by he.h | 2015. Mar. 4. | cenzúra, Média 2.0 blog, oknyomozó, sajtó
Peter Oborne a Telegraph egykori újságírója az OpenDemocracynak írt cikkében írja le a nagy presztízsű angol lap korrumpálódásának történetét. A végkifejletnél azonban sokkal érdekesebb az a folyamat, ahogyan a hírlap idáig eljutott, a kiváltó okok nagy része ugyanis itt bujkál a hazai piaci viszonyok között is. Sőt, világszintű tendenciáról van szó.
A Telegraphot még 1855-ben alapította Arthur B. Sleight, több tulajdonosváltás jött, liberális lapból konzervatív lett, a népszerűsége is folyamatosan nőtt. 1939-ben már 737 ezer lepedő formátumú példányt hajtogathattak az olvasók, 2009-ben pedig, éppen a kiugrott újságíró, Peter Oborne csatlakozása előtt ők robbantották ki azt a világszintű botrányt, ami a brit képviselőház költségtérítéseivel állt kapcsolatban és világszerte éles vitákhoz vezetett. Oborne legendás közegbe lépett, ahol joggal számíthatott rá, hogy sokat tanulhat az oknyomozó újságírásról és saját áldozatos munkájával is szolgálhatja a közérdeket. Törekvéseit azonban váratlan fordulat szakította meg.
(more…)
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Nov. 20. | demonstráció, kommunikáció, Média 2.0 blog, művészet, női_egyenjogúság, reklám, reklámpszichológia, sajtó, sajtófotó
Kinézve az európai jólét falai mögül, a plázák csillogó márványán, a divatvilág értelmetlen rongyrázásán és a gyorséttermek menükínálatán túl, feltárul előttünk a Földnek egy olyan része, ahol az alapvető emberi jogok nap mint nap sérülnek. Az Amnesty International legújabb reklámkampánya egyedülálló módon hívja fel erre a figyelmet: Zürich városából ajtót nyit az éhezés, öngyilkosság és fegyveres összecsapások világába.
Októberben kétszáz speciális plakát sokkolta Svájc legnagyobb városának járókelőit: a környezetükbe tökéletesen illeszkedő háttérrel megjelenített jelenetek éles kontrasztot képeznek a kiemelkedő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi központnak számító metropolisz és Kína, Szudán vagy éppen Irak farkastörvényei között.
A szuggesztív vizuális anyaggal dolgozó hirdetéseken az „It’s not happening here. But it’s happening now” felirat olvasható, azaz: nem itt, de most történik.
Ha a mellbevágó üzenet nem volna elég, a témák valóban azt az érzést keltik a lakosságban, mintha első sorból lennének kénytelenek asszisztálni a világ különböző, emberlakta területein végbemenő erőszakhoz.
Az embertelenségektől mindössze egy üveglap választja a szemlélőket, olyan hatást keltve, mintha a brutális kínzások, kivégzések, politikai és lelkiismereti foglyok bebörtönzése ott helyben történne.
Az Amnesty Interational 1961-től dolgozik egy olyan világért, ahol minden egyes emberre vonatkoznak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában leírt pontok és a nemzetközi jogi megállapodások.
E cél érdekében a szervezet kutatásokat végez és akciókat bonyolít le, s segítségükkel igyekszik megakadályozni a fizikai és szellemi integritáshoz, a lelkiismeret és szólás szabadságához, valamint a diszkrimináció-mentes élethez való jogok súlyos megsértését.
Kommunikációs termékeik rendre közelebb állnak a művészethez, mint a propagandához.
Blogunk üdvözli az Amnesty International harmadik világban végzett munkáját és támogatja az emberi jogok megsértése ellen folytatott kampányokat!
by kiraly.david | 2013. Oct. 29. | fájlcsere, K, Média 2.0 blog, sajtó, szerzői_jog, torrent
A múlt héten végleg bezárt a világ egyik legrégebbi és legnagyobb torrentkeresője. A legnagyobb amerikai filmstúdiókat tömörítő MPAA-val folytatott, hosszú évekig tartó jogi csatának végül peren kívül megegyezéssel lett vége egy történetnek. A szerzői jogról, illetve szellemi tulajdonról zajló évtizedes vita végére ezzel messze nem került pont, a döntés csupán arra volt jó, hogy tovább ringassa a jogkezelőket és a művészeket abban a tévhitben, hogy az internet korában az alkotásokért a korábbi évtizedekben megszokott módon kaphatnak pénzt.
