A múlt héten végleg bezárt a világ egyik legrégebbi és legnagyobb torrentkeresője. A legnagyobb amerikai filmstúdiókat tömörítő MPAA-val folytatott, hosszú évekig tartó jogi csatának végül peren kívül megegyezéssel lett vége egy történetnek. A szerzői jogról, illetve szellemi tulajdonról zajló évtizedes vita végére ezzel messze nem került pont, a döntés csupán arra volt jó, hogy tovább ringassa a jogkezelőket és a művészeket abban a tévhitben, hogy az internet korában az alkotásokért a korábbi évtizedekben megszokott módon kaphatnak pénzt.
Az Isohunt egy (volt) a sok torrentkereső közül. Semmi mást nem csinált, mint lehetővé tette a felhasználóknak, hogy keressenek az aktív torrentek között, tekintet nélkül annak tartalmára. Így – mint sok más hasonló oldalon – sok jogvédett, és sok szabadon terjeszthető tartalom is volt a találatok között. Az MPAA mérései szerint az Isohuntnak 44,2 millió felhasználója és 13,7 millió aktív torrentje volt. A peren kívüli megállapodás során Gary Fung cégét végül 110 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezték. Ez olyan szempontból jelképes összeg, hogy az Isohunt valószínűleg a fennállása során összesen nem termelt ennyi pénzt, a jelenlegi számítások szerint 2-4 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. Ezt a pénzt tehát a soha nem fogja megkapni az MPAA. (Halkan érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy ha meg is kapják, ebből vajon mennyi kerülne az alkotókhoz és mi alapján osztanák el azt?) Ez az összeg tehát leginkább talán elrettenteni próbál, más jelentősége nincs.
Az MPAA egyébként eredetileg 600 millió dollár körüli összeget követelt: arról sajnos még mindig nem sikerült leszoknia sem nekik, sem a legtöbb jogvédő szervezetnek, hogy az “egy letöltés = egy vásárlás elmaradása”, pedig ez a képlet totálisan téves: attól még, hogy valamit letölt egy felhasználó, egyáltalán nem biztos, hogy azért pénzt is adna. A felhasználók kezébe került egy olyan lehetőség, amely például a fizikai termékek között egyáltalán nem számít újdonságnak, ez pedig a vásárlás előtt kipróbálás lehetősége, hiszen a mozijeggyel alapvetően zsákbamacskát vásárolunk. Ezen kívül azt is több kutatás kimutatta már, hogy gyakran a legtöbbet letöltött alkotások azok, amelyeket semmilyen más (legális) úton nem tudnak a felhasználók beszerezni.
Emiatt különösen népszerűek a fájlcserélő hálózatokon a jellemzően amerikai filmsorozatok, hiszen a Magyarországhoz hasonló szerencsétlenebb vidékekre ezek gyakran hónapokkal, évekkel később jutnak el legális úton. Az internet egy olyan disztribúciós forradalmat hozott, amely a korábbi csatornákat egycsapásra viccesen idejétmúlttá tette. A technológiai környezet megváltozására pedig sikerült úgy reagálniuk a jogalkotóknak – természetesen az óriási pénzeket mozgató médiavállalatok lobbitevékenységének hathatós közbenjárására –, hogy egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozást vezettek be, így ma gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindenki jogot sért de ez nagyjából senkit sem érdekel, és ezzel együtt betartatni is képtelenség. Larry Lessig szavaival élve, a jog szembemegy a józan ésszel.
Hiába nyernek
Az amerikai mozgóképszövetség büszkén hirdeti győzelmét a gonosz kalózok felett, és a Napster, a Grokster, a Kazaa, illetve a Limewire után ismét egy nagy halat sikerült térdre kényszeríteniük. Nem érdemes elmenni viszont amellett a tény mellett, hogy az említett fájlcserélők betiltása konkrétan semmilyen hosszútávon érezhető hatással nem volt az interneten terjedő jogvédett tartalmak mennyiségére.
