by Pintér Dániel Gergő | 2014. May. 19. | digitális_hagyaték, facebook, gyász, halál, közösségi_média, Média 2.0 blog
Május elején újabb családon belüli mészárlás sokkolta a világot: a floridai Tampa városában Colin (18) és Megan Campbell (15) saját apjuk kezétől halt meg, mielőtt a férfi nejére és önmagára gyújtotta bérelt házukat. Az értelmetlen és váratlan eset nyomán fellépő gyászt szokatlan módon, a közösségi médiához fordulva kezelték az ismerősök, barátok. A Carollwood Day School tanulói Twitteren beszélték ki fájdalmukat, megdöbbenésüket társaik elvesztése kapcsán, és itt kezdték el megosztani egymással az elhunytakkal közös élményeiket is. Ízléstelen? Tabudöntögető? Felszínes? Vajon a 6000 RIP-komment többet ér, mint egy mély, személyes beszélgetés? Egyáltalán mi lesz digitális hagyatékunkkal? Zsíros üzlet vagy a kommunikációtechnológia és a Z-generáció internetszocializációjának természetes velejárója a virtuális emlékezés? Körüljártuk.
A Campbell-ügy apropóján léggömbös képekkel, az “#CDSSstrong” és “#prayforthecampbells” hashtagekkel, szervezett emléktúrákkal vezették le zavarodottságukat az érintettek, amit a kirendelt szakértők határozottan támogatnak az érzelmek elfojtásával szemben.
(more…)
by arki.noemi | 2014. May. 16. | facebook, like, Média 2.0 blog
Új profilképet raktál ki, de alig lájkolták? Lőttél egy szelfit a négyes metrón, vagy egyszerűen csak egy hosszú posztban osztottad meg, hogy milyen pocsék napod volt, és még egy komment sem érkezett? Ugye milyen rossz érzés? Íme, hogy miért.
Az ausztrál Queensland University kutatásai szerint a mellőzöttség a közösségi oldalakon a láthatatlanság érzését váltja ki az emberekben. Az eredményre két összekapcsolódó kísérlet alapján jutottak. Az első esetben elfelezték a csoportot, és az egyik fél szabadon posztolhatott Facebookra, a másik félnek viszont csak az üzenőfal görgetését, kommentek olvasgatását engedték meg, de nem csatlakozattak be a beszélgetésekben. Ez váltotta ki a második csoportban a láthatatlanság érzését. A második kísérletben mindenki kedvére oszthatott meg bármit, azonban a társaság egyik felének módosították a beállításait, így sem lájkokat, sem kommenteket nem kaptak. Ők is az elhanyagoltság érzésének jeleit mutatták.
Valljuk be, a lájk jó érzés
Miközben valami egészen mást fejez ki, mint aminek elsőre tűnik.
Lájkolni képeket lehet, posztokat, videókat, eseményeket…vagy nem. Mindenkinek van az az ismerőse, aki ha a világot váltaná meg egy képen, még akkor sem lájkolnád, és van az, akinek a legunalmasabb szelfijére is rögtön kattintasz. A lájk sokkal inkább a szociális szimpátiát jelzi, és kevésbé azt, hogy mennyire tetszik az adott poszt tartalma. Magyarul: sok esetben az embert kedveled, és nem a bejegyzést. Kivételek persze vannak, és szó sincs arról, hogy nem kedveled a tartalmat is, de mindenki szívesebben osztja a lájkokat és gyakrabban kommentel olyan emberek bejegyzéseihez, akiket kedvel, vagy legalábbis szimpatikusak neki. A lájk virtuális törődés, vagy ha törődés nem is, legalább egy minimális odafigyelés vagy együttérzés. Egy baleset vagy katasztrófa hírét sem azért lájkolja senki, mert valóban tetszenének neki a történtek, hanem az együttérzés kinyilvánítása céljából. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen az interneten kívüli világ is épp így működik.