Az Isohunt egy (volt) a sok torrentkereső közül. Semmi mást nem csinált, mint lehetővé tette a felhasználóknak, hogy keressenek az aktív torrentek között, tekintet nélkül annak tartalmára. Így – mint sok más hasonló oldalon – sok jogvédett, és sok szabadon terjeszthető tartalom is volt a találatok között. Az MPAA mérései szerint az Isohuntnak 44,2 millió felhasználója és 13,7 millió aktív torrentje volt. A peren kívüli megállapodás során Gary Fung cégét végül 110 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezték. Ez olyan szempontból jelképes összeg, hogy az Isohunt valószínűleg a fennállása során összesen nem termelt ennyi pénzt, a jelenlegi számítások szerint 2-4 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. Ezt a pénzt tehát a soha nem fogja megkapni az MPAA. (Halkan érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy ha meg is kapják, ebből vajon mennyi kerülne az alkotókhoz és mi alapján osztanák el azt?) Ez az összeg tehát leginkább talán elrettenteni próbál, más jelentősége nincs.
Az MPAA egyébként eredetileg 600 millió dollár körüli összeget követelt: arról sajnos még mindig nem sikerült leszoknia sem nekik, sem a legtöbb jogvédő szervezetnek, hogy az “egy letöltés = egy vásárlás elmaradása”, pedig ez a képlet totálisan téves: attól még, hogy valamit letölt egy felhasználó, egyáltalán nem biztos, hogy azért pénzt is adna. A felhasználók kezébe került egy olyan lehetőség, amely például a fizikai termékek között egyáltalán nem számít újdonságnak, ez pedig a vásárlás előtt kipróbálás lehetősége, hiszen a mozijeggyel alapvetően zsákbamacskát vásárolunk. Ezen kívül azt is több kutatás kimutatta már, hogy gyakran a legtöbbet letöltött alkotások azok, amelyeket semmilyen más (legális) úton nem tudnak a felhasználók beszerezni.
Emiatt különösen népszerűek a fájlcserélő hálózatokon a jellemzően amerikai filmsorozatok, hiszen a Magyarországhoz hasonló szerencsétlenebb vidékekre ezek gyakran hónapokkal, évekkel később jutnak el legális úton. Az internet egy olyan disztribúciós forradalmat hozott, amely a korábbi csatornákat egycsapásra viccesen idejétmúlttá tette. A technológiai környezet megváltozására pedig sikerült úgy reagálniuk a jogalkotóknak – természetesen az óriási pénzeket mozgató médiavállalatok lobbitevékenységének hathatós közbenjárására –, hogy egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozást vezettek be, így ma gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindenki jogot sért de ez nagyjából senkit sem érdekel, és ezzel együtt betartatni is képtelenség. Larry Lessig szavaival élve, a jog szembemegy a józan ésszel.
Hiába nyernek
Az amerikai mozgóképszövetség büszkén hirdeti győzelmét a gonosz kalózok felett, és a Napster, a Grokster, a Kazaa, illetve a Limewire után ismét egy nagy halat sikerült térdre kényszeríteniük. Nem érdemes elmenni viszont amellett a tény mellett, hogy az említett fájlcserélők betiltása konkrétan semmilyen hosszútávon érezhető hatással nem volt az interneten terjedő jogvédett tartalmak mennyiségére.
A Pirate Bay például a sorozatos perek ellenére továbbra is működik, és ott van még több tucat hozzá hasonló nyitott torrent oldal, nem is beszélve a zártkörű közösségként működő alternatív oldalak százairól, mindenfelé az internet rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Amíg a különböző oldalak bezárása, betiltása nem volt hatással a felhasználók fájlcserélési kedvére, addig például Kanadában egy értelmes, átgondolt, jó szolgáltatás úgy tűnik, képes csökkenteni a BitTorrent forgalmát.
Meanwhile in Hungary
Mindeközben ma Magyarországon azon megy a szájkarate a kormány – pontosabban L. Simon László – illetve a művészek egy csoportja között, hogy az üreshordozó-díjak 25 százalékát jogosan nyúlja-e le a kormány és osztja el újra a kénye kedve szerint. A vitába természetesen teljes mellszélességgel beleállt az Artisjus és, de azt sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik fél a képmutatóbb.
