes tartalmát ráeresztenék. Az Edgerank Checker felmérése szerint pedig, amely ezer Facebook-oldal 50 ezer bejegyzését vizsgálta, 2012 februárjától 2014 márciusáig az egyes oldalak organikus elérése 16 százalékról 6,51 százalékra esett vissza.
Sokan értetlenül, elborzadva hallgatják a szlenggel átitatott beszédet, mások pedig már-már művészetet csinálnak a szavak frappáns, humoros csűrés-csavarásából. Nádasdy Ádám nyelvész szerint a szleng nem más, mint kikacsintás a nyelvből; mindig átmeneti: használatba jön, majd egy idő után elavul. A magyar élőbeszédbeli szleng továbbra is virágzik, ám a technológiai újításoknak köszönhetően egyre elterjedtebb nyelvi jelenség az internetszleng, ami nyelvi határokat átívelve minden ország internetes kultúrájában megjelenik.
A szleng egyidős az emberi nyelvvel, nyelvi és kulturális régióktól függetlenül létezik. Eredetileg egy közösségen belül létrejövő kis csoport identitását jelzi, funkciója a csoport összetartozásának megélése és növelése, humorizálás, identitás kifejezése, valamint egyszerűen a nyelvvel való kísérletezés, újítás.
Többször írtunk már Netflix-szel kapcsolatos témáról, egyszerűen azért, mert napjainkban jelentősen formálja a médiafogyasztási szokásokat. Akkora szereplővé nőtte ki magát, hogy még Hollywood is tart tőle, lenyomja a kábelszolgáltatókat, és immár Európában is szépen terjeszkedik. Most azonban azért került a figyelem középpontjába, mert egy olyan megállapodást kötött az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb internetszolgáltatójával, ami hosszú távon rengeteg kérdést vet fel az internet szabadsága, semlegessége szempontjából, és megkérdőjelez magával az internet felépítésével kapcsolatban is dolgokat.
Mivel a Netflix csúcsidőben egymaga nagyobb forgalmat generál az interneten, mint a Youtube, a http és a BitTorrent protokoll együttvéve, nem meglepő, hogy az internetszolgáltatók is jó ideje keresik a módját, hogy valahogy plusz pénzt csikarjanak ki a vállalatból, eddig sikertelenül. Az elmúlt hónapokban azonban rengeteg felhasználó azt tapasztalta, hogy nem működik megfelelően a Netflix szolgáltatása: akadozik a stream. Ennek oka, a Cogent nevű szolgáltató – amely a Netflixnek árul sávszélességet – és a Verzion, illetve a Comcast (internetszolgáltató) hálózata közötti elégtelen a hálózati kapacitás.
A utóbbi kettő azt akarja, hogy a Cogent fizessen díjat a kapcsolatok fejlesztéséért, azonban az egyezkedések kudarcba fulladtak. A Cogent vélenye egyértelműen az, hogy a Comcast és a Verzion saját, Netflixhez hasonló streaming szolgáltatását szeretné az előfizetői számára vonzóbbá tenni azzal, hogy a Netflixet gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi. Ők ezzel szemben azzal érvelnek, hogy egyrészt sokkal nagyobb forgalom érkezik hozzájuk a Cogenttől, mint amennyit ők küldenek hozzá, illetve, hogy különböző megállapodásaik vannak bizonyos szolgáltatókkal: valakikkel a szokásos settlement-free (azaz senki nem fizet senkinek), valakiknek ők fizetnek, mások pedig nekik. Állításuk szerint a Cogent makacs módon nem hajlandó kompromisszumra az ügyben.
A Netflix most beleegyezett abba, hogy fizet egy bizonyos összeget a Comcastnek, amely cserébe direkt kapcsolatot biztosít az előfizetői felé, így gyorsabb, folyamatos lesz a szolgáltatás. Első hallásra ez akár egy win-win szituációnak is tűnhet, hiszen az előfizetők plusz költség nélkül jutnak jobb minőségű szolgáltatáshoz, a Netflix elégedett lesz, mert elégedettek az ügyfelei, az internetszolgáltató pedig a pluszban befolyó összegből fejlesztheti a hálózatát.
Más kép rajzolódik ki akkor, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk. A Comcast nem csupán internetszolgáltató, hanem olyan médiakonglomerátum, amely magában foglalja az egyik legnagyobb filmipari vállalatot, NBCUniversal stúdiót is. Ezzel pedig a Netflix versenytársa, így nem meglepő, hogy saját hálózatán a saját szolgáltatását részesíti előnyben. Ezt azonban nem feltétlenül teheti meg, hiszen az internet semlegességéről szóló szabályozás megtiltja, hogy diszkriminálják a hálózaton átmenő adatforgalmat. (A szabályozás részleteiről bővebben itt.) A konkrét szabályozás mellett a szabad internet eszméjével sem tűnik összeegyeztethetőnek, hogy a Comcast egyes tartalomszolgáltatókat megsarcol a sávszélesség-használatuk miatt, másokat pedig nem.
