Miközben a kormány halálba küldte a tudománykommunikációt, a Nyugat-magyarországi Egyetemen a napokban vették át a diplomájukat az első egészségügyi területre specializált szóvivők. A posztgraduális, szakirányú továbbképzés legfőbb célja, hogy a jövőben képzett szakemberek segítsék a betegek eligazodását és az együttműködést az egyre bonyolultabb orvos-szakmai és ellátás-szervezési kérdésekben.
Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Magyarország legnagyobb fesztiváljait, amelyek évről évre egyre nagyobb látogatószámot produkálnak. De honnan ismerjük ezeket a fesztiválokat? Mit tudunk róluk? Kik gondoskodnak arról, hogy a fesztiválozók ne csak fesztiválszezonban, hanem egész évben információkat kapjanak az eseményekről? A szervezés folyamatában milyen szerepe van a marketingnek? Milyen alulról jövő kezdeményezések kapcsolódhatnak ezekhez a rendezvényekhez?
A Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének szakhetén szervezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői ezeket a kérdéseket. A vendégek olyan szakemberek voltak, akik többek között a Sziget, a VOLT, a Balaton Sound és a Campus Fesztivál megszervezéséért, kommunikációjáért, valamint sajtó- és médiamegjelenéseiért felelnek – az összefoglaló videónkban is őket kérdeztük.
A fesztiválokon való részvétel fontos közösségi élmény, és ezek a személyes tapasztalatok a közösségi médiában is terjedhetnek – nyilatkozta Balogh Balázs, a MEEX alapítója és ügyvezető igazgatója, aki együttműködik a Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft.-vel a Sziget Diákkedvezmény Programban.
Vető Viktória, a Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft. PR- és Sajtóiroda vezetője szerint is fontos, hogy a fesztiválok a szervezésben és a kommunikációban is segíthessék egymást. „Egész évben pörögnek az információk – hiszen a web 2.0 korában folyamatosan készenlétben kell lenni–, és a fesztiválokhoz közeledve ez az állapot egyre intenzívebbé válik” – mondta.
Ezt Miklósvölgyi Péter, a Debreceni Campus Nonprofit Közhasznú Kft. ügyvezetője is megerősítette, aki minden évben egy kidolgozott kommunikációs stratégiával készül a nyári fesztiválszezonra, mert „a kommunikáció mondja meg, hogy milyen a fesztivál.”
A marketing és a kommunikációs szakemberek mindig bajban vannak, amikor a fiatalokhoz akarnak szólni. Bár sokan tesznek úgy, mintha ők soha nem lettek volna fiatalok, a többség még emlékszik arra, hogy neki milyen vágyai, érzései, gondolatai voltak fiatalon. Ezzel a tudással azonban semmire sem mennek, hiszen mire felnőnek, az akkori fiataloknak már teljesen más dolgok lesznek fontosak. Persze legjobb lenne ilyenkor közvetlenül a fiatalokkal beszélgetni, de ha erre nincs lehetőség, akkor érdemes olyanokat hallgatni, akik a saját kárukon már szert tettek tapasztalatokra. Jó lehetőség volt erre a Youth Marketing konferencia, amit május 5-ére szervezett meg az Extreme Net Kommunikációs Ügynökség a MOM Kulturális Központban. Miért nevezhetjük a Z-generációt nárcisztikusnak? Hány alcsoportra lehet felosztani őket? Miért nem koncentrálnak semmire?
Az egész napos konferencia logikus felépítése szépen körbejárta az úgynevezett Z-generációt, ahogy a szakma az 5-21 éves fiatalokat nevezi. Az első részben arról hallhattunk, hogy mik a jellemzői ennek a korosztálynak. Először Dr. Kalamár Hajnalka klinikai szakpszichológus beszélt az általa először bedrótozott generációnak, majd később net-, illetve multitasking-generációnak nevezett korcsoportról, akikre a kutatások és a tapasztalatok alapján a praktikum igénye jellemző és az, hogy mindig szeretnék tudni a miérteket. Nehéz az érzelmeikre hatni, nem lehet őket elkábítani valamivel, ami jól néz ki, ha az egyébként nem praktikus és logikus. Az 5 perces gyerekeken, akiket azért neveznek így, mert szüleiknek átlagosan napi 5 percük van, hogy beszélgessenek a gyerekükkel, a nevelői hatás kevéssé érvényesül, nem tanulnak meg kommunikálni, a kapcsolataik a nyilvánosság mellett rendeződnek.
Bár állandóan online vannak, rendkívül magányosak, érzelmi reakcióik visszafogottak, türelmetlenek, rendkívül rossz a konfliktuskezelési képességük, a pályaválasztásuk pedig nagyon racionális, azaz nem olyan pályát választanak, amit szívesen csinálnak, hanem amiről úgy gondolják, meg tudnak belőle élni. Hogy ne csak rosszakat mondjunk róluk, a szakpszichológus azt is elmondta, hogy ugyanakkor sokkal otthonosabban is érzik magukat a globalizált trendekben, képesek alkalmazkodni a gyors ritmusú élethez, készek a változásra.