A Pirate Bay például a sorozatos perek ellenére továbbra is működik, és ott van még több tucat hozzá hasonló nyitott torrent oldal, nem is beszélve a zártkörű közösségként működő alternatív oldalak százairól, mindenfelé az internet rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Amíg a különböző oldalak bezárása, betiltása nem volt hatással a felhasználók fájlcserélési kedvére, addig például Kanadában egy értelmes, átgondolt, jó szolgáltatás úgy tűnik, képes csökkenteni a BitTorrent forgalmát.
Meanwhile in Hungary
Mindeközben ma Magyarországon azon megy a szájkarate a kormány – pontosabban L. Simon László – illetve a művészek egy csoportja között, hogy az üreshordozó-díjak 25 százalékát jogosan nyúlja-e le a kormány és osztja el újra a kénye kedve szerint. A vitába természetesen teljes mellszélességgel beleállt az Artisjus és, de azt sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik fél a képmutatóbb.
Amikor például az Artisjus azt mondja, hogy a szoftvergyártóknak azért nem jár az üreshordozó-díjból, mert annak másolása magáncélra is tilos, következésképp őket persze nem is éri kár, nos ekkor semmiben sem különböznek a legrosszabb politikustól érvelés módszereitől. Mert ahelyett, hogy elismernék a szabályozás nevetségességét, és esetleg próbálnának valamiféle progresszív, előremutató reformjavaslatot tenni, foggal-körömmel ragaszkodnak annak legitimálásához.
Külön szomorú mellékvágánya az ügynek, ahogy a Magyar Narancs újságírója kikelt az ellen, hogy a nyomtatott magazinban megjelent cikket be merték szkennelni, és közzé merték tenni még azelőtt, hogy ők úgy gondolták volna, hogy nagy kegyesen online is elérhetővé teszik. Az online archívumba való feltöltés késleltetése, esetleg annak fizetőssé tétele csupán egy szenvedő formátum kínos, végső haláltusája. Persze amiatt senkit sem hibáztathatunk, hogy a túlélésért küzd, azonban ennek nem biztos, hogy a széllel szemben vizelés a leghatékonyabb módja.
The future is near
Láthatunk számtalan példát arra, hogy a zenészek meg tudnak élni a közönségükből aktív koncertezéssel, crowdsourcingból, merchandisingból. Sok online lap működik sikeresen, és tartja fenn magát még szerény magyar hirdetési piacon is, sőt nagyszerű oknyomozó cikkeket olvashatunk pusztán adományokból fenntartott laptól, amelynek ezúton is a támogatására biztatunk mindenkit. Azt sem látjuk, hogy különösebb visszaesés lett volna tapasztalható a filmiparban, sőt, és Tom Hanks sem szorul még kéregetésre.
Sőt az egyre professzionálisabb technológiák egyre olcsóbbá válnak, így egyre több kezdő fiatal előtt nyílik meg az út, hogy az új eszközök és az internet segítségével megmutassa tehetségét a világnak. Ahogy eddig, úgy ezután is fognak az emberek kultúrára, szórakozásra, művészi alkotásokra költeni, sőt úgy tűnik évről évre egyre többet. Hogy nem azokra a formátumokra, és azokra a művészekre és pláne nem azon médiakonglomerátumok szivárványos papírba csomagolt belülről romlott termékeire, amelyek a korábbi évtizedekben sikeresek lehettek, nos ideje végre elkezdeni hozzászokni.
Az utóbbi hetekben az interneten terjedt egy videó, amelyben a Széll Kálmán téren berendezett kamunappali berendezési tárgyait néhány óra alatt elhordják az enyveskezű járókelők. A videóban leszögezik, hogy a bútorokat, könyveket és egyebeket elhordók nem statiszták, a végén viszont egyértelművé válik az is, hogy egy reklámról van szó. Az alkotás mediahekknek kiválóan működött, az események valódisága és a videó morális üzenete viszont a szakpszichológus szerint legalábbis vitatható.