A Wired szerzője egy nagyon érzékletes példát ad arra, hogy hogyan kell ezt az egész szituációt elképzelni, és miért is jelent ez nagyobb változást az erőviszonyokat, és emiatt az internet sorsát illetően, mint az elsőre látszik. Az olyan internetszolgáltatókat, mint a Comcast vagy a Verzion úgy kell elképzelni, mint az utakat, amelyek az emberek lakásait összekötik a nagy autópályákkal. A nagy autópályák pedig a Cogenthez hasonló közvetítők (angolul bandwith providernek, vagy backbone providernek hívják őket), amelyek a nagy sávszélességet és az összeköttetést nyújtják az olyan szolgáltatásoknak, mint a Netflix. Ha azonban a város minden útja egy szolgáltatóhoz tartozik, vagyis ő uralja a csomópontokat a nagy autópályákhoz, akkor egy olyan alkupozícióba kerülnek, amelyben a Netflix az alárendelt fél. Kénytelen fizetni ugyanis azért, hogy minden házba a zökkenőmentesen eljusson a szolgáltatása. (Az ilyen és ehhez hasonló egyezségeket egyébként peering-nek nevezik.) Nem véletlen, hogy a Netflix a Comcasttel volt kénytelen elsőre megállapodni, amely messze a legfajsúlyosabb szereplő az amerikai piacon, gyakorlatilag megkerülhetetlen. Olyan szolgáltatókból viszont sok van, mint a Cogent, így könnyen elképzelhető az is, hogy ha akarnák sem tudnák megfizetni azt az árat, amelyet monopolhelyzetéből fakadóan a Comcast kér.
A Netflix-Comcast együttműködés részleteit egyelőre nem hozták nyilvánosságra, de sokan várnak az FCC (Federal Communications Commission – a kommunikációs ágazatok szabályozásáért felelős szerv) közbeavatkozására ebben az ügyben. A Netflix ügye pedig szerencsére vonzza a figyelő tekinteteket a Time Warner Cable és a Comcast tervezett egyesülésére, amely finoman szólva nem segítené az erőviszonyok kiegyensúlyozását.
Tudta, hogy Németországban a Youtube videók jelentős része elérhetetlen? Hogy Angliában egy beépített szűrő használatára kötelezik a internetszolgáltatókat? Hogy van már olyan böngésző, amely mindenkinek egyszerűen segít megkerülni ezeket a korlátozásokat? Világszerte folyamatos csata zajlik a színfalak mögött. Harc folyik az információ szabadságáért, az internet semlegességéért, a személyes adatok védelméért, a szellemi tulajdon védelmét szabályozó törvények ésszerűsítéséért. 2014-ben nagyon sok kérdés fog eldőlni a bíróságokon, rengeteget fogunk még hallani ezekről a témákról, fontosságukat nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Győzött a józan ész
Két nagy holland internetszolgáltató fontos győzelmet aratott a napokban: a hágai bíróság kimondta, hogy nem kell továbbra is blokkolniuk a Pirate Bay elérését. A döntés precedensértékű lehet, több nagyon fontos érv is elhangzik az indoklásban. Az egyik, hogy a Pirate Bay blokkolása óta semennyivel nem csökkent a BitTorrent forgalma, sőt tovább növekedett. A szolgáltatók a TNO és az Amszterdami Egyetem egy kutatását is felhasználták az ügy során, amelyek egyértelműen rámutattak arra, hogy a blokkolás után mind a torrent oldalakat használók száma, mind az adatforgalom megnövekedett a protokollon. A blokkolás tehát hatástalan, sőt kontraproduktív volt.
A közösségi média segítségével ért célba egy hetven éve feladott, 2. világháborús szerelmes levél – ám nem eredeti címzettjéhez, és nem is a kézbesítő által elvárt romantikus háttérsztorival. Az internettel már könnyű megtalálni bárkit, a jelenséget a hat lépés távolság elmélete magyarázza.
A 29 éves Abbi Jacobson pár hónapja egy, még 1944-ben feladott levelet talált postaládájában, melyet egy bizonyos Joseph O. Matthews hadnagy írt feleségének. Mrs. Matthews ugyanis 69 évvel ezelőtt ugyanabban a New York-i lakásban élt, melyben most Jacobson. A nő rögtön feladatának érezte a levél kézbesítését, méghozzá olyan reményekkel, hogy egy idős kis házaspárnak okoz majd örömöt elveszettnek hitt szerelmes levelükkel.
