Mit néz nagyjából 30 millió amerikai esténként? Mi generál nagyobb internetes adatforgalmat minden este, mint a Youtube, a Facebook és a BitTorrent együttvéve? Nem, nem Szepesi Niki zenés videójáról, de még csak nem is Justin Bieberről van szó, hanem a Netflixről, Amerika legnépszerűbb streamingszolgáltatójáról.
Múlt vasárnap jött ki a Netflix harmadik saját gyártású sorozata, az Arrested Development új évada. A sorozat hét év után folytatódott, annak idején a Fox csatornáján három évadot élt meg, majd nem olyan régen a Netflix megvette a jogokat. A Netflixen keresztül egyszerre az összes epizód megtekinthető, amelyet az előfizetők 10 százaléka egy nap alatt végig is nézett. Vasárnap az Egyesült Államokban nagyjából 3 millió ember összesen 21 millió órát töltött a tévé képernyője előtt. Bemutatjuk honnan indult, és miért jelentheti ma már alternatíváját a kalózkodásnak, ott ahol elérhető.
A DVD-ktől a sugárzásig
A Netflix az egyik legjobb példa arra, hogyan sikerült egy vállalatnak a meglévő technológiák hatékony kihasználásával, a piacon zajló folyamatok figyelembevételével és a fogyasztók igényeinek megértésével egy olyan szolgáltatást létrehozni, amely reális alternatívájává vált a P2P-feketepiacoknak. A vállalat 1997-ben alakult, a Netflix pedig 1998-ben kezdte meg működését. A cég első időszakában országos DVD-kölcsönzőként működött az Egyesült Államokban, és hamar népszerűvé vált kedvező áraival és rugalmas feltételeivel. 2005-ben 35 ezer különböző cím közül válogathattak a vásárlók, és a cég 1 millió DVD-t szállított ki naponta a kölcsönzőknek. Az igazi áttörést a streamingszolgáltatás bevezetésével érték el. A lenti ábra tökéletesen összefoglalja az internet elmúlt tizenpár évének fejlődését. Ahogy csökkent a hagyományos modemes előfizetések száma úgy nőt folyamatosan a Netflix előfizetőké.
Az AOL modemes internetszolgáltatásának előfizetői és a Netflix előfizetők számának alakulása 2003-2012 között
A vásárlók az elérhető árú havidíjért cserébe korlátlan hozzáférést kaptak egy egyre növekvő online adatbázishoz. A Netflix mára a 66 százalékát uralja az Egyesült Államok digitális filmkölcsönző piacának, a streamingszolgáltatása pedig csúcsidőben nagyobb forgalmat bonyolít, mint a YouTube, a Hulu, az Amazon.com, az HBO Go, az iTunes és BitTorrent együttvéve.
Az Egyesült Államok digitális filmkölcsönző piacának szereplői 2009-2011 között
A vállalat 2010-ben kezdett terjeszkedni: először Kanadában indította be streamingszolgáltatását, majd 2011-ben Közép- és Dél-Amerika egyes országaiban. Az Egyesült Királyságban és Írországban 2009 elején indult, augusztusra pedig elérte az egymillió előfizetőt. 2012 októberétől Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban is elő lehet rá fizetni. Arról egyelőre nincs hír, hogy Magyarországon terveznének terjeszkedni.
Mindent tudnak rólunk
A Netfllixnek van még egy óriási előnye, amivel manapság a Google-höz és a Facebookhoz hasonló óriások rendelkeznek, és értéke gyakorlatilag felbecsülhetetlen: hihetetlen mennyiségű adata a nézőiről, pontosabban azok szokásairól. Pontosan tudják, hogy a több, mint 36 millió előfizetőjük mit, mikor, miért, milyen hosszan néz. A House of Cards című első saját sorozatukat már-már tudományos módszerekkel készítették el: a színészek kiválogatásától, a történet összeállításán át, a hirdetési módszerekig mindenben nagy szerepet játszottak a nézők értékeléseiből és szokásaiból felhalmozott adatok. A mérnöki és a művészi munka ilyenfajta találkozása mindenképpen újdonság, és a House of Cards esetében úgy tűnik a nézőknek bejön. (IMDB-n 8,9-es átlagot produkál.)