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy reklámról van szó. A videót készítő bank szeretné minél nagyobb számban értékesíteni a termékét, jelen esetben lakásbiztosításokat. Termékük eladási adatait úgy akarják fellendíteni, hogy az általuk készített videóval azt sugallják, hogy a Széll Kálmán téri járókelők (sőt, hát úgy nagyjából a magyarok) potenciális tolvajok, akik embertársuk lakásába sem átallanának betörni, hogy aztán onnan egy dohányzóasztallal vagy karosszékkel a hónuk alatt sietve távozzanak a villamossal.
A videó legvégén egyébként arra is sort kerítenek a készítők, hogy a „tolvaj” mellett a „bunkó” címkét is ráaggassák a magyarokra annak hangsúlyozásával, hogy a könyvek találtak gazdára utoljára. Mindenki rohanjon hát a legközelebbi fiókba biztosítást kötni, hiszen mire hazaér valószínűleg a szomszéd már rég felszedte a parkettát is. Ennek abszurditását talán nem kell tovább hangsúlyozni, bár annyit még érdemes megemlíteni, hogy ha ez valóban így lenne, azzal a biztosító járna a legrosszabbul, hiszen mindenkinek folyamatosan fizethetne, mint a katonatiszt.
Nyerj, hogy ellophassák
A helyzetet tovább súlyosbítja az a Facebook-alkalmazás, amelyben nyereményjátékra invitálják a tolvaj állampolgárt. Itt két kérdésre kell válaszolni: meg kell tippelni, hogy vajon mekkora volt az értéke az elhordott tárgyaknak, valamint arról érdeklődnek a felhasználótól, hogy ő melyik tárgyat vitte volna haza. Természetesen olyan válasz nincs, hogy egyiket sem. Még arra is ösztönzik a bunkó, tolvaj felhasználót, hogy minél több ismerősét is hívja meg játszani, mert ha sok azonos tipp érkezik, akkor azok nyernek, akik a legtöbb ismerősüket hívták meg. Slusszpoén, hogy a játékkal lakberendezési utalványt lehet nyerni, csak tudnám vajon minek, ha úgyis ellopják.
Természetesen száz százalék bizonyossággal nem zárható ki, hogy minden ténylegesen úgy történt, ahogy a (vágott) videón szerepel, és nem megrendezettek az események. Vannak azonban bizonyos jelek, amelyekből talán arra következtethetünk, hogy mégis inkább statiszták voltak a főszereplők. Vegyük ezeket sorra:
Nem életszerű, hogy egy bekamerázott tér közepén bárki felvállalja a lopást, különösen akkor, ha a felvétel készítésére külön is felhívják a figyelmet.
Állítólag három rejtett kamerával vették fel az eseményeket, az összevágott videón viszont ez többnek tűnik. Az állítólagos tolvajok ráadásul szinte mindig a kameráknak megfelelően viselkednek, a kamera eseteként nagyon közel van hozzájuk és szinte minden tárgy útját sikerült nyomon követni.
Érdemes megfigyelni, hogy az állítólagos tolvajok öltözékét, amelyből kiderül, hogy valószínűleg olyan társadalmi réteghez tartoznak, ahol életszerűbb ez a fajta viselkedés.
Megkértünk egy pszichológus, egyetemi docenst is, hogy mondja el benyomásait a videón szereplők viselkedésének életszerűségéről. A névtelenül nyilatkozó szakember szerint ugyan szerinte is elképzelhető, hogy valóban ellopkodták a tárgyakat, ám furcsállja, hogy azoknak valamivel több mint egy óra alatt, apránként kélt lába, és nem gyorsan kapkodták szét.
Amint valaki belekezd, onnantól kezdve megváltozhat a cselekvés lélektani címkézése, és előtérbe kerülhet „nem lehet hozzányúlni“ helyzetészlelés helyett, a „mindenki hozzányúlhat, én is” érzés, és ez gyorsan beindíthatja az eseményeket – fogalmazott a szakértő.
Ezek egyenként persze mind csak közvetett bizonyítékként vehetőek számba, de az összes együtt azért elég arra, hogy komoly kételyeink támadjanak.
