A szexéhes esete a kancsóval

A múlt héten  nagy médiafigyelmet kapott Eva Carneriónak, a Chelsea csapatorvosának az esete, akit Jose Mourinho vezetőedző azért kritizált és végül váltatott le, mert szerinte hibázott a Swansea elleni angol bajnoki mérkőzésen. Carneiro a pályára rohant, hogy ellássa Eden Hazardot, az edző szerint viszont ez felesleges volt és a csapatot hátráltatta vele. Az esettel kapcsolatban felmerült, hogy Mourinho kirohanása esetleg szexista indíttatású, főleg, mivel nyilatkozatában arra utalt, hogy az orvosi csapat nem érti a játékot. De számunkra nem is ez a legérdekesebb, hanem ahogy mindez a magyar médiában nagyon tanulságosan lecsapódott.

A foci kétségtelenül a férfiak játéka, elég csak megnézni a női futball sokszorosan alárendelt helyzetét. Persze azt semmilyen szabálykönyv nem írja elő, hogy a férfi futballban a férfi játékosok mellett mindenki másnak is férfinak kell lennie a játékvezetőtől kezdve a csapattal dolgozó stábtagokig bezárólag, mégis nagyon szokatlan, hogy nők jelenjenek meg a pályán vagy a pálya mellett. Ha ez esetleg mégis megtörténik, akkor az általában feltűnést kelt. Ennek a cikknek azonban nem az a célja, hogy futball hímsoviniszta világát bírálja. Abban sem szeretnék állást foglalni, hogy Mourinho szexista indíttatásból bánik-e úgy Carneiróval, ahogy, és természetesen azt sem szeretném megítélni, sportszakmailag kinek van igaza.

Bájos, dögös, szemrevaló

A cikk témája Eva Carneiro megjelenése a médiában. Az Origo beszámolója az esetről mindenképpen nagyon tanulságos, a cikk ugyanis következetesen szexista hangnemben írja le a történteket, miközben éppen egy szexista-gyanús esetről számol be. Már a cím is sokat elmond: Nem látjuk többé a Chelsea dögös orvosát. Mindezt egy vezető internetes napilap sportrovatában, egy elvileg a futballról szóló hírben. Az Origo újságírója Carneirót ezután még szemrevalónak is titulálja, ugyanabban a mondatban, amelyben kijelenti, hogy többször is érték már szexista támadások. A szexista támadások forrása persze elsősorban az orvos neme, és akkor is elszenvedné ezeket, ha kevésbé lenne dögös, de ha már mindenáron hangsúlyozni akarta a szerző, hogy itt bizony nemcsak egy nőről, hanem egy csinos nőről van szó, talán szerencsésebb lett volna olyan kifejezéseket használni, amik nem a Blikket idézik meg.

10347780_457913164362850_5825253538662822691_n.jpg

Eva Carneiro Facebook profilképe

Lassan már celeb

Carneiro egyébként nem most került először az Origo látóterébe, például Chelsea tavalyi budapesti vendégszereplése kapcsán is szenteltek neki egy rövid írást, igaz, akkor még csupán bájosnak titulálták az orvost, akit végre a magyar szurkolók is megcsodálhatnak.

Persze a hazai lapok közül nem csak az Origo figyelt fel a doktornő kvalitásaira. A Nemzeti Sport Online Mikel pajkos pillantása a Chelsea formás csapatorvosára címmel tett közzé még korábban egy videót, amelyben állítólag Obi Mikel legeltette a szemét Carneirón. A mostani eset után pedig benne kevesebben gyönyörködnek felütéssel mutatták be Carneiro és kollégája utódjait, akik átveszik a helyüket a kispadon.

Olyan is, ahogy kinéz?

Azóta persze megindult a bulvárgépezet is, és a Sun előkerítette Carneiro exét, aki szexőrültnek és könyörtelen törtetőnek nevezete őt, felruházva ezt a férfiak világában mozgó nőt a nők esetében klasszikusan visszataszítónak tartott tulajdonságokkal. Ez a megbízható forrás arról is beszámolt, hogy Carneiro állítása szerint lefeküdt egy Chelsea játékossal (nyilván, ha már ennyi férfival van ott körülvéve!). A sértett szerető, Rupert Patterson-Ward beszámolóját átvette a Nemzeti Sport Online is Chelsea játékossal hancúrozott a csinos doktornő? címmel, sőt, a vs.hu-n is szenteltek neki írást (A menesztett Chelsea doktornő kegyetlen és bármit megkap). Persze az Origo is résen volt, a címben immár ragadózóként hivatkozott Carneiróra, és kiemelte, hogy állítólag teszi-veszi magát a játékosok előtt. 

facebook_3403477b.jpg

Carneiro legutolsó bejegyzése a Facebookon

Van, aki megvédje

Persze vannak igazi úriemberek is a foci világában. A legutóbbi fordulóban a Chelsea csúnyán kikapott a Manchester City ellen, amit a Digi Sport 1 stúdiójában Sallói István szakértő úgy kommentált, hogy mivel Mourinho „paraszt volt a hölggyel” a múltkori meccsen, ezért a futball megbüntette őt a mostani vereséggel.