Jacobson pár hónapig sikertelenül nyomozott önkormányzati archívumokban és könyvtárakban, ezért egy dokumentumfilm-készítő barátjával az internetes segítéséghez fordult. Elkészítették alostletterproject.comnevű weboldalt, melyet Facebook-csoporttal, YouTube-videóval, és egy Twitter-hashtaggel egészítettek ki. A különleges küldetés villámgyors sebességgel terjedt olyan amerikai híroldalakon, mint az ABC News, a Huffington Post és New York Post. Sőt, Jacobson bejegyzését még egy tévéshow-ban is felolvasták.
Az első válaszokból kiderült, hogy Matthews még 1999-ben, felesége pedig 2001-ben elhunyt. A levél elkésett, viszont Jacobson abban reménykedett, hogy legalább a közeli hozzátartozóknak sikerül azt eljuttatnia. Erre végül a Twitter segítségével került sor. Először egy hölgy jelentkezett be, aki szerint a hadnagy lánya felismerte apja kézírását, majd maga Matthews fia is.
A hadnagy feleségétől búcsúzott a levélben, mikor Okinawába küldték harcolni. A szakaszának egyetlen túlélője volt: ő. Súlyosan megsérült, ezért visszaküldték hazájába, ahol feleségével családot alapítottak, majd egy évre rá elváltak. Ezután elvégezte a Yale-t, újranősült, született két lánya, közben évekig a CIA-nál dolgozott, unokái lettek, és még festett is. Matthews a háború borzalmai után esélyt kapott egy teljes életre, amely szakaszbeli társainak és a világháború többi fiatal áldozatának nem adatott meg.
Visszatartották
A történet nem úgy végződött, ahogy Jacobson elképzelte, vagy, ahogy a hasonló témát feldolgozó, Levelek Júliának című 2010-es romantikus film, melyben egy idős hölgy talál rá ifjúkori udvarlójára. Viszont összehozott egy családot. A testvérek közösen emlékeztek édesapjukra, akiről levele sok újdonságot elárult, és az interneten keresztül felkereste őket egy unokatestvérük, akinek létezéséről nem is tudtak. A továbbra is aktív lostletterproject.com kétség kívül bizonyította a közösségi média erejét.
De mégis hol és miért kallódott ez a levél 70 éven keresztül? Matthews lánya szerint valószínűleg ezt a levelet is visszatartották, mint megannyi háborúban feladott küldeményt, nehogy valaki információt szivárogtasson ki. És hogy lehet, hogy most pár hét alatt sikerült megtalálni a gazdáját?
A posta azért még az internet segítsége nélkül is képes rég elveszett levelek kézbesítésére. Szeptemberben egy 69 éves nevadai nő kapta meg édesapja közel hét évtizeddel korábban írt levelét, melyet akkor háromhetes kislányának írt. A 25 éves John F. Eddington még azelőtt, hogy megláthatta volna újszülött gyermekét, 1944. június 27-én esett el Olaszországban.
Hat lépés távolság
Erre adhat tudományos választ a hat lépés távolság elmélete, mely szerint a Földön bármely két ember között maximálisan öt másik áll. Az elmélet Karinthy Frigyes sejtéséből indult még 1929-ben, majd 1967-ben egy Stanley Milgram nevű amerikai pszichológus igazolta az úgynevezett kisvilág-tulajdonságot vizsgálva. Kísérlete során véletlenszerűen kiválasztott kansasi és nebraskai lakosokat kért fel arra, hogy juttassanak el egy levelet egy számukra ismeretlen félnek Massachusettsbe úgy, hogy olyannak küldjék a levelet, akikről feltételezik, hogy ismeri a célszemélyt, vagy legalábbis közelebb lakik hozzá. Az egyik ágon hatvan, a másikon 160 levél indult útnak. A 220 levélből 47 ért célba 2-10 lépésnyi távolságot mutatva. A hat lépés távolságot az internet nyilvánvalóan lerövidíti, ezért megy könnyebben a rátalálás.
Milgram elvégzett még egy ehhez hasonló kísérletet annak tesztelésére, hogy az emberek mennyire segítőkészek olyanokkal szemben, akik nincsenek jelen, ezen keresztül vizsgálva a csoportok felé irányuló attitűdjeiket. Az „elveszett levél” kísérlet során lepecsételt, bélyeggel ellátott leveleket hagytak nyilvános helyeken. A levelek nagy része, mely elismert szervezeteknek (pl. az orvosi kutatóintézet), egyéneknek szólt, kézbesítve lettek a címzetteknek, míg azok az egyesületek küldeményei, melyek valami miatt különösnek vannak titulálva a köztudatban (pl. a náci párt hívei), azok nem.