Féljél felebarátodtól!
Ha pedig nem megrendezett az eseménysor, morálisan akkor is elítélendő a kampány. Egyrészt tévesen sugallja, hogy az ilyenfajta lopás a magyarokra jellemző nemzeti sajátosság (habár ebben nagy szerepe volt a médiának is, ahol jellemzően Így lopnak a magyarok címmel jelent meg a videó). Másrészt a videón látható tevékenység sem de facto, sem de jure nem tekinthető lopásnak: közterületen valakik otthagytak láthatóan valamilyen oda nem illő dolgot, amelynek egyértelműen nincs gazdája. Ezt azonosítani olyan lopással, amikor valakit szándékosan saját tulajdonától, értékeitől fosztanak meg, helytelen és téves.
Gyakran szeretjük a reklámokat, tiszteljük a kreativitást és a jó szándékot. Viszont messzemenően elítéljük azt, hogy egy bank olyan reklámmal promotálja egy termékét, amely alapvetően az emberek egymástól való félelemérzetére épít, sőt igyekszik erősíteni azt.
A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.
A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.
Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.
A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.
Hogyan képzelik ezt?!
Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.
“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.
Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?
Trendforduló?
Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.
A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.
Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)
Közfelháborodás lett abból, hogy Kanye West felhasználta a Gyöngyhajú lány strófáit, ráadásul az Omega pereskedne. A Britain’s Got Talentet megnyerő Attraction produkciójából egy pornóparódiát készítettek, amelyet hamarosan töröltettek a Youtube-ról. A remixek pedig mindig is nagyon fontos részei voltak a kulturális termelésnek és a kreativitás kibontakozásához, a mai digitális korban minden korábbinál egyszerűbbé vált újraértelmezni egy korábbi művet.
A szerzői jogi szabályozásnak az utóbbi nagyjából másfél évtizedben nem sikerült utolérnie magát, sehol a világon nem sikerült egy olyan keretrendszert kialakítani, amely ellentmondások nélkül, hatékonyan tudná mind az alkotókat, mind a közjót szolgálni a digitális környezetben. A szabályozás elsődleges célja a népszerű mítosszal ellentétben, soha nem az alkotók anyagi támogatása volt, hanem a tudomány és a művészetek fejlődésének elősegítése. Ez az eredeti cél már csaknem feledésbe merült, helyette egy indokolatlanul erős szabályozás van érvényben, amelyet különböző módokon ma gyakorlatilag mindenki megsért. Az olyan szabályozás, amely tömegeket kriminalizál a tudtuk nélkül szükségképpen nem lehet jó. A nagy jogvédő szervezetek durva és átgondolatlan túlkapásairól korábban már írtunk a Pirate Bay film kapcsán.
A Gyöngyhajú lány 3:03-nál
Most láthatjuk, hogy például DJ-kultúrára nézve is kifejezetten kontraproduktív, a jelenlegi szabályozás, hiszen egy-egy hangmintáért az Egyesült Államokban de például Magyarországon is óriási összeget kérnek. Emiatt csak a legnagyobb nevek engedhetik meg maguknak a remixelést, holott a technika már a gyakorlatilag mindenkinek elérhető ahhoz, hogy kibontakoztathassa tehetségét. Akinek nincs rá elég pénzük, azok vagy kockáztatják a büntetést, vagy egyszerűen belenyugszanak abba, hogy nekik nincs lehetőségük rá, hogy a nagyközönség előbb megmutassák tehetségüket. A jelenlegi szabályozás tehát a legnagyobb kiadóknak és jogkezelőknek, valamint az ügyvédeknek a legjobb, és csak ezután következnek az alkotók és a közönség.
“A jó művészek másolnak, a nagy művészek lopnak”
A remixek fontosságát szemléletesen bemutatja Kirby Ferguson Everything is a Remixnégyrészessorozata, amely végigmegy a 20. század zenei és filmes művein, tudományos felfedezésein feltárva a tökéletesen egyértelmű hasonlóságokat olyan művekkel kapcsolatban is, amelyeket korszakalkotónak tartanak. Talán a legerőteljesebb hasonlat, amit a remixekkel kapcsolatban állít lehet, hogy maga az evolúció, valamint a mémek is így működnek: másolás, alakítás, egyesítés.