Hollywood figyel
Hollywood legbefolyásosabb szereplőinek figyelmét nemcsak az új módszereik és a nézettségi adatokkal való titkolózásuk miatt keltették fel, hanem mert meglepő módon saját sorozatukból egyszerre az összes részt elérhetővé tették. Ezzel belopták magukat az eddig jellemzően a feketepiacokról sorozatot fogyasztók szívébe, hiszen közöttük évek óta nagy divatnak örvend az a fajta darálás, ami most az Arrested Family esetében is történt. Erre eddig csak az illegális letöltőknek volt lehetőségük, hiszen DVD lemezen sorozatokból csak akkor jelent meg egy-egy teljes évad, amikor a TV csatornákon már lefutott legalább egyszer. Ez a fajta szabadság, amelyet a Netflix a nézőknek kínál egy újabb érvet és lökést adhat a felhasználóknak, hogy az illegális letöltés helyett a legális szolgáltatások felé forduljanak. “We think of the technology as a vehicle for creating a better, more modern experience for the content we have.” – nyilatkozta Reed Hastings, CEO.
Az előfizetők száma és a bevételek is folyamatosan emelkednek, amely arra enged következtetni, hogy egy jól működő üzleti modellt sikerült létrehozniuk. A szolgáltatás sikeresen alkalmazkodik a nézők igényeihez és megváltozott médiafogyasztási szokásaikhoz. Az fájlcserélés ellen komoly erőkkel harcoló nagy stúdióknak viszont a Netflix sikere is szúrja a szemét. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a Warner Brothersnek a közelmúltban elindult saját előfizetős streaming szolgáltatása, amelyen keresztül jellemzően a saját tartalmukat akarják árusítani.
A Warner által kínált szolgáltatás drágább és jelenleg nagyságrendekkel kevesebb elérhető tartalommal rendelkezik, mint a Netflix. A használati lehetőségei korlátozottak: míg a Netflix gyakorlatilag bármilyen internetre kötött eszközzel elérhető, legyen az PC, Mac, okostelevízió, tablet vagy akár mobiltelefon, addig a Warner szolgáltatása kizárólag PC-n vagy Macen, illetve egy külön megvásárolható set top boxon keresztül használható, amely a digitális adások vételére alkalmas készülék. Ráadásul a manapság már alapvetőnek számító HD-minőségű tartalmat kizárólag az utóbbin keresztül érhetik el a nézők.
A Warner próbálkozik
Azzal, hogy saját szolgáltatást indítanak, tartalmaikat pedig licencelés helyett megtartanák maguknak, az online televíziós piac fragmentálását próbálják elérni és a saját szeletüket szeretnék ebből a tortából is kihasítani. Ez a logika viszont nehezen egyeztethető össze a másik oldalon, az illegális letöltések ellen folytatott harccal.
Persze a Warnernek joga van saját tartalmát csak annak, és olyan feltételek mellett eladni, ahogyan és amennyiért akarja. Joga van a Netflixtől akár megvonni azt, és megpróbálni a felhasználókat a saját áruházába csábítani, és több pénz kisajtolni belőlük. A felhasználók viszont kényelmesek. Nem szeretnek előfizetni újabb és újabb szolgáltatásokra csak hogy legálisan hozzáférjenek bizonyos tartalmakhoz. Azt akarják hogy egyszerűen, egy helyről minden könnyedén elérhető legyen.
A Netflix jelenleg jó esélyekkel veszi fel a versenyt a kalózpiacokkal, legalábbis elméletben. Paradox módon a legnagyobb sebet azok a kiadók ejthetik rajta, akik az illegális fájlcserélés elleni harc élenjárói. Amennyiben a nagy kiadók tömegével döntenek úgy, hogy saját tartalmaikat a Netflix számára nem, vagy csak megfizethetetlen áron teszik elérhetővé, úgy a kínálat csökkenésével a szolgáltatás vonzereje is csökkenhet. Persze számunkra ennél sokkal fájdalmasabb, hogy ilyen minőségű szolgáltatás hasonló áron még csak nyomokban sem fedezhető fel a hazai piacon.
Jó nagy pofont kapott a kormánytól a magyar média: valaki úgy gondolta, hogy elég ebből az alakulgató, oknyomozó közösségi újságírásból, amit az Átlátszó viszonylag sikeresen beültetett a köztudatba. Pedig nem világmegváltó, amit tettek: felhívták rá a figyelmet, hogy az információ-szabadságról szóló törvény szerint bárki kikérhet egyébként közérdekű adatokat. Micsoda dolog ez már, az emberek elkezdtek élni a jogaikkal.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez eddig is így volt, viszont a legtöbb intézmény szerette jól eldugni ezeket az információkat. Nem véletlenül: a kategóriába olyan lopást, sikkasztást, mutyit érzékenyen érintő dolgok is beletartoznak, mint például a költségvetés, vagy akár egy-egy konkrét szerződés tartalma, benne az összeggel.
