by Pintér Dániel Gergő | 2013. Oct. 30. | Dawkins, facebook, Flickr, humor, Média 2.0 blog, megosztás, mém, Social_Media, YouTube
Egy vicces kép, egy véletlen nyelvbotlás, egy emblematikus mozdulat, egy emlékezetes produkció, egy kreatív ötlet vagy akár egy groteszk szituáció is világhírnévre tehet szert az internetnek köszönhetően. A közösségi média ontja magából a felhasználók által generált tartalmakat, így gyakorlatilag bármi, bármikor mémmé válhat, ha kollektíven érdekesnek találják a koncepciót. Ironikus önreflexió is ez egyben: az internet tulajdonképpen nem más, mint egy néhol fárasztó, de leginkább informatív és szórakoztató szemétdomb.
Hall of Meme
A napokban egyre több ismerősöm cserélte le a profilképét zsiráfra. Az új őrület alapját még egy 2010-es felhívás adta, amelynek hatására százezrek cserélték le avatárjukat kedvenc mesehősük képére. A most beindított, mémként terjedő üzenet kicsit más, ugyanis feladványt is tartalmaz: aki jól válaszol egy adott kérdésre – a szöveget kiírónak, privát üzenetben –, az megtarthatja profilképét, míg aki rosszul, annak egy zsiráfos képre kell cserélnie három napra.
Virtuális lavina
Az embertől emberig divatszerűen terjedő kontent Richard Dawkins 1976-ban publikált, Önző gén című könyvéig vezethető vissza, és eredetileg utánzást jelentett. Az ismert evolúciókutató miközben kiterjesztette a törzsfejlődés tudományos leírását az emberi gondolkodásra, megteremtette a memetika napjainkban is alakuló tudományágát. Dawkins elmélete szerint a tudat az agyban található, folyamatosan cserélődő mémek sokasága, melyek kulturális információs egységekként értelmezhetőek, amik folyamatosan igyekeznek reprodukálni és továbbörökíteni magukat a gének mintájára. Bár az elméletet azóta is rengetegen vitatják, hatása a kommunikációs technológiák fejlődésével virtuális lavinát indított el.
Facebookon az ismertségbe
Ha végigtekintünk a mémek evolúcióján, jól látszik, hogy a vírusszerű terjedés nem feltétlen tesz jót a műfaj kreativitáson, és humoron nyugvó alapjainak. Egyre nő az amatőr próbálkozások száma: míg a 2000-es évek elején aránylag kevés hiperhivatkozás vagy digitális fájl működött mémként, ma már a Flickrnek, YouTube-nak vagy Facebooknak köszönhetően futószalagon gyártják az unatkozó geekek a fárasztóbbnál fárasztóbb tartalmakat.
Kezdetben a társadalmi problémákra adott karikaturista válaszreakciók, intelligens üzeneteket jellemezték a netes mémeket, napjainkban azonban sok az ötlettelen, redundáns tartalom. Bár a kivitelezés minősége határozottan javul, sok videónak az égvilágon semmi értelme nincs, és pont ennek köszönheti a sikerét: remek mulatság az ismerőseinkkel megosztani, és figyelni, ahogy nem értik, mi a pláne egy-egy tartalomban.
Véletlen hírnév
A netes mém lényege a kapcsolatépítés és véleményütköztetés. A felhasználási lehetőségek köre gyakorlatilag végtelen: éppen úgy állhat egy vicces szólásból, mint egy módosított képből, egy videoklipből vagy animációból, de akár egy meglepő hírből is. Legfőbb tulajdonsága, hogy folyamatosan változik: a rá irányuló kommentár rendre aktualizálja a tartalmat és újraírja az üzenetet. A legsikeresebb mémek a városi legendák, az alaptalan önpromóciók, multinacionális marketing-kampányok, emlékezetes hoaxok és perszonalizált cselekvések sorából kerülnek ki, hogy bizonyítsák: az online underground mára a népművészet új műfajává nőtte ki magát! A Grumpy cat, a Balatonba borult Hummer, Tibi Atya, Gordon Ramsay, a Harlem Shake, Szalacsi Sándor, a Hitler életét feldolgozó Bukás és még számos példa mutatja: az önmagunk szórakoztatására gyártott ingyenes tartalom hihetetlenül addiktív, s népszerűségét íratlan szabályok határozzák meg.