Amikor például az Artisjus azt mondja, hogy a szoftvergyártóknak azért nem jár az üreshordozó-díjból, mert annak másolása magáncélra is tilos, következésképp őket persze nem is éri kár, nos ekkor semmiben sem különböznek a legrosszabb politikustól érvelés módszereitől. Mert ahelyett, hogy elismernék a szabályozás nevetségességét, és esetleg próbálnának valamiféle progresszív, előremutató reformjavaslatot tenni, foggal-körömmel ragaszkodnak annak legitimálásához.
Külön szomorú mellékvágánya az ügynek, ahogy a Magyar Narancs újságírója kikelt az ellen, hogy a nyomtatott magazinban megjelent cikket be merték szkennelni, és közzé merték tenni még azelőtt, hogy ők úgy gondolták volna, hogy nagy kegyesen online is elérhetővé teszik. Az online archívumba való feltöltés késleltetése, esetleg annak fizetőssé tétele csupán egy szenvedő formátum kínos, végső haláltusája. Persze amiatt senkit sem hibáztathatunk, hogy a túlélésért küzd, azonban ennek nem biztos, hogy a széllel szemben vizelés a leghatékonyabb módja.
The future is near
Láthatunk számtalan példát arra, hogy a zenészek meg tudnak élni a közönségükből aktív koncertezéssel, crowdsourcingból, merchandisingból. Sok online lap működik sikeresen, és tartja fenn magát még szerény magyar hirdetési piacon is, sőt nagyszerű oknyomozó cikkeket olvashatunk pusztán adományokból fenntartott laptól, amelynek ezúton is a támogatására biztatunk mindenkit. Azt sem látjuk, hogy különösebb visszaesés lett volna tapasztalható a filmiparban, sőt, és Tom Hanks sem szorul még kéregetésre.
Sőt az egyre professzionálisabb technológiák egyre olcsóbbá válnak, így egyre több kezdő fiatal előtt nyílik meg az út, hogy az új eszközök és az internet segítségével megmutassa tehetségét a világnak. Ahogy eddig, úgy ezután is fognak az emberek kultúrára, szórakozásra, művészi alkotásokra költeni, sőt úgy tűnik évről évre egyre többet. Hogy nem azokra a formátumokra, és azokra a művészekre és pláne nem azon médiakonglomerátumok szivárványos papírba csomagolt belülről romlott termékeire, amelyek a korábbi évtizedekben sikeresek lehettek, nos ideje végre elkezdeni hozzászokni.
by kiraly.david | 2013. Aug. 28. | curated_kontent, hírfogyasztás, K, Média 2.0 blog, sajtó, újságírás, Weyer_Balázs
A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.
A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.
Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.
A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.
Hogyan képzelik ezt?!
Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.
“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.
Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?
Trendforduló?
Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.
A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.
Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)
by kiraly.david | 2013. Jun. 8. | K, kommunikáció, Média 2.0 blog, sajtó
Közösségi térképek, Facebook-oldalak és internetes portálok percről percre közvetítései segítik a védekezésben résztvevőket, valamint a gátakra újonnan érkező önkénteseket országszerte. Az árvízi védekezésről Facebookra feltöltött képek a jófejségről szólnak, az átlagos lájkmennyiségéből pedig arra is következtethetünk, hogy homokzsákot pakolni menő. Az állami szerepvállalás is szervezettebbnek tűnik a márciusi hóhelyzetnél, viszont lapáttal pózoló politikusból talán túl sok van.
A hirtelen jött árvíz, ami meglepte Csehországot, Németországot és Ausztriát, minket már kevésbé ér felkészületlenül. A helyzet ettől függetlenül súlyos hiszen minden idők egyik legnagyobb árvízének tartott 2002-es magasságnál is nagyobbra számíthatunk. Abba talán jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha Csehországhoz és Németországhoz hasonlóan mi is egyik napról a másikra kapunk a nyakunkba ekkora vizet, és nincs egy hét felkészülni, erősíteni, magasítani a gátakat. Reméljük ez elég figyelmeztetés volt a döntéshozóknak.
Március 15-i hóhelyzet egy ennél váratlanabbul bekövetkezett esemény volt. Láthattuk, hogy a közösségi média mennyivel hasznosabb tudott lenni a Belügyminisztérium azóta mémmé vált SMS-énél. Sőt nemcsak annál, hanem a hagyományos médiumoknál is gyorsabban terjedtek az információk az aktuális helyzetről. Ezrek ajánlották fel a segítségüket, ki szállással, ki takarókkal, ki élelemmel, ki traktorral. A katasztrófavédelem katasztrofális szervezetlensége jórészt emiatt nem követelt komolyabb áldozatokat.