„A fájdalmas igazság a Facebookról”
– írja a World News Australia.
Valójában ez semmivel sem fájdalmasabb igazság a Facebookkal, mint az élettel kapcsolatban. Mindenhonnan arról hallunk, hogyan teszi tönkre a Facebook az igazi kapcsolatainkat, miközben már rég bizonyították, hogy ez nem igaz. Azzal, hogy a folyamatos kapcsolattartás új színtérre került át, a mélységük nem változott és az emberek még mindig találkoznak egymással személyesen is. Egyedül az változott, hogy már az elfoglaltságok közben, amikor találkozni nem lenne idő is folyamatos interakciót tudunk fenntartani. A ránk zúduló információtömegből az interneten kívül is szelektálunk, és az arra legérdemesebbeknek szenteljük figyelmünket, a többieken egyszerűen „átgörgetünk”.
Ezt pedig valahol mindenki tudja, ezért is olyan rossz érzés, ha neked nem jut a figyelemből. Ismerősek a „Ki az a lány, akinek lájkoltad a képét?” kezdetű viták?
Fotó
by hahner.petra | 2014. May. 13. | facebook, Média 2.0 blog, munkahely
A közösségi oldalakat minden nap milliók használják, függetlenül attól, hogy épp otthon vannak, a buszon ülnek, vagy munkahelyi teendőik felénél járnak. Egy amerikai kutatás szerint azonban a főnököknek nem kell aggódniuk, mert a figyelmünket valójában a fáradtság tereli el, nem a Facebook, a dolgozók pedig pihenésképp látogatják az oldalt. Mégis van, ahol a munkáltató drága eszközökkel korlátozza a közösségi oldalakhoz való hozzáférést, de a Facebook-szabályzat bevezetése is egyre gyakoribb. Ha munkáltatónk még nem tolt az orrunk alá egy ilyen szabályzatot, akkor is érdemes óvatosan posztolgatni, mert egy-egy meggondolatlan üzenet akár az állásunkba is kerülhet.
Rengetegen használják a közösségi oldalakat: a Facebooknak havi 1,2 milliárd, a Twitternek havi 250 millió látogatója van, és meglepően magas azoknak a száma is, akik még a munkahelyükön sem tudnak létezni a közösségi oldalak nélkül. Ez sok munkáltatót aggaszt, hiszen, ki fog dolgozni, ha mindenki facebookozik?
(more…)
by bakos.zsofi | 2014. May. 12. | egészség, Média 2.0 blog, technológia
Görnyedünk a villamoson, gyaloglás közben, munkahelyen, előadóban, aluljáróban várakozva. Amerikai kutatók szerint az okostelefon-, laptop- és tablethasználat közben felvett, egyáltalán nem egészséges testtartás nagyon elterjedt a fiatalok között. Sokaknak biztosan ismerős az érzés, amikor a pár metrómegálló alatt átfutott beérkező emailek, aktuális hírek és Facebook-üzenetek elolvasása után kényszerből kihúzzuk magunkat, mert már pár perces görnyedés után is sajog a nyakunk.
A fej előredől, a vállak előreesnek, a hát pedig meghajlik: nem más ez, mint az úgynevezett iPosture, azaz i-testtartás, amit elektronikus eszközök használata során veszünk fel. Első hallásra az iPosture megnevezés inkább valamiféle új Apple eszközre hajaz, valójában azonban egy nagyon is egészségfenyegető görnyedésről van szó. Sokat viszont nem tévedtünk, ez egyben egy helyes testtartás felvételét segítő kütyü neve is.
(more…)
by sandor.krisztian | 2014. May. 9. | facebook, közösségi_média, kutatás, Média 2.0 blog
A Coloradói Egyetem doktorandusz hallgatója idén megjelent tanulmányában erre a kínzó kérdésre kereste a választ. Mindenki nézzen körbe alaposan, aztán így tegyen ki fotót a mai ebédről!