A Cser-Palkovics András és Vas Imre által benyújtott törvénymódosítás szerint egyszerű földi halandó mostantól nem férhet hozzá ezekhez az adatokhoz. A kitüntetett szerep csak a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt (KEHI) és az Állami Számvevőszéket (ÁSZ) illeti meg. Aki olvasta mondjuk a ÁSZ bármelyik jelentését, az tudja, mit jelent ez: a hivatal sokszor valóban rávilágít furcsa dolgokra, szépen le is írják millió egyéb kötelező dolog közé elszórva, mindenki hümmög két sort, amikor megjelenik, aztán ennyi.
Az újságíró viszont nem hivatalnok: ha valahol sztorit szagol, arra ráugrik. Ilyenkor segíthetett ez a törvény, leginkább szintén ügyvéddel felvértezve, bár a teljes képhez azt is látni kell, hogy a terpeszkedő állami szerkezetekben néha nagyon nehéz megtalálni az adott témáért felelős intézményeket, napokba, néha hetekbe telik néhány egyszerű válasz kicsikarása, arról nem is beszélve, hogy sokszor végtelen ciklusban pattoghat a hivatalok között a nemkívánatos bámészkodó. Adatot igényelni, oknyomozni a gyakorlatban eddig sem volt egyszerű, még ha az utóbbi időben olyan nemzetközi megmozdulások is rásegítettek, mint például a Wikileaks. Arról nem beszélve, hogy a törvény nem szabályozta egyértelműen, mit kell kiadni, mi számít megfelelő válasznak, így látszólagos dolgokkal könnyen el lehetett sikálni a kérelmeket. Aztán pereskedjen, akinek van ideje.
Aki akarta, és legalább volt egy jó könyvelője meg egy új ügyvédje – állambácsinak pedig akad –, elég jól el tudta rejteni mocskos ügyeit. Így aztán különösen érdekes a megszavazott, egyébként kivételes és sürgős eljárásban tárgyalt törvénymódosítás. Leginkább azt az érzetet kelti az emberben, hogy megtettük, mert megtehetjük. Ti meg ne pattogjatok.
A lépésre válaszul több jogvédő szervezettel együtt az atlatszo.hu kilépett átlátható kormányzásért létrehozott Open Government Partnership nevű bizottságból. Nem hivatalos csatornákon már tüntetést is pedzegetnek, meglátjuk, mennyire tartozik csak a monitor mögé ez az egész ügy.
A klasszikus polgári értékrendnek nyilván nem része az információhoz való szabad hozzáférés (sőt, az illetékes minisztérium hozzáállása alapján a tudás se legyen már mindenkié), de azért ez a mentalitás egészen máshonnan dereng nekem. Ugye, elvtársak?
Puzsér Róbert Média: a népek ópiuma címmel tartott stand-up estet csütörtökön a Bazaar Klubban. Terítékre került Hajdú Péter, Friderikusz, Tvrtko és Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője is. Kérdés, hogy mennyivel különb náluk a magyar média fenegyerekének kikiáltott kritikus, aki maga is a kereskedelmi médiának köszönhetően vált celebbé. A 90 perces előadás a tökéletes bizonyíték arra, hogy aggasztó a magyar média helyzete: ahol már a médiakritika is tömény fikázás és káromkodás, ott valami nem stimmel.
Puzsér Róbert a Csillag Születik című tehetségkutató zsűritagjaként bukkant fel a semmiből néhány évvel ezelőtt, és szúrós megjegyzéseivel pillanatok alatt a figyelem középpontjába került. A műsor befejezése után a versenyzők helyett kénytelen volt a celebeket célba venni. Azóta Kiszel Tünde, Havas Henrik, Vágó István és Gáspár Győző is rendszeresen megkapják a magukét.
Celebvilág lakói
Az este egy hosszúra sikerült Hajdú Péter-gyalázással kezdődött. Miután Puzsér egy Facebook-bejegyzésben kritizálta azt, ahogy Hajdúék a gyermekeiket nevelik, a Frizbi műsorvezetője felhívta őt, és fizikai aggresszióval fenyegetőzve felszólította, hogy szálljon le a családjáról. Valószínűleg ez a telefonbeszélgetés vágta ki Puzsérnál a biztosítékot, és vitte rá arra, hogy az előadás felét Hajdú Péter ócsárolásának szentelje. Én nem érzek olyan heves ellenszenvet iránta, de mindentől független úgy gondolom, hogy 45 percet nem érdemel meg a kellemes tavaszi estémből.