Akkor is, és most is a legnagyobb szerep a közösségi térképeknek jutott, amelyeket bárki szerkeszthet: könnyedén és gyorsan lehet segítséget kérni, valamint mindenki hozzáadhatja saját szolgáltatását, hogy mivel tud mások segítségére lenni. A bajbajutottak pedig egyszerűen tájékozódhatnak, hogy a környéken kihez lehet legközelebb segítségért fordulni.
Persze a közösségi médiában sem tökéletes minden. Ugyan az említett közösségi térképek nagyjából megmaradtak trollmentesnek, nem nagyon vannak rajta téves információk, addig a Facebookon tucatszám akadnak rémhíreket terjesztők, gátszakadásról, robbantásról és egyéb marhaságokról szóló hírek. A nagyközönség persze igyekezetében amit csak ér megoszt, a legritkább esetben jár utána, hogy valódi információról van-e szó. Olykor napokig keringenek olyan üzenetek, amelyek SOS segítséget kérnek, pedig már az üzenet dátumából is egyértelműen tudni lehetne, hogy újra megosztani teljesen felesleges.
A kormány úgy tűnik tanult is a márciusi hibáiból. Már kedden létrehoztak egy árvízről szóló Facebook-oldalt, amit ráadásul rengeteg valóban hasznos információval is feltöltöttek. Ott van az összes lényeges telefonszám és honlapcím, a fontos tudnivalók arról, hogy mire kell figyelni evakuálás esetén, valamint itt is megtalálhatóak a közösségi térképek. Mindemellett példás gyakorisággal frissül, egészen biztos, hogy több embert is ráállítottak erre a feladatra. Az ő munkájuk minden bizonnyal sokkal hasznosabb, mint azok a párbeszédek, amiket Orbán Viktor folytat a gátakon. Ezen kívül a Magyar Honvédség immár a 28 ezer lájkolót számláló oldalán keresztül is példásan kommunikál. A víz java Budapestre még csak mostanában érkezik, de úgy tűnik a BKK is felkészülten várja azt, időben igyekszik tájékoztatni az utasokat megkímélve őket a váratlan kellemetlenségektől. Mindezeket pedig igyekszik összefoglalni az SOS Blog is.
Az olyan országszerte ismert politikusok, mint a kormányfő, Gyurcsány Ferenc, vagy éppen Rogán Antal azért pakolnak homokzsákot, hogy ők is a “nép egyszerű fiának” tűnjenek. A hipokorrekciónak efféle megnyilvánulását csodálhajtuk minden egyes természeti katasztrófánál, Kolontártól Oklahomáig. Nyilvánvaló, hogy nem a politikusok mágikus lapátjaitól fog megmenekülni sem Győrújfalu, sem Szentendre, sem a Margitsziget. Persze néhány percig kamerák kereszttüzében munkát mímelni sokkal egyszerűbb, mint éveken át felelős döntéseket hozni, és nem magasról tojni például 2002 óta a gátak megerősítésére. De amíg Orbán Viktoréktól ez átlátszó propaganda és visszataszító magamutogatás, addig a fiatalok által Facebookra feltöltött jókedvű homokzsák-pakolós képek példamutatóak és motiválóak. Lehet persze ezekre is rosszmájúan kommentelni, hogy “fotózkodni mentek, nem dolgozni”, de ha valaki csak egy homokzsákot is a helyére rakott a kép kedvéért, már az sokaknál többet tett a jó ügy érdekében.
by tuza.barbara | 2013. Apr. 12. | hatalom, hormonok, Média 2.0 blog, sajtó, siker
„Hogyan tehetett ilyet?” – kérdezhetik a riporterek és az újságírók a legbefolyásosabb közszereplőket időről időre, lecsapva az izgalmas esetek legégetőbb pontjaira. Egy hatalommal és vagyonnal bíró személy hirtelen jött sikerének vagy botrányos bukásának lehetséges okait a címlapokon fejtegetik, pedig valószínű, hogy a hormonok a tettesek. Aki mindezt felfedezte, John Coates, saját bőrén tapasztalta a szélsőséges boldogság lebegő állapotát, megjárta a csodás magaslatokat és az apátia sötét mélységeit. Az Intelligent Life magazinban Zentai Péter készített vele interjút, amelyből kiderült, hogy a hatalomvágytól nagyon könnyű más, általuk narkotikusnak nevezett tudatállapotba kerülni. Ebbe a hibába esett például Bill Clinton is, a Monica Lewinsky-ügyet senkinek nem kell bemutatni
John Coates otthagyta a mesés Wall Street-i irodáját, és meg sem állt a Cambridge-i Egyetem kutatóintézetéig. Az egykor kiemelkedően eredményes brókerből lett neurológiaprofesszor párhuzamot talált a mérhetetlen hatalommal rendelkező, grandiózus személyek – például Napóleon vagy D. Strauss-Kahn- irracionális döntései és a hormonok között. Könyvében, a The Hour Between Dog and Wolfban, elmondja, hogyan omolhat össze az addig a ráció talaján táncoló személy egy hirtelen tesztoszteronlöketből fakadó hajmeresztő kockázatvállalás miatt.