Kreativitás mindenek felett
Egy-egy lélegzetelállító vagy éppen kínos produkció, a hollywoodi celebek bugyuta húzásai, néhány fülbemászó dallam, de a politika is villámgyors eszközzé válhat a világ történéseire reagálni vágyó fotelforradalmár kezében. Az online mém az új pesti vicc: az eredeti forrás ritkán érdekel bárkit is, ha a kreativitás kellő mennyiségű szabadidővel és inspiráló környezettel találkozik egy adott szubkultúrában. Tizenöt éve még a Rádiókabaréban, Hofi Géza jelenetein vagy az Uborkán röhögtünk, ma pedig elég csak felugrani valamelyik memegeneratorra, és megszerkeszteni egy vicces variációt a napi aktuális témára.
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Oct. 20. | demonstráció, Google, hirdetés, Média 2.0 blog, médiareprezentáció, női_egyenjogúság, reklám, sztereotípiák
A Dubai Ogilvy nagy port kavart sajtóhirdetése görbe tükröt tart a világnak: a nők ellentmondásos helyzetére, az egyenjogúság sürgető kérdéseire hívja fel a figyelmet. A készítők a Google segítségével kendőzetlenül mutatják be azokat a szexista sztereotípiákat, amelyek meghatározzák a nemek szerepét és korlátait a társadalomban.
Ha a Google keresőmezőjébe elkezdünk begépelni valamit, a professzionális szűrőkkel dolgozó algoritmus a korábban indexelt honlapok alapján megpróbálja kitalálni, mire akarunk rákeresni, és a mások által használt leggyakoribb kifejezéseket is automatikusan felkínálja nekünk. Így nemcsak az derül ki, hogy melyek a legtöbbet látogatott webhelyek, hanem az is, hogy az adott szavakat milyen más kifejezésekkel kapcsolják össze a legtöbben. Az ENSZ nőügyi szervezetének megrendelésére készült reklám is ezt a mechanizmust használja ki, hogy a gyengébbik nemet ért megaláztatások ellen demosntráljon.
A készítők a Google keresések eredményeit adták a hirdetéseken szereplő nők szájába, ezzel tiltakoznak az ellen, hogy sok férfi még most is fakanállal, a tűzhely mellett képzeli el a nőket. A plakátok egyaránt kitérnek a hagyományos nemi szerepeket gúzsba kötő rendeletekre, a felelős politikai döntéshozatal és a szexuális kiszolgáltatottság kérdéseire, de a karrierista életpálya elfogadottságának alacsony mértékére is. Az elgondolkodtató és szuggesztív sajtóanyag sikerrel mutatja be, hogy a tolerancia problémájának már a szociológiai definiálása is mennyi ellentétet szül, és segít teljes összefüggés-rendszerében gondolkozni az emberi jogokról.
Blogunk üdvözli az Ogilvy nemzetközi párbeszédre szólító felhívását, és támogatja a lealacsonyító médiaábrázolások és a nemi kirekesztés ellen irányuló tudatosságnövelést.
/A témáról írt a reklámszakblog, az Addict is./
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Oct. 15. | kereskedelmi_televízió, kritika, mainstream, média, Média 2.0 blog, RTL_Klub, Sebestyén_Balázs, trash_reality, Vadon_Jani
A kereskedelmi csatornák egymást múlják alul, ha szórakoztatásról van szó: az Észbontók és Kasza Tibi állkapcsa után Sebestyén Balázs és földszintes padavanja is megmutatta, hogy a magyar televíziózásban mindig van lejjebb. Mérföldkőként beharangozott műsoruk se vundersőn, se zuperszexi nem volt, viszont a készítők olyan éteri szintekre emelték a kínosság fogalmát, hogy még a legprimitívebb fotelforradalmár is úgy érezte magát, mintha tarkón csapták volna a mainstream összes szintetikus szennyével.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos lefedettségű adó, és annak volt egy kreatív producere meg egy műsorszerkesztője. Ez a két alulexponált fiatal egy szép késő nyári napon azt gondolták, hogy fittyet hányva minden ésszerű technológiai alapszabályra, ők bizony megmutatják, hogy egy az egyben át lehet emelni egy rádióban működő formulát a nagy képernyőre.