Nick Sohnemann, Futurecandy (fotó: Extreme Net)
A következő előadó, Nick Sohnemann elsőre egy show-mannek tűnt, már bemutatni sem hagyta magát a moderátor által, hogy ő adhassa elő saját hatásos belépőjét. Kíváncsian vártam, hogy lesz tartalma is a mondandójának. Futurecandy alapítója és ügyvezetője arról beszélt, hogy a Z-generáció figyelmét innovatív tartalmakkal lehet folyamatosan a márkán tartani, éppen ezért különböző technológiai újdonságokat, illetve azok marketingben, kommunikációban történő alkalmazását mutatta be látványos módon.
Székely Levente szociológus arról beszélt, hogy a pénzügyi helyzettől eltekintve a hazai és a nyugati Z-generációsok tulajdonképpen nem különböznek egymástól, majd beavatta a hallgatóságot, hogy szociológiai szempontból milyen jellemzőkkel illethető ez a korcsoport.
A TNS Hoffman média szektorvezetője, Perjés Tamás a generációt három csoportra (Mainstream, Trendy és Belongers), azokon belül pedig tíz alcsoportra (Outsiders, Material Girls, Home Girls, Hopsters, Supergeek, Clubbers, Populars, Smart urbans, Next elite, Preppies) osztotta, hogy ezzel a további szegmentációval könnyítse meg ennek a célcsoportnak a megértését, átlátását.
Ezután a konferencia igazi szórakoztató tartalma következett, hiszen Sas István tartott egy előadást arról, hogy hogyan lehet akkor mégis megszólítani ezt a korcsoportot, akiket sokan Nárcisztikus-, Selfie-, sőt Balfasz-generációnak neveznek. Sas ugyanakkor megértést kért ennek a generációnak, mert szerinte olyan tehertételnek vannak kitéve, mint előtte egyik generáció sem: magányosság, irdatlan mennyiségű információ feldolgozásának kényszere, szeretethiány, mindezeknek is köze van ahhoz, hogy náluk nem az vagy, amit teszel, hanem amit felteszel. Az empátiát az előadó annyira komolyan vette, hogy a prezentáció végére még egy “Je suis Balfasz” jelvény is felkerült. A kérdésre, hogy hogyan lehet velük kommunikálni, a rövid válasz Sas Istvántól az, hogy sehogy, a hosszú válasz pedig egy ABC(D) volt: A, mint adni élményt, szórakozást, tartalmat. B, mint bevonás. C, mint célozni és D, mint dicsérni.
Sas István (fotó: Extreme Net)
A nap hátralévő részében esettanulmányokat láthattunk, amik nagyjából egyébként a Sas István által felvázolt ABC-t követték, talán ennek volt köszönhető a sikerességük. A Nívea, a Starbucks, a Ford, az OTP és több nemzetközi példán keresztül láthattuk, hogy van azért remény, szót lehet érteni ezzel a generációval, még ha sokak attitűdjére nagyon is jellemző példa az, hogy a „F..szom, inkább visszafekszem aludni” facebook oldalnak több, mint 300.000 rajongója van.
Az internet már elég régóta elérhető Magyarországon is, a Facebook pedig teljesen átformálta az egyetemi programszervezést, mégis: nem volt egyetlen felület ahol összegyűjtve, rendszerezve, válogatva lehetett elérni az egyetemistáknak szóló szakmai programokat és bulikat. Ezen változtatott az UniBreeze nevű startup.
A Gálik Mihály, Aczél Petra, Horányi Özséb nevével fémjelzett BCE Társadalmi kommunikáció doktori programja után 2015 őszétől már Pécsett is tudományos fokozatot szerezhetnek a terület iránt érdeklődő fiatal szakemberek. Bár a kommunikáció BA képzés helyzete rendeződni látszik, Magyarországon nemzetközi viszonylatban még mindig elenyésző azoknak a kutatóhelyeknek a száma, ahol a doktoranduszok egyszerre sajátíthatják el mind a szociológia, szociálpszichológia, mind a kulturális antropológia és filozófia interdiszciplináris nézőpontjait, hogy a különböző kommunikációs interakciókat felkészülten, a maguk komplexitásában vizsgálhassák.
Pár hete elterjed, hogy megszüntetnék kommunikációs képzést, amiből valószínűleg nem lesz semmi, mégis van miről beszélnünk. Egy kommunikáció- és médiatudomány szakon tanuló hallgató véleménye a képzésről, problémákról, jelenről és jövőről.
Első mohikánok vagyunk.
Mindannyian, akik ma Magyarországon kommunikáció-média területen képzik magukat, oktatnak, dolgoznak. Nemzetközi szinten megkérdőjelezhetetlen a szakma jelentősége, itthon viszont (még mindig) annak a jelenjét éljük, hogy bizonygassuk a létjogosultságát. A mi felelősségünk, hogy belső, aktív közreműködőkként körvonalazzuk az érveinket, és árnyaljuk a tömör választ: igen – szükség van erre a képzésre.