Jó ötletnek tűnhet belépni egy internetes brókerfelületre, nem is olyan drága, így tett Zentai Péter is. Egy kattintás, tódulnak az árfolyamok és a kötvények, alaposan átgondolva meghozza a befektető az első döntést. Nyereség. Pár nap múlva már kész vagyon áll rendelkezésre. Katt. Tét. Kitágult pupillák és bizsergés a tenyérben és a fejbőrön. Ellentét. Kipirult arc, tüzes fújtatás. Veszít, nem baj, még egyszer. Étel? Nem, hiszen tétet kell tenni. A pulzusa emelkedik, kattint, veszít. Az eufórikus nyerési széria hirtelen deficitgyártásba fordul, amely az ember teljes kikészülésén át akár az öngyilkosságig is eljuthat. A folyamatból kialakuló betegség: a narkózis.
A narkotikus állapotban komoly hormonális változások zajlanak a testben. Az őrült futamból függőség jön létre, amelyet az egyén generál a sikerhajszolással, csupán hatalmat kell éreznie, és az internet erre számtalan lehetőséget biztosít. Coates a tesztoszteron és kortizon tüzes harcát tartja felelősnek ezért a jelenségért. A sikerek közben a végletekig feszülnek az idegek, és kitörni készül a férfihormon-vulkán. A szteroidfüst szabadon áramlik, ez maga a narkózis. Saját forró önhittségünkben fürdünk. Lebegünk a legyőzhetetlenségben és megjelenik az önelégült mosoly. A radikális hatalom-illúzió megszünteti a valóság kőkemény világát, mintha felülről hunyorognánk a környezetünkre. Mire kinyitjuk a szemünket, a belső tűz is kezd kialudni, aztán személytől függ, hogy a vacogásnál vagy a mozdulatlan jeges végtagoknál jut el a teljes kijózanodásig. A Kortizontól kiég, megfagy, sőt már nem is érzékel semmit. Belebetegszik abba, hogy külvilág visszarángatja vaskarmaival és szembesíti a ténnyel, hogy vesztett, mindent.
.jpg)
Coates ezt az időintervallumot nevezi a könyv címében Hournak, a kezdeti racionális alany a Dog, az átváltozott a Wolf. A kutya vad és veszett része tör elő, de ameddig szelíd, befogadjuk és etetjük. Ellenben a farkas üvölt, kergetjük. Coates a vadász, a narkózis a fenevad. Az ellenőrizetlen hatalom elindította a tesztoszteronhullámot például a CIA volt főnökénél, David Petraseus tábornoknál. Le kellett mondania az USA nemzetbiztonságát oltalmazó őrének, mert a stratégiai titkok a szeretők nem összeegyeztethetők. Clintonon is számon kérték a Monica Lewisnky-affért. Mikor megkérdezték, „Miért?”, ő csak azt válaszolta: „Mert megtehettem.” A sort a Lehman-Brothers-ügy is követi, kirobbantva a világválságot 2008-ban. A botrányos esetek és a vérig sértett, a világtól irdatlan méretű fekete pontot kapó illetők miatt szükséges a társadalmak hatékonyabb felügyelete a hatalom felé.
Coates kutatásai azt mutatják, hogy a gigászi méretű problémákat okozó, hatalomfüggő, neurobiológiai bajokkal küzdő polgárokat fokozott ellenőrizni kell. A tekintélyes impérium ellenére a létfontosságú döntések meghozatalánál nőket és időseket is be kell vonni, mert a tesztoszteronszintjük jóval alacsonyabb. A racionalitás mezejéről csak repülőgéppel szálljunk a magasba és bízzunk abban, hogy az úti célnál biztonságban landolunk, és nem esünk áldozatul sem légörvénynek, sem eltérítésnek.