Az 1960-ban megtartott Kennedy−Nixon-vita óta azonban tudjuk, hogy ami működik a rádióban, az nem feltétlen sikeres a televízióban: kamerára vinni a Morning Showt akkor is meredek vállalkozás lett volna, ha eltekintünk attól, hogy Vadon Jani nem az a tipikus kabaré-kompatibilis arc, ráadásul még vicces tartalmat sem adtak a szájába a szerencsétlennek. A helyzetet tovább rontotta az ügyetlen gerillamarketing, mely alaptalanul harangozta be médiatörténeti mérföldkőnek a Vundersőn és Zuperszexit, ami totálisan felesleges és minden nézőjét és szereplőjét lealacsonyító szellemi moslék lett. Valljuk be, ami a lecsónál működik, az a tartalomszolgáltatásnál kevésbé: ha minden szart bedobáluk egy rotyogó fazékba, viszonylag ritkán jön ki belőle valami fogyasztható cucc.
Csak akkor fáj, ha nevetek
A Vundersőn és Zuperszexi első adása maximum egy önkéntelen „ezmiez?!” felkiáltást váltott ki belőlünk, s a kérdés joggal lebegett végig a műsor 100 percének horizontján. Erőltetett, humortalan és kiforratlan late night show lett, amitől még az is pironkodva feszeng a székében, akit esténként Magdi Anyus szelleme kísért. Adva van ugye egy definiálatlan adásmenet, mely félig élő félig előre rögzített, félig közéleti félig bulvár, félig beszélgetős, félig stand up, de sajnos mindeközben elfelejt szórakoztató lenni.
A műsor kísértetiesen emlékeztet az RTL Klub tavalyi zabigyerekére, a Roastra: a szintén külföldről importált konzerv-formátum a hazai celebvilág piaci értékének szinten tartására szakosodott, s pontosan annyira volt informatív és vicces, mint az arab IKEA katalógus illusztrációk nélkül. Volt itt is minden: porondmesterként csetlő-botló Boros Lajos, pénisze alakján heherésző Vastag Csaba, Morgan Freemanként is ütnivaló Fekete Pákó, Gyurcsány Ferenc konyhájában kuktáskodó Vágó István, s akinek ez még nem volt elég, a láthatóan szétkokózott VV Dya (szigorúan ipszilonnal) idomait is megmustrálhattuk. A szürreális stúdióbelsőn a Széchenyi utalványért lelkesen tapsolók se javítottak, miközben az erősen átlagos verbális készségekkel rendelkező Sebestyén Balázs saját pályafutása sarában terelgette a nézőket: kis Kész Átverés jobbról, kis Viva TV balról.
Paródiának rossz, műsornak gyenge
A nézők igényeit, intelligenciaszintjét, kulturális hátterét láthatóan továbbra sem becsüli az RTL Klub: előre megírt, hiteltelen gegek, ízléstelen konkurenciaharc, ostoba és unalmas önpromóció várta a Vundersőn és Zuperszexi vasárnap esti nézőit. A műsort trash realitynek csúfolni barokkos túlzás, hiszen sem formabontó, sem bátor nem volt, ráadásul az emberek is elsősorban katasztrófaturizmusból kapcsoltak rá. A narráció tömegbalesetre emlékeztetett: érezzük, hogy nem ildomos szemlélődni a leszakadt végtagok látványán, de a történtek groteszk vonzalommal tartanak fogva. Itt azonban nincs semmi drámai: Jani és Balázs ennyi, és ennyi is volt mindig, csak most a képernyő ezt láthatóvá és átélhetővé tette.