Az orvos a focirajongók körében is hasonlóan vegyes reakciókat váltott ki. Számos követője és kedvelője van a közösségi médiában, akik közül egyesek kifejezetten szívesen vennék, ha őket is leápolná. Egy origós hozzászóló szerint viszont „Murinnyó egy bunkó. Még az is lehet, hogy kancsó”. Ennyi.

Ki állja a számlát, ha haldoklik a média?

Az írott média az online lapok megjelenése óta azzal van elfoglalva, hogy jövedelmező gazdasági modellt találjon. Az ingyenesen olvasható netes újságok a hirdetésekből próbálnak megélni, de egyre többször hallani, hogy ez a módszer fenntarthatatlan, amit a Gigaom nevű népszerű techoldal néhány héttel ezelőtti hirtelen halála is mutat. Többféle alternatívával is próbálkoznak a médiacégek: aki fizet, olvashat; aki túl sokat olvas, fizet; és már a Facebook is ott liheg a lapkiadók nyakában. A kanadai Winnipeg Free Press pedig most cikkenként kérne pénzt. Fizet az olvasó, vagy a híroldalak fizetnek meg?

(more…)

Dr. Tóth jobb, mint Dr. House

A közösségi médiában posztoló gyógyítók, forradalmi eljárásokat bemutató Youtube-videók és a televízióban előadó sztárdoktorok az egyik oldalon, a magyar egészségügyi ellátás színvonaltalansága, fülledt várótermek és akadozó orvos-beteg kommunikáció a másik oldalon. Rendelők helyett egyre többet térünk be inkább fórumszobákba, pedig a megbízhatatlan információk és az öndiagnosztizálás akár végzetes is lehet. Szerencsére akadnak pozitív példák is, de egyelőre még a legjobb egészségügyi blog sem helyettesítheti a személyre szabott tájékoztatást. 

(more…)

A kommunikáció nem büfészak, túlképzés sincs

Pár hete elterjed, hogy megszüntetnék kommunikációs képzést, amiből valószínűleg nem lesz semmi, mégis van miről beszélnünk. Egy kommunikáció- és médiatudomány szakon tanuló hallgató véleménye a képzésről, problémákról, jelenről és jövőről.

Első mohikánok vagyunk.

Mindannyian, akik ma Magyarországon kommunikáció-média területen képzik magukat, oktatnak, dolgoznak. Nemzetközi szinten megkérdőjelezhetetlen a szakma jelentősége, itthon viszont (még mindig) annak a jelenjét éljük, hogy bizonygassuk a létjogosultságát. A mi felelősségünk, hogy belső, aktív közreműködőkként körvonalazzuk az érveinket, és árnyaljuk a tömör választ: igen – szükség van erre a képzésre.

Akár, ha lenne is realitása a szak megszüntetéséről szóló hírnek, ami az utóbbi hetekben pániktól vezérelve futótűzként terjedt, fontos, hogy ne vonjon maga köré tisztánlátást akadályozó füstöt – lássuk meg, hogy a lángja kisebb. A hír korántsem a végleges döntésről számolt be, az elgondolás a kommunikáció- és médiaszakokat csak alapképzési szinten érinti. Ha nem valósul meg a tervekből semmi, a helyzet akkor is kiváló alkalmat teremthet egy még lényegesebb probléma megvilágítására. Nevezetesen, hogy a szakma egyfajta identitáskereső szakaszban van. Éretlen állapotban, amelyben talán épp most érkezhet el a fordulópont: amikor kritikussá válhat azoknak a tömege, akikben késztetés és tudás egyesül arra, hogy egyértelműsítsék a képzés valós társadalmi hasznát. Talán épp az egzisztenciális bizonytalanság délibábja kellett ahhoz, hogy a kommunikációs és médiaterület szakemberei, oktatási intézményei egymás felé is kapukat nyissanak, és közös gondolkodási alapot teremtve álljanak ki a szakma elismertségéért. Az elméletalapú megközelítés és a belső környezet felé irányuló gyakorlat után itt az ideje, hogy hozzáértőkként gyakoroljuk a kommunikációt – a nyilvánosság irányába, a szakma nevében.