A tanulmány elkövetője, Christopher Sibona, szerint legnagyobb valószínűséggel még a középiskolában szerzett ismerőseink szakítják meg velünk a kapcsolatot a közösségi oldalon. Az egyetem honlapján megjelent cikk szerint legtöbbször a politikáról vagy vallásról szóló, sokakat megosztó hozzászólások jelentik a válóokot. „Mivel jellemzően az iskola után alakul ki szilárd világnézete az embernek, így csak később kelthet visszatetszést az ismerősök körében, a nézeteltérések pedig sokkal gyorsabban eszkalálódnak a közösségi médiában” – magyarázza a kutató.
Előkelő helyen szerepelnek még a munkatársak is, akik esetében inkább a való életben tanúsított magatartás elrettentő, mint a facebookos aktivitás. Emellett népszerű kiváltó ok még a gyakori és érdektelen posztolás. Meglepő eredmény még, hogy a törlés sorsára jutottak között gyakoribbak a közeli barátok, mint az egyszerű ismerősök.
A szerző másik, ehhez kapcsolódó kutatásában azt vizsgálta, milyen érzelmi hatása van a törlésnek a szenvedő alanyra. Első helyen a meglepődöttség szerepel, csak azt követően jönnek azok, akiket zavart a dolog, a harmadik helyen pedig inkább derültek az egészen. A fő befolyásoló tényezőnek az bizonyul, hogy milyen közel állt egymáshoz a két ember kapcsolatuk csúcsán. „Nagyobb eséllyel szomoríthat el az valakit, ha egy volt legjobb barát töröl” – kommentálta Sibona.
A várható reakció előrejelzéséhez négy faktorra derített fényt a kutatás.Általában akkor vált ki negatív érzelmeket a törlés, ha a barátság valamikor közeli volt, vagy ha valaki gyakran nézegeti az saját ismerőseinek listáját. Ellenben ha az elválás előtt a nézeteltérésekről már beszéltek a felek, illetve ha az áldozat később mesélt róla másoknak, akkor sokkal könnyebben vészeli át a csapást.
Christopher Sibona több mint ezer emberes mintán végezte kutatását Twitteren keresztül. Jelenleg a következő tanulmányához gyűjti az anyagot, amiben azt kutatja, min múlik, hogy maradunk vagy töröljük magunkat Facebookról – és amihez te is hozzájárulhatsz, ha kitöltöd az anonim kérdőívét.
Te „unfriendeltél” már valakit? Mi vitt rá a döntésre? (HOGY VOLT SZÍVED?!)
Könnyíts a lelkiismereteden egy kommentben!
by Laza Bálint | 2014. May. 8. | blog, etika, Média 2.0 blog, pr, újságírás
Szerdán „A blog, mint üzlet” című szakmai kerekasztal-beszélgetésen jártunk (a címet sajnos nem sikerült helyesen leírni). A kanapén „Csalár Bence sikeres blogger” (idézet a sajtóközleményből), Halaska Gábor a Figyelő újságírója, az lnsider blog szerzője, Halász Ambrus a Flow pr kreatív igazgatója, illetve Rédei Daniella, a Café pr ügyfélkapcsolati igazgatója foglalt helyet. A beszélgetés moderátora Rétfalvi Flóra volt. A beszégletés a blogok helyett inkább a publikáló emberek (legyen az újságíró vagy blogger) és a pr-osok közötti ellentét irányába ment el. El kell adni a lelked, hogy megélj?
Mivel lehet kiemelkedni?
Az első kérdés persze az volt, hogy mitől sikeres egy blogger, itt mindjárt ki is derült, hogy a blog (ma?) nem üzlet: Csalár „azért csinálja, mert élvezi, számára nem elsődleges, hogy meg tudjon élni belőle”. Szerinte ma már mindenki azért blogol, mert azt látja, hogy a másik sikeres. Sikeresnek lenni pedig akkor lehet, ha piaci rést talál, hiánycikket tud eladni, ami nála a véleményformáló divatblogolást jelenti. Az az egész beszélgetésből nem derült ki, hogy ki számít sikeresnek pr-szemszögből.