Az ember alapvetően mindenevő, de ha a műsorvezetők és vendégek arcán is látszik, hogy undorral asszisztálnak saját popfertőjükhöz, akkor hajlamosak vagyunk haptákba vágni magunkat és zsoltárokkal dicsérni az Urat, aki a maga bölcsességében megalkotta a távirányítót. Ha a programigazgatónak van esze, még azelőtt visszazavarja a fiúkat a mikrofon mögé, hogy a maradék hitelességüket is eljátszanák, ez az adást meg majd hajnali kettőkor, öt év múlva leadható ismétlésben a Coolon.
Fotók: RTL
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Oct. 13. | bérblogger, cenzúra, demokrácia, komment, Lázár_János, Média 2.0 blog, médiajog, Papcsák_Ferenc, szólásszabadság
A strasbourgi emberi jogi bíróság legújabb ítélete szerint egy hírportál felelős a honlapján elhelyezett kommentekért. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a bérblogger-jelenség napjainkban egyre kézzelfoghatóbb szakmaként jelenik meg a közösségi médiában, máris az internetes hadviselés szép új világa körvonalazódik szemünk előtt: narancs színű és vörös avatarok 5 kiló krumpliért cserébe sorban húzzák egymás fejére az online lapok rozsdás rolóit.
A Delfi nevű nagy észt hírportálon számoltak be róla, hogy egy komp tönkretett egy jégre épült utat, ezért azt csak később lehet megnyitni az autók előtt. Az olvasók erre felháborodtak, mert a jégutakon sokkal gyorsabban lehet eljutni a part menti szigetekre, és hozzászólásokban szidták a cég egyik vezetőjét, aki egyben a legnagyobb részvényes is volt. Vjatšeslav Leedo a fenyegető, szitkozódó hangnemű bejegyzések miatt beperelte a honlapot, mire az észt bíróság 95 ezer forintnyi kártérítést ítélt meg neki. Az ügy kiemelt érdekessége, hogy Leedo nem számít közszereplőnek.
A félmilliós magyar komment
Az eset nyilván sokaknak ismerős: Magyarországon először Papcsák Ferenc zuglói polgármester jelentette fel a Népszava kommentelőit, majd Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár egyezett meg peren kívül a Délmagyar.hu-val. A tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett. Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben “sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“!
Precedens
A most Strasbourgban lezárt észt ügy a magyar gyakorlat szempontjából is precedens értékű lehet, hiszen egyértelmű határokat húz egy honlap felelősségi körét, és büntethetőségét illetően. A bíróság ilyen esetekben két alapvető jog között kénytelen dönteni: az adott médium felhasználóinak szólásszabadsághoz való joga vagy a felperes jó hírnévhez és magánélethez való joga fontosabb-e.
A döntés során olyan szempontok is fontosak lehetnek, mint a kommentelés módja, a hírportál szűrőmechanizmusai, belső cenzúrája, szerkesztőségi alapvelvei, a sértő tartalmak mértéke vagy az, hogy a sértett mennyiben tekinthető közszereplőnek. A bíróság megjegyezte, hogy utóbbiaknak szélesebb körű kritikát kell eltűrniük, mint egy átlagos polgárnak, hiszen vállalják a nyilvános szereplésekkel járó kockázatot. Ez az egyetlen igazi különbség Papcsák Ferenc vagy Lázár János ügye és a Delfi esete között, ez azonban nem változtat Strasbourg egyértelmű üzenetén: egy kommentért bizony felelős az a honlap, ahol megjelent.
…és a bérkommentelőkkel mi van?