Érdemes megnézni Ferguson előadását a TED-en, amelyből hamar világossá fog válni, hogy a másolás-alakítás-egyesítés metódusa milyen régóta bevett szokás a zeneiparban. Arra is rávilágít, hogy a technológiai fejlődés gyakorlatilag nem más, mint mások találmányainak folyamatos újratervezése, vagy ezeknek egy újfajta kombinációjának megalkotása. Ezért is tökéletesen értelmetlen, és megintcsak a szabályozás – ezúttal a szabadalmak kapcsán – átgondolatlanságához vezet vissza az, hogy olyan már-már paródiának tűnő ötleteket igyekeznek levédetni egyesek, mint a többujjas érintőképernyő használat vagy a lekerekített élek.
A Quart és a Velvet közölt egy összeállítást arról, hogy milyen híres előadók használtak fel korábban szintén magyar dalokat egy-egy új szerzeményükhöz. A Gyöngyhajú lány feldolgozását követő hisztéria nem más, mint álszent szemforgatás. A mindennapi életünkben is folyamatosan építkezünk egymás gondolataiból, ötleteiből, találmányából, miért lenne ez másképp a művészetekben? Ahogy Kirby Ferguson is mondja, a kreativitás a legritkább esetben jön belülről, sokkal inkább kívülről folyamatosan magunkba szívott tudás egyéni újraértelmezéseiről van szó.
Úgy tűnik azért, hogy a hazai zenei élet prominens alakjaiból is van, aki józan ésszel áll hozzá a témához: Presser Gábor, aki Adamis Annával a dal eredeti szerzője, azt mondta, hogy hazudik, aki nem örül annak, hogy egy sokszoros Grammy-díjas saját lemezén feldolgozza az egykori slágert. Elég könnyű belátni, hogy igaza van: a Gyöngyhajú lányt valószínűleg még soha ennyi ember nem hallgatta meg a világban, mint ahánya Kanye West lemeze miatt fogja, és bizonyára rengeteg olyan lesz közöttük, aki kíváncsiságból a ráguglizik arra is, hogy mi fán terem az Omega, mégis kik ezek a magyarok akik ezt a dalt egykor ilyen nagyszerűen előadták.
Akit érdekel az eset szövevényes jogi vonatkozása érdekel, annak ezt a cikket ajánljuk.
Közösségi térképek, Facebook-oldalak és internetes portálok percről percre közvetítései segítik a védekezésben résztvevőket, valamint a gátakra újonnan érkező önkénteseket országszerte. Az árvízi védekezésről Facebookra feltöltött képek a jófejségről szólnak, az átlagos lájkmennyiségéből pedig arra is következtethetünk, hogy homokzsákot pakolni menő. Az állami szerepvállalás is szervezettebbnek tűnik a márciusi hóhelyzetnél, viszont lapáttal pózoló politikusból talán túl sok van.
A hirtelen jött árvíz, ami meglepte Csehországot, Németországot és Ausztriát, minket már kevésbé ér felkészületlenül. A helyzet ettől függetlenül súlyos hiszen minden idők egyik legnagyobb árvízének tartott 2002-es magasságnál is nagyobbra számíthatunk. Abba talán jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha Csehországhoz és Németországhoz hasonlóan mi is egyik napról a másikra kapunk a nyakunkba ekkora vizet, és nincs egy hét felkészülni, erősíteni, magasítani a gátakat. Reméljük ez elég figyelmeztetés volt a döntéshozóknak.
Március 15-i hóhelyzet egy ennél váratlanabbul bekövetkezett esemény volt. Láthattuk, hogy a közösségi média mennyivel hasznosabb tudott lenni a Belügyminisztérium azóta mémmé vált SMS-énél. Sőt nemcsak annál, hanem a hagyományos médiumoknál is gyorsabban terjedtek az információk az aktuális helyzetről. Ezrek ajánlották fel a segítségüket, ki szállással, ki takarókkal, ki élelemmel, ki traktorral. A katasztrófavédelem katasztrofális szervezetlensége jórészt emiatt nem követelt komolyabb áldozatokat.