Halász szerint a pr-ügynökségekre is ráhúzható a blogos párhuzam, kiemelkedni többletszolgáltatásokkal lehet: „A hagyományos pr önmagában halott, felkészítőanyagok, sajtóközlemények írása nem elég”, hiszen a nagyvállalatok ezt házon belül is meg tudják oldani. „Mi felismertük, hogy a kényelmi szempontok relevánsak: egy helyről nagyon sok szolgáltatást meg tud kapni az ügyfél: a közösségi médiától az alvállalkozók rugdosásáig”.
A Flow pr kreatív igazgatója szerint sok ügynökég elfelejti, hogy jó sajtókapcsolatokat várnak tőlük, meg azt, hogy lehetetlen témákat is el tudjanak adni. A kommunikációs szakma ráadásul percről percre változik, a Facebook-ismerete, a mobilalkalmazások fejlesztésének irányítása ma már alapkövetelmény.
Nem értett egyet Rédei Daniella a Cafe pr-tól: „Az, hogy mindent kell csinálni, devalválja is az ügynökséget”. Szerinte a pr egy emberszakma, az ügynökségek közötti különbség abból adódik, hogy tudnak-e szerezni olyan embereket, akik valamilyen pluszt tudnak hozzáadni.
Ősi ellentét
A hasonlóságok után Halaska Gábor arról beszélt, hogy a pr és a blog ősellenség:a pr-os terméket adna el, “a blog szabadon szárnyalna”. Ez persze régi téma, pr-os és újságíró között is értelmezhetjük, ami nem túl meglepő, hiszen eleve nehéz azt is definiálni, mi a különbség a blogger és az újságíró között.
Halaska szerint a blog szubjektív, az újságírók a véleményüket viszont csak bizonyos műfajokban írják le. Halász szerint minden blogbejegyzés olyan, mint egy véleménycikk, míg az újságírásnak legalábbis objektívnak kellene lennie, de az újságírók közül nem mindenki felel meg ennek. Csalár szerint viszont nincsenek szubjektív magyar divatblogok, nemhogy véleményt nem formálnak, de egy sajtóközleményt sem írnak át.
Rédei szerint ideje, hogy az újságíró is megértse, hogy működik a pr, mivel 2008 óta hatalmas pénz eltűnt a médiapiacról, és az újságírónak szükségük van a pr-osokra. „Korábban megtehették az újságírók, hogy nem foglalkoznak a kereskedelmi érdekekkel, ma már ezt nem tehetik meg” ‾ állítja a Café pr ügyfélkapcsolati igazgatója. Az egyetlen jelen lévő blogger erre csak annyit reagált, hogy sosem rak ki sajtóközleményt. Azt viszont a jelenlévők elismerték, hogy vannak olyan olyan szokások, amiknek ki kell halniuk: például az újságírók hívogatása, hogy megkapták-e a sajtóközleményt.
Mire mész egy bloggal?
Viszont még mindig jó gyakorlatnak tűnik, hogy termékmintákat küldenek az újságíróknak, és ma már a bloggereknek is. “ Valaki azzal is beéri, hogy termékmintákat kap, van aki szeretné, ha legalább elutaztatnák valahova” – tudtuk meg Halásztól. De ez is csak tematikus blogoknál, bizonyos iparágakban. A másik lehetséges út, hogy a jó bloggereket felfedezik az újságok, és újságíró lesz belőlük, akkor pedig jól jön a kapcsolat a pr-osnak.