A bíróságok láthatóan félreértik az internet működését, szabályozási hiányosságaik azonban nem az egyetlen probléma, amivel az online újságírás kénytelen szembenézni az átalakuló piacon. Az elmúlt két évben ellepték az Internetet a bérkommentelők, akik az online eszmecserébe való mesterséges beavatkozással megzavarhatnak egy termékről vagy politikai pártról szóló diskurzust, de akár változtathatnak annak megítélésén is. A BBC brit közszolgálati médiumnak nyilatkozó szakértők szerint egyes vállalatok megbízásából már több tízezer olyan hamis regisztráció készült, amelyeket bértollnokok használnak megbízóik számára kedvező hozzászólások publikálásához.
Nemrég helyi újságírók egy olyan cégre bukkantak Szentpéterváron, amely fiataloknak fizetett azért, hogy az orosz kormányt dicsérő, illetve az ellenzéki jelölteket és az amerikai politikát és kultúrát becsmérlő kommenteket posztoljanak az interneten. A Facebookon is egyre több a kereskedelmi céllal létrejött, hamis profil: a Septic Media és az E.Bola Media Kft. mellett több vírusmarketing-kampányt bonyolító cég is foglalkozik Magyarországon bérkommentelők munkájának szinkronizálásával. Még azt is tudjuk mennyit keresnek: 700-1200 dollár között mozog egy átlagos bérblogger havidíja, de őket is felváltják hamarosan a még olcsóbb botok.
Már csak idő kérdése, hogy valaki észrevegye a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében rejlő lehetőségeket, s kommentelők segítségével elkezdje kiiktatni az ellenérdekelt politikai párt bástyáinak számító szócsöveket. Olcsó és hatásos eszköze lehet ez a cenzúrának, hisz a folyamatos létbizonytalansággal küzdő online lapok könnyen a csőd szélére taszíthatók azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommentek jelennek meg a felületén. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, mely nyilvánvalóan a hatalomgyakorló politikai elit malmára hajtja a vizet Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a bérkommentelőknek hamarosan egész orgánumok eltemetésében vagy felvirágoztatásában lesznek érdekeltek, miközben társadalmi, politikai vagy gazdasági vitákat döntenek el. A kérdés most már nem csak az, hogyan szabályozzuk a véleménynyilvánítást, hanem az is, hogyan kontrolláljuk a fizetett álvéleményeket úgy, hogy a demokrácia alapelvei sem sérülnek, a hírportálok sem válnak szervilissé, és a közéleti személyiségek sem kapnak nemtelen némítóeszközöket a kezükbe.
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Oct. 2. | facebook, imázs, márka, marketing, Média 2.0 blog, reklám, technológiai_determinizmus
Elképzelem, ahogy pubertáskori hormonokból, némi Instagram-olajból, pár leheletnyi szmájliból, két csepp függőségből, hat csetlevélből elkészül a 21. század legnagyobb biznisze, a Facebook-kölni. A Jersey Shore 19. szériájának második helyezettje dobja majd piacra, aki a pletykamagazinok szerint rehabilitációs költségeit akarja visszakeresni a parfümön. A terméket online is meg lehet majd rendelni, de a személyes átvétel mellé választható ajándék is jár: twitteres kondom vagy Angry Birds-ös Biblia. A plázák előtt kígyózó sorok melírozott hajú cicababákból és önértékelési problémákkal küzdő tesztoszteron huszárokból állnak majd, akik a lelküket is eladnák, hogy trendivé váljanak. Beköszöntött a márkák szép új világa: bemutatjuk a Facebook-fagyit.
Végy egy adag mezei vaníliafagylaltot, öntsd le kék sziruppal, tűzz a kupac tetejébe egy közismert logót és máris kész a nyár legnagyobb slágere: a Facebook-fagyi! A fiatalok piaca kézenfekvő identitást kínál a hagyományos termékeket kínáló cégek számára, akiknek a siker érdekében nincs más dolguk, mint reprodukálni azt az attitűdöt, melyet a tizen- és huszonévesek naponta fogyasztanak. Ezt tette egy horvát cukrász a Murter szigetén található Tisnóban: lánya közösségi média aktivitását látva elhatározta, hogy elkészíti a Facebook-ízű fagyit. A különleges nevű hűsítőt gombóconként egy euróért árulják és annak ellenére, hogy íze egyáltalán nem különleges, a Croatia Week szerint rögtön sláger lett az Adria több szakaszán is. Admir Adili természetesen nem kapott engedélyt Zuckerberg úrtól, mégsem aggódik a Facebook nevének és logójának felhasználása miatt. Ez a posztapokaliptikus agymosás jól mutatja: a cégvezetők küldetése egyre inkább az, hogy vállalatukat tetőtől talpig trendivé alakítsák. Munkájuk lényege elsősorban nem a termelés, hanem a marketing: az ifjúsági kultúra homogenizálásával konkrét fogyasztási sémákat tolnak a helyüket kereső, mindenre fogékony Z-generáció arcába.