Akkor is, és most is a legnagyobb szerep a közösségi térképeknek jutott, amelyeket bárki szerkeszthet: könnyedén és gyorsan lehet segítséget kérni, valamint mindenki hozzáadhatja saját szolgáltatását, hogy mivel tud mások segítségére lenni. A bajbajutottak pedig egyszerűen tájékozódhatnak, hogy a környéken kihez lehet legközelebb segítségért fordulni. Persze a közösségi médiában sem tökéletes minden. Ugyan az említett közösségi térképek nagyjából megmaradtak trollmentesnek, nem nagyon vannak rajta téves információk, addig a Facebookon tucatszám akadnak rémhíreket terjesztők, gátszakadásról, robbantásról és egyéb marhaságokról szóló hírek. A nagyközönség persze igyekezetében amit csak ér megoszt, a legritkább esetben jár utána, hogy valódi információról van-e szó. Olykor napokig keringenek olyan üzenetek, amelyek SOS segítséget kérnek, pedig már az üzenet dátumából is egyértelműen tudni lehetne, hogy újra megosztani teljesen felesleges.
A kormány úgy tűnik tanult is a márciusi hibáiból. Már kedden létrehoztak egy árvízről szóló Facebook-oldalt, amit ráadásul rengeteg valóban hasznos információval is feltöltöttek. Ott van az összes lényeges telefonszám és honlapcím, a fontos tudnivalók arról, hogy mire kell figyelni evakuálás esetén, valamint itt is megtalálhatóak a közösségi térképek. Mindemellett példás gyakorisággal frissül, egészen biztos, hogy több embert is ráállítottak erre a feladatra. Az ő munkájuk minden bizonnyal sokkal hasznosabb, mint azok a párbeszédek, amiket Orbán Viktor folytat a gátakon. Ezen kívül a Magyar Honvédség immár a 28 ezer lájkolót számláló oldalán keresztül is példásan kommunikál. A víz java Budapestre még csak mostanában érkezik, de úgy tűnik a BKK is felkészülten várja azt, időben igyekszik tájékoztatni az utasokat megkímélve őket a váratlan kellemetlenségektől. Mindezeket pedig igyekszik összefoglalni az SOS Blog is.
Az olyan országszerte ismert politikusok, mint a kormányfő, Gyurcsány Ferenc, vagy éppen Rogán Antal azért pakolnak homokzsákot, hogy ők is a “nép egyszerű fiának” tűnjenek. A hipokorrekciónak efféle megnyilvánulását csodálhajtuk minden egyes természeti katasztrófánál, Kolontártól Oklahomáig. Nyilvánvaló, hogy nem a politikusok mágikus lapátjaitól fog megmenekülni sem Győrújfalu, sem Szentendre, sem a Margitsziget. Persze néhány percig kamerák kereszttüzében munkát mímelni sokkal egyszerűbb, mint éveken át felelős döntéseket hozni, és nem magasról tojni például 2002 óta a gátak megerősítésére. De amíg Orbán Viktoréktól ez átlátszó propaganda és visszataszító magamutogatás, addig a fiatalok által Facebookra feltöltött jókedvű homokzsák-pakolós képek példamutatóak és motiválóak. Lehet persze ezekre is rosszmájúan kommentelni, hogy “fotózkodni mentek, nem dolgozni”, de ha valaki csak egy homokzsákot is a helyére rakott a kép kedvéért, már az sokaknál többet tett a jó ügy érdekében.
Mit néz nagyjából 30 millió amerikai esténként? Mi generál nagyobb internetes adatforgalmat minden este, mint a Youtube, a Facebook és a BitTorrent együttvéve? Nem, nem Szepesi Niki zenés videójáról, de még csak nem is Justin Bieberről van szó, hanem a Netflixről, Amerika legnépszerűbb streamingszolgáltatójáról.