Körülbelül ennyi az, amit a jó blogok el tudnak érni pr-os nézőpontból. Az ügyfelek többsége még mindig nem tudja értelmezni a blogokat, ha pedig tisztán látogatottságot néznek, nem hoznak eleget. “Jól mutat az elemzésekben, ha 32 helyett 33 fő volt ott, mert egy blogger is becsusszant” – foglalata össze a lényeget Halász.
Ki tud megélni a blogolásból?
A beszélgetésen nem született egyértelmű válasz arra, mi lesz a pr és a blog közös jövője. Halaska gyorsan rövidre zárta a kérdést: megkérte a hallgatóságot, hogy tegye fel a kezét, aki meg tud élni a blogolásból. Nem volt ilyen résztvevő, a válasz egyértelmű: a blog ma nem üzlet. Halaska szerint ráadásul alapvető problémák vannak a pr-osok hozzálláásával: ha így folytatják, a pr-os egyre inkább versenytársa lesz az újságírónak.
Rédei szerint nem az üzlet a lényeg, hanem hogy az újságíró nyitott legyen arra, amit a pr-osok csinálnak:: a pr-osnak nem az a feladata, hogy terméket adjon el, hanem egyfajta támogató, hosszútávú, bizalomébresztő funkciónak érdemes tekinteni ami csinálnak.
Rédei elmondta, hogy sokszor van olyan ügyfél, ahol nagyon figyelik, pontosan hol költenek reklámra, a pr-ügynökség pedig tud ebben segíteni: „meg is erősítjük az ügyfélnél, hogy érdemes ott költeni”. Cserébe Rédei elvárja, hogy ha évente egyszer beajánlanak egy interjút például az ügyvezetővel, ne legyen kérdés, hogy elvállalják.
Elég ebből!
És akkor jöjjön az a része, ami megkülönbözteti a bloggert az újságírótól: az egész hozzáállást egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni, a beszámoló után helye van a véleményemnek is. Ott is elmondtam, jöjjön még egyszer: az újságírónak nem lételeme a pr-os. A jó kapcsolat mindenkinek érdeke, de az, hogy csak azért elvállaljunk egy interjút, mert hirdetett nálunk az ő ügyfelük, elképesztő elvárás, a tartalom és a reklám szétválasztásának tökéletes megsértése. Ez már egyáltalán nem azt jelenti, hogy témát ajánlanak, hiába fogalmaznak így. Azt, amit hirdetőként kapniuk kell, megkapják: elérést. A tartalomba a pr-osnak nem lehet beleszólása, nem mondhatja meg, hogy kivel csináljak interjút. A hirdető megkapta, ami a pénzéért jár: megjelenést. A többihez köze nem lehet.
A másik. A pr-osok mindig elmondják, hogy innovatívnak kell lenni, hogy az újságírókat jogosan idegesíti, ha szerencsétlen gyakornokok egymás után többször hívják fel őket, hogy megkaptak-e egy sajtóközleményt. Aztán mit látunk? Azt, hogy nem változik semmi. Évek óta így megy, pedig a hagyományos pr halott. Ezt az egészet már csak a rossz beidegződések viszik előre. Tegye fel a kezét, aki valaha kirakott mégis egy sajtóközleményt, amit egyébként érdektelennek talált, mert felhívták!
Újságíróként mondom, ha nem újul meg a pr, tényleg kihal: a közösségi média korában főleg nincs szükségünk arra, hogy ők hozzanak nekünk sztorit: sok mindent megtalálunk, ez a dolgunk. Ráadásul egy kezemen meg tudom számolni, hány olvasónak is érdekes interjút készíthettem el a segítségükkel, az erőszak pedig nem segít. Nem azért nem csinálok meg egy interjút, mert bunkó vagyok, hanem mert az olvasóimat nem érdekli. Nem véletlenül nem érnek el ezzel a hozzáállással komolyabb lapokat. Van akinek van fontosabb utaztatásnál, meg termékmintánál. Remélem, ők vannak többen.
Fotó