Akár, ha lenne is realitása a szak megszüntetéséről szóló hírnek, ami az utóbbi hetekben pániktól vezérelve futótűzként terjedt, fontos, hogy ne vonjon maga köré tisztánlátást akadályozó füstöt – lássuk meg, hogy a lángja kisebb. A hír korántsem a végleges döntésről számolt be, az elgondolás a kommunikáció- és médiaszakokat csak alapképzési szinten érinti. Ha nem valósul meg a tervekből semmi, a helyzet akkor is kiváló alkalmat teremthet egy még lényegesebb probléma megvilágítására. Nevezetesen, hogy a szakma egyfajta identitáskereső szakaszban van. Éretlen állapotban, amelyben talán épp most érkezhet el a fordulópont: amikor kritikussá válhat azoknak a tömege, akikben késztetés és tudás egyesül arra, hogy egyértelműsítsék a képzés valós társadalmi hasznát. Talán épp az egzisztenciális bizonytalanság délibábja kellett ahhoz, hogy a kommunikációs és médiaterület szakemberei, oktatási intézményei egymás felé is kapukat nyissanak, és közös gondolkodási alapot teremtve álljanak ki a szakma elismertségéért. Az elméletalapú megközelítés és a belső környezet felé irányuló gyakorlat után itt az ideje, hogy hozzáértőkként gyakoroljuk a kommunikációt – a nyilvánosság irányába, a szakma nevében.
A kommunikáció- és médiatudomány már túl van a fogantatáson, jó ideje világra jött; a széles körű társadalmi elismertséghez viszont arra lenne szüksége, hogy – bár eddig sok bába szólította sokféleképpen – mindenki, aki magáénak érzi, együtt adjon neki keresztnevet. Ennek az önmeghatározási hiányosságnak és problémának kihatása van a jelenlegi és a leendő hallgatók bizonytalanságára is. Ezért érzik magukat fegyvertelennek: nem fedezi őket a szakmai önazonosság konszenzusa, amikor megvető, értetlenkedő, ellenséges tekintetek záporoznak rájuk, azt firtatva, mégis mióta, de leginkább mitől nevezhető ez tudománynak?
Hogy egyértelmű legyen: az önmeghatározás igénye nem semmitmondó formaság, nem önmegbélyegzés-kísérlet, hanem időszerű belső kényszer. Még nem hallható eléggé, vagy valóban nincs ennek kifejezésére azonos nyelv? Úgy hiszem, a továbbfejlődéshez az volna a legfontosabb, hogy letisztuljon a kommunikációs modell: adott a címzett és a feladó, de mi legyen a csatorna, mi az üzenet és mi a kód? Sok még a zaj.
A színfalak mögötti efféle rendezetlenségeknek egyenes következménye a kommunikációs szakmáról kialakuló negatív kép. Ezzel pedig borul a dominó: előítélet, „büfészak”-hajtogatás, „ruhatár”-címke, „értelmetlen túlképzés”, „nem megtérülő terület”.
Miközben a munkaerőpiacon állandó, egyre növekvő igény van a kommunikáció-média szakos diplomásokra, a képzési helyek nem határozzák meg egyértelműen, hogy milyen szakképesítést, illetve szakosodást tudnak ajánlani a hallgatóknak az elméleti alapok mellett, s pontosan milyen munkakörökben tudnak majd elhelyezkedni a jól felépített, fókuszált képzést követően. Az is problémás, hogy a kommunikáció szakkal rendelkező felsőoktatási intézmények nem fognak össze. Épp köztük nincs (vagy csak úgy tűnik, mintha nem lenne?) párbeszéd. Sőt, általában épphogy értelmetlen, alaptalan, süket fülekkel folytatott rivalizáláson alapuló verseny megy a hallgatók között, és hogy reflexből nem szabad elismerni más intézmények azonos szakjait. Ennek talán elejét lehetne venni azzal, hogy hidat képezünk egymás között – mind személyesen, mind intézményileg. Legyen tiszta és átlátható, hogy melyik intézményben milyen típusú szakembereket képeznek. Álomszerű volna egy olyan szisztéma, amelyben felmérjük, hány különféle területre lehet fókuszálni a kommunikációs szakmán belül, és leosztani az egyetemek/főiskolák között, hogy arányosan jusson minden szintre mindenféle specializáció.
Meglehet, hogy a fent vázolt elképzelések túlzottan idealisták, vagy az olvasó azt mondja, a megvalósulásnak nincs esélye. Arra viszont adhatunk esélyt rajtuk keresztül, hogy hallhatóvá váljanak az ellenérvek és közös önmeghatározás vegye kezdetét.
A hatékony stratégiai cselekvésen múlik jövőbeli boldogulásunk. A reményteli hallgatóké, az oktatóké, és nem utolsósorban a már végzett szakembereké. Első mohikánokként ugyanis nem rendelkezünk olyasmivel a környezetünk számára, ami önmagáért beszélne; magunkért kell beszélnünk.
Kellő tekintély hiányában ezúttal nem elég minden meggyőződés alátámasztására az „uff!”.
Még nem.
Kommédiás voltál, vagy, leszel? Gyere.
Posted by Média 2.0 on Monday, April 6, 2015