Múlt vasárnap jött ki a Netflix harmadik saját gyártású sorozata, az Arrested Development új évada. A sorozat hét év után folytatódott, annak idején a Fox csatornáján három évadot élt meg, majd nem olyan régen a Netflix megvette a jogokat. A Netflixen keresztül egyszerre az összes epizód megtekinthető, amelyet az előfizetők 10 százaléka egy nap alatt végig is nézett. Vasárnap az Egyesült Államokban nagyjából 3 millió ember összesen 21 millió órát töltött a tévé képernyője előtt. Bemutatjuk honnan indult, és miért jelentheti ma már alternatíváját a kalózkodásnak, ott ahol elérhető.
A DVD-ktől a sugárzásig
A Netflix az egyik legjobb példa arra, hogyan sikerült egy vállalatnak a meglévő technológiák hatékony kihasználásával, a piacon zajló folyamatok figyelembevételével és a fogyasztók igényeinek megértésével egy olyan szolgáltatást létrehozni, amely reális alternatívájává vált a P2P-feketepiacoknak. A vállalat 1997-ben alakult, a Netflix pedig 1998-ben kezdte meg működését. A cég első időszakában országos DVD-kölcsönzőként működött az Egyesült Államokban, és hamar népszerűvé vált kedvező áraival és rugalmas feltételeivel. 2005-ben 35 ezer különböző cím közül válogathattak a vásárlók, és a cég 1 millió DVD-t szállított ki naponta a kölcsönzőknek. Az igazi áttörést a streamingszolgáltatás bevezetésével érték el. A lenti ábra tökéletesen összefoglalja az internet elmúlt tizenpár évének fejlődését. Ahogy csökkent a hagyományos modemes előfizetések száma úgy nőt folyamatosan a Netflix előfizetőké.
Az AOL modemes internetszolgáltatásának előfizetői és a Netflix előfizetők számának alakulása 2003-2012 között
A vásárlók az elérhető árú havidíjért cserébe korlátlan hozzáférést kaptak egy egyre növekvő online adatbázishoz. A Netflix mára a 66 százalékát uralja az Egyesült Államok digitális filmkölcsönző piacának, a streamingszolgáltatása pedig csúcsidőben nagyobb forgalmat bonyolít, mint a YouTube, a Hulu, az Amazon.com, az HBO Go, az iTunes és BitTorrent együttvéve.
Az Egyesült Államok digitális filmkölcsönző piacának szereplői 2009-2011 között
A vállalat 2010-ben kezdett terjeszkedni: először Kanadában indította be streamingszolgáltatását, majd 2011-ben Közép- és Dél-Amerika egyes országaiban. Az Egyesült Királyságban és Írországban 2009 elején indult, augusztusra pedig elérte az egymillió előfizetőt. 2012 októberétől Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban is elő lehet rá fizetni. Arról egyelőre nincs hír, hogy Magyarországon terveznének terjeszkedni.
Mindent tudnak rólunk
A Netfllixnek van még egy óriási előnye, amivel manapság a Google-höz és a Facebookhoz hasonló óriások rendelkeznek, és értéke gyakorlatilag felbecsülhetetlen: hihetetlen mennyiségű adata a nézőiről, pontosabban azok szokásairól. Pontosan tudják, hogy a több, mint 36 millió előfizetőjük mit, mikor, miért, milyen hosszan néz. A House of Cards című első saját sorozatukat már-már tudományos módszerekkel készítették el: a színészek kiválogatásától, a történet összeállításán át, a hirdetési módszerekig mindenben nagy szerepet játszottak a nézők értékeléseiből és szokásaiból felhalmozott adatok. A mérnöki és a művészi munka ilyenfajta találkozása mindenképpen újdonság, és a House of Cards esetében úgy tűnik a nézőknek bejön. (IMDB-n 8,9-es átlagot produkál.)