A következő felvonásban Friderikusznak jutott a főszerep, de ismét előkerült Hajdú Péter neve is. Tvrtko sem maradhatott ki a sorból, akit a Bándy Kata-gyilkossággal kapcsolatos posztjai miatt kritizált. Az ügy stand-up elemként való emlegetése miatt a közönségből többen is elhagyták a termet. Ezután Horváth Ádámnak, a Szomszédok elismert, több szakmai díjjal jutalmazott rendezőjének a szapulása következett. Puzsér a 90-es évek népszerű sorozatát röhejnek, az idén 83 éves rendezőt pedig az ország szégyenének nevezte. Szerinte ő „egy szaros senki”, akit az egész ország gyűlöl. Nos, nagyon kíváncsi vagyok, hogy hány ember él az országban, aki a gyűlöli Horváth Ádámot. Biztosra veszem, hogy nem túl sok ilyet találnánk.
Elismerem, hogy azért intelligens meglátások is becsúszotak. Ilyen volt például az az észrevétel, hogy a bulvár média előszeretettel csámcsog BB Évi romokban heverő életén, de ilyenkor azt is reklámozza, hogy tönkretett egy hús-vér embert. Az utolsó húsz percben a bulvárról, az eldobható celebek kitermeléséről és a reality műfajról volt szó. Az előzőek után ez felüdülés volt, még akkor is, ha olyan dolgok hangzottak el, amikkel a legtöbb gondolkodó ember tisztában van.
„Milyen kurva jól megmondta!”
Amit Puzsér művel az nem kritika, hanem szimpla fikázás. Tény, hogy nehéz fogyasztható kritikát megfogalmazni úgy, hogy az ne legyen okoskodó, sznob vagy unalmas. A kritika elmozdítása a szórakoztatás irányába jó ötlet, de lehetett volna színvonalasan is csinálni.
Azt vallja, hogy szándékosan vetette bele magát a celebek világába, hogy belülről kezdhesse kiirtani a tömegmédia gyomorforgató hülyítéseit, miközben gyakran úgy tűnik, valójában semmivel sem különb azoknál, akiknek beszólogat. Pár napja a magyar stand-upot is jól leszólta. Szerinte a hazai stand-up színvonalának süllyedése Kiss Ádám nagypofájúságának, alpári poénjainak és átlátszó kitalációinak köszönhető. Puzsér szerint a magyar médiában rajta kívül mindenki kretén. Valaki azért mert hiteltelen, valaki azért mert arcoskodó, valaki pedig azért, mert alpári. Joker-kérdés: a fentiek közül melyik nem jellemző Puzsérra?
Ha erről van szó, akkor miért rajonganak érte olyan sokan? Mi emberek szeretjük azt, ha valaki megmondja a tutit, csüngünk a szavain, lájkoljuk és megosztjuk. A megmondóembereknek többnyire elfogult véleményük van, ami hatalmas egóval és hatásvadászattal párosul. A jól megmondásnak általában a töménytelen mennyiségű káromkodás és a semmit sem jelentő, ám hangzatos szavak – mint például média-antikrisztus vagy médiafogyatékos – is nélkülözhetetlen elemei. Nem feltétlenül a mondanivaló tartalma a lényeg, hanem az, hogy utána levonhatjuk a következtetést: „Milyen kurva jól megmondta!”.
„Ki ez a kritikus?” „Mit tett le ő az asztalra?” „Megnézném, hogy csinálja utánam!” Ilyen és hasonló mondatok hagyták el azon versenyzők száját, akiket Puzsér Róbert az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató versenyén kritikájával illetett. Azóta a kritikus megnyilvánulásaiból gyűjtemények, mémek lettek, és mindenkinek ő jut az eszébe, ha elhangzik valahol a kérdés: „Mi volt ez a pusztító alpáriság?” Sokan vannak, akik nem értik, még többen, akik negatívan nyilatkoznak róla, viszont mára van egy népes tábor, akik úttörőnek tartják, harcosnak a média bűnös világában. Igen, ma Magyarországon kevés ember van, aki ne ismerné Puzsér Róbert nevét. Ő az a kritikus, aki ismertségét az általa sokszor, és rendkívül keményen kritizált médiának köszönheti. A kereskedelmi médiába kerülve elvetette a kritikai gondolkodás magjait a nézők, hallgatók fejében, s bár a műsor már jó ideje véget ért, Puzsér a képernyőn, a köztudatban maradt. Mindig van egy új történet, egy sértődött sztár, vagy épp egy műfaj, mint legutóbb a magyar stand-up, amiről persze meg van a véleménye a kritikusunknak.