Mikor olvastál el utoljára egy háromszáz oldalnál hosszabb könyvet? Egyáltalán mikor olvastál el utoljára egy könyvet? Mikor olvastál végig utoljára egy cikket a neten? Az olvasás évezredek óta az emberi kultúra része, viszont az, hogy hogyan olvasunk, folyamatosan változik. Az olvasás természetellenes tevékenység volt, mert a veszélyforrások kiszúrásához szórt figyelemre, állandó éberségre volt szükség, de az agy fokozatosan alkalmazkodott ehhez az erős koncentrálást igénylő elfoglaltsághoz. Ma már gyakorlatilag nincs idő mély elemzőmunkák írására, és azok befogadására, a digitális szövegeknél pedig hajlamosak vagyunk multitaskingra, elkalandozunk. Ez végül az erős koncentráció és a fejlett memória elvesztésével járhat.
Ha nincs kedved végigolvasni a teljes cikket, akkor olvasd el alul a keretes szöveget!
A kultúra átformálja az agyat
Évszázadokon át azt hittük, az agy szerkezete megváltoztathatatlan: a tudósok úgy gondolták, lehetetlen, hogyha az agy valamelyik része károsodik, akkor megváltoztassa saját idegpályáit, vagy újfajta módon kezdjen működni. Ma tudjuk, hogy valójában egy hihetetlenül rugalmas szervről van szó, ami képes alkalmazkodni a körülményekhez.
Az agy és kultúra közötti kapcsolatra a hagyományos válasz az volt, hogy az agy hozza létre a kultúrát. A fenti felfedezések azonban rávilágítottak arra, hogy a kultúra is alakítja az agyat: a civilizáció ilyen szempontból technikák sora, amelyekkel a vadászó-gyűjtögető agy átszerkesztette magát. Ebből következik, hogy a tudás gyűjtésére, rendszerezésére és továbbadására használt eszközök is megváltoztatják az agy szerkezetét, az információk tárolásának és feldolgozásának a módját.
Nincs elmélyült olvasás az internet korában
Vajon hogyan alakítja át az idegrendszert, ha rászokunk a digitális tartalmak fogyasztása? Másképp működik annak az agya, aki a digitális világban nő fel? Először gondoljuk át, hogy miben különbözik a hagyományos könyvolvasás attól, amikor valamilyen elektronikus eszközön, például számítógépen olvasunk. A nosztalgikus kép szerint az ember fogja a könyvét, elvonul egy csendes helyre, elmélyül az előtte lévő szövegben, és jó pár órán keresztül tudomást sem vesz a külvilágról.
Az e-szövegnél viszont elkezdünk olvasni egy könyvet vagy cikket, amiben linkek tömkelege csábít arra, hogy ugráljunk a szövegek között, esetleg közben megjelenik egy figyelmeztetés a képernyő alján, hogy új email érkezett. Az email megválaszolása után visszatérünk az olvasmányunkhoz, de közben felnézünk a Facebookra is, hogy hozzászólt-e már valaki a nemrég közzétett bejegyzésünkhöz. A különböző médiumok közti határok elmosódnak, gyakran ugyanazt az eszközt használjuk szinte mindenre. Folyton éhezünk az újabbnál újabb információkra, így akaraterő és elszántság kell ahhoz, hogy minden mást kizárjunk.
Az internet korában már nem tudunk egy szövegre koncentrálni, viszont kárpótlásul olyan képességeket kapunk, amikről néhány évszázada még senki nem is álmodott. Egy 2008-as amerikai vizsgálat szerint a hagyományos módon, hosszabb szövegeket olvasók fejében azokon az agyterületeken figyelhető meg aktivitás, amelyek a nyelvért, a memóriáért és vizuális adatfeldolgozásért felelősek, az e-szövegek – elsősorban a webes tartalmak – olvasása közben pedig a döntéshozatalért és a problémamegoldásért felelős területek dolgoznak. Természetesen az olvasás egyik fajtájáról sem jelenthetjük ki, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, de az biztos, hogy másra jók.
Kedves olvasó!
Gondolkodtál már azon, mi lenne, ha a digitális szövegek teljesen átvennék a nyomtatott könyvek helyét? Egyáltalán bekövetkezhet ez? Vajon milyen változásokat hozna a felsőoktatásban? Milyen új tanulási és szöveg-feldolgozási stratégiákra lenne szüksége a jövő hallgatójának a sikerhez? Másképp gondolkodna az az ember, aki csak digitális szövegekkel találkozott?
A BME kommunikáció szakos hallgatójaként lényegében a fenti kérdésekre keresem a választ. Szakdolgozatot írok a témában, és szükségem lenne a segítségedre: egy csoportos beszélgetés keretében szeretném meghallgatni budapesti egyetemisták véleményét. Ha téged is foglalkoztatnak ezek a kérdések, és szívesen segítenél, akkor írj nekem a digitalis.szovegek@gmail.com címre.
Ha eddig eljutottál, akkor még nem szippantotta be teljesen az agyadat a digitális kultúra 🙂