Természetesen nem ez az egyetlen példa arra, hogy a tizenéves klónok önként alakulnak a média sugallta formára. A legnagyobb közösségi oldal az év elején ugyanis fogta magát és megalkotta a “Közösségi pillangókék” színű körömlakkot, amit a Facebook iroda hivatalos ajándékboltjában lehet megvásárolni 4.95 dolláros (~1100 forintos) áron.
Hogy jutottunk ide?
Már az 1930-as évek óta tudjuk: a sikeres cégnek elsősorban márkát, és nem terméket kell gyártania. Az akkoriban megjelenő új amerikai vállalati formák azt vallották, hogy a termelés pusztán működésük velejárója, a kereskedelmi liberalizációnak és a munkajogi reformnak köszönhetően ők már alvállalkozókkal gyártatták termékeiket. A gépek korában elengedhetetlenné vált az egymással versenyző márkák kialakítása, a tömeggyártás egyformaságában az imázson alapuló különbözőséget a termékkel együtt kellett létrehozni.
Elkezdett háttérbe szorulni a befogadó kultúra, a multik által mesterségesen létrehozott társadalmi élmény került a helyébe. A korabeli merev, áltudományos nyelvet használó, a konkurenciát véletlenül sem említő, kijelentő mondatokra építő hirdetéseket felváltották a lelket és érzelmeinket célzó, interaktív üzenetek. Az 1950-es években egyre inkább világossá vált, hogy a márka nem pusztán kabala vagy divatos szólás, a cég egészének lehetett identitása, mely pénzben mérhető piaci többletértéket jelent. Már nem termékismertetésre szolgált, hanem imázsépítésre, egy életérzés terjesztésére.1988-ban a Philip Morris hatszoros áron vette meg a Kraftot: ez volt az első eset, amikor óriási pénzértéket tulajdonítottak egy addig absztrakt és mérhetetlen fogalomnak: a márkanévnek. A reklámügynökségek ettől kezdve hivatkozhattak arra, hogy a reklámköltség nem pusztán eladási stratégia, hanem kőkemény vagyoni beruházás, amire minél többet költ egy cég, annál nagyobb lesz az értéke.
Nincs választás
Drámai átszerveződésen ment át a kereskedelem az elmúlt tíz év során: a globális gazdaság felkarolta az identitáspolitikát, mely nem törekszik a sokszínűségre, ellenségnek tekinti a nemzeti szokásokat, a szubkultúrákat és a jellegzetes regionális ízeket. A kereskedelem igen egyenlőtlen játéktérré vált: a világmárkák segítségével egyre kevesebb érdekcsoport birtokol egyre nagyobb területet.
A rengeteg termék ellenére a fogyasztók igazi választási lehetőségei radikálisan szűkülnek, a vállalatok totális hatásra törekszenek, s betörnek életünk minden területére. A szélsőségekig vitt szinergiáknak köszönhetően monopóliumok jönnek létre, melyek segítik a teljes márkaélmény átélését akár akarjuk, akár nem. Azonosságtudatunk romlik, ízlésünk egyre kommerszebb, gondolkodásunk egyre sematikusabb lesz. Amikor a kereskedelmi láncok és a technológia a mostanihoz hasonlóan uralják a piacot, akkor döntéseik mindenféleképpen a polgári szabadságjog és közélet kérdéseit feszegetik.