Pedig Puzsér Róbert ténykedése a média ellen, a nézőkért, az individuum szabad és tiszta gondolkodásáért, nem ekkor kezdődött. A magyar-történelem szakos tanárként végzett, rádiót, tévét megjárt műsorvezető-szerkesztő-kritikus mindig is igyekezett figyelmünket felhívni arra, hogy mennyire veszélyes is a média, vagy annak tudattalan fogyasztása, hogy mik vagyunk mi, mozgatott bábok a tévé képernyője előtt. Puzsér bárhol, bármikor kimondja: a média hazugság, és kemény kritikát alkot azok felett is, akik mediatizált világunkban igyekeznek kihasználni az egyének tudatlanságát, felkészületlenségét. Tabukat boncolgat, érzékeny témákat tárgyal, és olyan kérdéseket tesz fel a médián keresztül, amit eddig senki nem mert, vagy nem tudott feltenni. De vajon miért most, és miért pont ő?
Míg a magyarság egy részének a 2012-es tehetségkutató új, üde színfoltja volt a nyílt és őszinte kritikus, addig neki ez egy új csatorna, egy széles nyilvánosságú, hatalmas tömegeket elérő üzenetközvetítő volt csupán. Célját elérte, megismerte nevét egy ország, felfigyeltek rá, s talán még fontosabb, személye mellett az általa képviselet gondolatokra is.
„Nem bántam meg, mert nagy nyilvánosság előtt fejthettem ki a kritikai attitűdömet, meg a médiakritikai véleményemet. Ezzel én most nagy, széles tömegekhez tudok eljutni.” – nyilatkozta Puzsér Róbert egyik videóinterjújában a tehetségkutatót követően. Kellett is ehhez egy ilyen műsor, az egyik legnézettebb csatornán. Az adás közben és utána, a kritikus régebbi munkái is szárnyra kaptak, a videómegosztókon sorra nézték az emberek a pár éve forgatott Reklámtörvényszék részeket és régebbi, komoly társadalmi problémákat fejtegető rövidfilmjeit, vagy látogattak el a kritikus saját honlapjára, ahol nagy dózisban tudták magukba szívni a tanítását.
Puzsér mára szinte mindenről és mindenkiről megmondta a véleményét, könyvet írt, videó blogot indított, tucatnyi reklám felett mondott ítéletet, hadat üzent a celebeknek, lerántotta a leplet a média által ránk zúdított szemétről, és többtízezres rajongótábort gyűjtött maga köré a Facebook-oldalán. Még a kritikát is megkritizálta. Kisfilmjei, műsorai valós problémákat tárnak fel, valódi médiakritikát alkot. Írásai utat mutatnak mindazoknak, akik úgy döntenek, fel akarják venni a harcot a tudat gyarmatosításával szemben.
Az persze kérdés, hogy miért épp most, miért így került nagy nyilvánosság elé egy olyan kritikus, aki beszólásaival kiérdemelte a legmegosztóbb személyiség díját. Sokan gondolják azt, hogy ő is csak egy báb, akit valójában, bármit is mondjon, a média mozgat. Hiszen a csatorna dönti el, hogy mikor adnak le vele műsort, mikor hova hívják, mikor hagyják felszólalni, és miről kérdezik. Ha az ember nem jár utána, nem követi a kritikus munkásságát, valóban úgy tűnhet, csak akkor kérdezik, ha van miért, és csak arról, amiről jó, ha kifejti kritikai véleményét.
Még talán egyszer sem tették fel neki élő adásban, hogy miért gondolja, hogy a média hazudik, ahogy azt sem talán, hogy hogyan vélekedik az aktuálpolitikáról, az elit befolyásoló erejéről Magyarországon. Mindenki arra kíváncsi ki is ő valójában, vagy ha mégsem csak egy álarc, ez a kritikus karakter, miért vált ilyenné?