Hollywood figyel
Hollywood legbefolyásosabb szereplőinek figyelmét nemcsak az új módszereik és a nézettségi adatokkal való titkolózásuk miatt keltették fel, hanem mert meglepő módon saját sorozatukból egyszerre az összes részt elérhetővé tették. Ezzel belopták magukat az eddig jellemzően a feketepiacokról sorozatot fogyasztók szívébe, hiszen közöttük évek óta nagy divatnak örvend az a fajta darálás, ami most az Arrested Family esetében is történt. Erre eddig csak az illegális letöltőknek volt lehetőségük, hiszen DVD lemezen sorozatokból csak akkor jelent meg egy-egy teljes évad, amikor a TV csatornákon már lefutott legalább egyszer. Ez a fajta szabadság, amelyet a Netflix a nézőknek kínál egy újabb érvet és lökést adhat a felhasználóknak, hogy az illegális letöltés helyett a legális szolgáltatások felé forduljanak. “We think of the technology as a vehicle for creating a better, more modern experience for the content we have.” – nyilatkozta Reed Hastings, CEO.
Az előfizetők száma és a bevételek is folyamatosan emelkednek, amely arra enged következtetni, hogy egy jól működő üzleti modellt sikerült létrehozniuk. A szolgáltatás sikeresen alkalmazkodik a nézők igényeihez és megváltozott médiafogyasztási szokásaikhoz. Az fájlcserélés ellen komoly erőkkel harcoló nagy stúdióknak viszont a Netflix sikere is szúrja a szemét. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a Warner Brothersnek a közelmúltban elindult saját előfizetős streaming szolgáltatása, amelyen keresztül jellemzően a saját tartalmukat akarják árusítani.
A Warner által kínált szolgáltatás drágább és jelenleg nagyságrendekkel kevesebb elérhető tartalommal rendelkezik, mint a Netflix. A használati lehetőségei korlátozottak: míg a Netflix gyakorlatilag bármilyen internetre kötött eszközzel elérhető, legyen az PC, Mac, okostelevízió, tablet vagy akár mobiltelefon, addig a Warner szolgáltatása kizárólag PC-n vagy Macen, illetve egy külön megvásárolható set top boxon keresztül használható, amely a digitális adások vételére alkalmas készülék. Ráadásul a manapság már alapvetőnek számító HD-minőségű tartalmat kizárólag az utóbbin keresztül érhetik el a nézők.
A Warner próbálkozik
Azzal, hogy saját szolgáltatást indítanak, tartalmaikat pedig licencelés helyett megtartanák maguknak, az online televíziós piac fragmentálását próbálják elérni és a saját szeletüket szeretnék ebből a tortából is kihasítani. Ez a logika viszont nehezen egyeztethető össze a másik oldalon, az illegális letöltések ellen folytatott harccal.
Persze a Warnernek joga van saját tartalmát csak annak, és olyan feltételek mellett eladni, ahogyan és amennyiért akarja. Joga van a Netflixtől akár megvonni azt, és megpróbálni a felhasználókat a saját áruházába csábítani, és több pénz kisajtolni belőlük. A felhasználók viszont kényelmesek. Nem szeretnek előfizetni újabb és újabb szolgáltatásokra csak hogy legálisan hozzáférjenek bizonyos tartalmakhoz. Azt akarják hogy egyszerűen, egy helyről minden könnyedén elérhető legyen.
A Netflix jelenleg jó esélyekkel veszi fel a versenyt a kalózpiacokkal, legalábbis elméletben. Paradox módon a legnagyobb sebet azok a kiadók ejthetik rajta, akik az illegális fájlcserélés elleni harc élenjárói. Amennyiben a nagy kiadók tömegével döntenek úgy, hogy saját tartalmaikat a Netflix számára nem, vagy csak megfizethetetlen áron teszik elérhetővé, úgy a kínálat csökkenésével a szolgáltatás vonzereje is csökkenhet. Persze számunkra ennél sokkal fájdalmasabb, hogy ilyen minőségű szolgáltatás hasonló áron még csak nyomokban sem fedezhető fel a hazai piacon.