Pedig teljesen mindegy, hogy ki ő, valójában arra kell figyelni amit, és ahogy mond. Pont az lenne a lényeg, hogy el tudjunk vonatkoztatni a beszélőtől, és csak a tartalom alapján döntsünk, mondjunk ítéletet. Ma azonban az arctalan gondolkodókra kevesen figyelünk fel, és ők, hogy végre meghallgatást találjanak, a médiában szólalnak fel, bekerülnek a gépezetbe, és elvesztik azt, amiért addig, igaz kevesen, de valóban tisztelték őket, hogy médiától függetlenül képesek a médiakritikára. Ez egy ördögi kör. Ami viszont Puzsért illeti, talán neki sikerül megtartani az általa képviselt eszméket, értékeket. Mondhatnánk azt is talán, hogy a média saját maga gyártotta fegyvere lesz a végzete.
„Én minden produkciót tízes skálán értékelek. A hetes az már továbbjutó. Az ötös szólhat, miközben dolgozok, és nem kapcsolom ki. A négy az, ami szól, de zavar és kikapcsolom. Hármas az, amitől eltiltom anyámat, a kettestől már anyámat sem kell eltiltani.” (Puzsér)
Röviden: semmit. Sajtóközleményeket persze lehet írni, de azt senki ne várja el, hogy az újságírók foglalkozzanak a naponta ezerszámra megjelenő okostelefon-alkalmazásokkal, vagy éppen az üzleti réteget megcélzó, még nem működő, inkubátorban nevelkedő projektekkel.
Arra, hogy hogyan ne csináljuk, jó példát láttunk pár napja a Gwakernek köszönhetően: a Yahoo hétmilliárdot fizetett egyetlen alkalmazásért egy 17 éves brit srácnak, Nick D’Aloisio-nak. Ez már önmagában is elég meglepő, még akkor is, ha Summly nevű alkalmazása elvileg nagyon sikeres volt. Nem csinál mást, mint amit a neve mond, pár szóban összefoglalja a hírek lényegét. Arról mondjuk ellentmondásos információk keringenek, hogy maga a program mennyire hatékony.
Az biztos, hogy a Gwaker tesztje szerint 2011-ben még elég rosszul működött, meg is választották a hét legrosszabb alkalmazásának. Hogy jön ez az egész a címhez? A blog eredetileg nem akart foglalkozni D’Aloisio fantasztikus termékével, amit a tini igen rossz néven vett: levelekkel kezdte bombázni a szerkesztőséget, hogy írjanak már az alkalmazásáról. Aztán, miután leírták, hogy szar, még több levelet küldözgetett, hogy ne írják már ezt, tönkre teszik az üzletét.
A sztori szépen összefoglalja az okostelefonos alkalmazások és startupok médiával kapcsolatos helyzetét. Az újságírók nem gonosz manók, akiknek azért fizetnek, hogy minél jobban keresztbe tegyenek a hatalmas üzleteknek, viszont tényleg nagyon ritkán írnak egy-egy konkrét ötletről. Nem véletlenül.
Milliónyi új startup indul nap, mint nap: ennyit követni nemcsak nem érdemes, de fizikailag lehetetlen is. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük valójában csak egy ötlet, nem több, szép ruhába öltöztetve, király névvel, meg precízen tervezett logóval. Sőt, szerintem még egy működő demó sem elég ahhoz, hogy valamivel nagyobb sajtótermékek foglalkozzanak, sem külföldön, sem Magyarországon. Egy csomó minden egyrészt egyszerűen nem szól széles közönségnek, másrészt unalmas. Lehet, hogy nagyon jól működik az n+1 kártyajáték, és? Aki játszani akar vele, majd letölti a boltból.
A fenti példából látszik, hogy ötezer levelet küldeni egy témáról felesleges, teljesen ellentétes hatást váltott ki a kollégából, mint amit a srác szeretett volna. Persze, sajtóközleményeket lehet írni, de nagy valószínűséggel azok is a kukában végzik az általánosabb hírportáloknál.
Amit már inkább érdemes megtenni: meg kell keresni a célközönséget, és a nekik szóló, célzott blogokat, portálokat. Persze ezek jóval kevesebb embert érnek el, mint mondjuk az Index vagy az Origo, viszont kevesebb tartalommal is dolgoznak, egy startup bemutatása pedig tökéletesen illeszkedhet profiljukba. Ha nem is várható tőlük a termék berobbanása, még mindig így lehet legkönnyebben bekerülni a nagyobb oldalakra is: jó terméket kell csinálni, az majd a szűk közönségtől is elviszi saját hírét szélesebb tömegeknek. Vagy mégsem, de akkor valami hibádzott, és amúgy sem írt róla volna senki.