Jobban be kell határolni

A kommunikáció- és médiatudomány már túl van a fogantatáson, jó ideje világra jött; a széles körű társadalmi elismertséghez viszont arra lenne szüksége, hogy – bár eddig sok bába szólította sokféleképpen – mindenki, aki magáénak érzi, együtt adjon neki keresztnevet. Ennek az önmeghatározási hiányosságnak és problémának kihatása van a jelenlegi és a leendő hallgatók bizonytalanságára is. Ezért érzik magukat fegyvertelennek: nem fedezi őket a szakmai önazonosság konszenzusa, amikor megvető, értetlenkedő, ellenséges tekintetek záporoznak rájuk, azt firtatva, mégis mióta, de leginkább mitől nevezhető ez tudománynak?

Hogy egyértelmű legyen: az önmeghatározás igénye nem semmitmondó formaság, nem önmegbélyegzés-kísérlet, hanem időszerű belső kényszer. Még nem hallható eléggé, vagy valóban nincs ennek kifejezésére azonos nyelv? Úgy hiszem, a továbbfejlődéshez az volna a legfontosabb, hogy letisztuljon a kommunikációs modell: adott a címzett és a feladó, de mi legyen a csatorna, mi az üzenet és mi a kód? Sok még a zaj.

A színfalak mögötti efféle rendezetlenségeknek egyenes következménye a kommunikációs szakmáról kialakuló negatív kép. Ezzel pedig borul a dominó: előítélet, „büfészak”-hajtogatás, „ruhatár”-címke, „értelmetlen túlképzés”, „nem megtérülő terület”.

Specializálni kell

Miközben a munkaerőpiacon állandó, egyre növekvő igény van a kommunikáció-média szakos diplomásokra, a képzési helyek nem határozzák meg egyértelműen, hogy milyen szakképesítést, illetve szakosodást tudnak ajánlani a hallgatóknak az elméleti alapok mellett, s pontosan milyen munkakörökben tudnak majd elhelyezkedni a jól felépített, fókuszált képzést követően. Az is problémás, hogy a kommunikáció szakkal rendelkező felsőoktatási intézmények nem fognak össze. Épp köztük nincs (vagy csak úgy tűnik, mintha nem lenne?) párbeszéd. Sőt, általában épphogy értelmetlen, alaptalan, süket fülekkel folytatott rivalizáláson alapuló verseny megy a hallgatók között, és hogy reflexből nem szabad elismerni más intézmények azonos szakjait. Ennek talán elejét lehetne venni azzal, hogy hidat képezünk egymás között – mind személyesen, mind intézményileg. Legyen tiszta és átlátható, hogy melyik intézményben milyen típusú szakembereket képeznek. Álomszerű volna egy olyan szisztéma, amelyben felmérjük, hány különféle területre lehet fókuszálni a kommunikációs szakmán belül, és leosztani az egyetemek/főiskolák között, hogy arányosan jusson minden szintre mindenféle specializáció.

Cselekedni kell

Meglehet, hogy a fent vázolt elképzelések túlzottan idealisták, vagy az olvasó azt mondja, a megvalósulásnak nincs esélye. Arra viszont adhatunk esélyt rajtuk keresztül, hogy hallhatóvá váljanak az ellenérvek és közös önmeghatározás vegye kezdetét.

A hatékony stratégiai cselekvésen múlik jövőbeli boldogulásunk. A reményteli hallgatóké, az oktatóké, és nem utolsósorban a már végzett szakembereké. Első mohikánokként ugyanis nem rendelkezünk olyasmivel a környezetünk számára, ami önmagáért beszélne; magunkért kell beszélnünk.

Kellő tekintély hiányában ezúttal nem elég minden meggyőződés alátámasztására az „uff!”.

Még nem.

Kommédiás voltál, vagy, leszel? Gyere.

Posted by Média 2.0 on Monday, April 6, 2015

 

Az online újságírók ássák a nyomtatott lapok sírját

Március 3-án és 4-én az Evolution – Mobile Hungary – Keresőmarketing nap elnevezésű rendezvényen jártunk. A kiadói piac alakulásáról szervezett kerekasztal-beszélgetésen érdekes mondatok hangzottak el, Baló György moderátorként lelúzerezte a nyomtatott sajtót. Aztán a résztvevők estek egymásnak. Az online sajtó direkt lehúzza a printet? A Ringier és az Axel Springer kilapátolja a profitot az országból? A közönség kiröhögte a Blikk és a Világgazdaság összehasonlítását. A Reklámtorta szekcióban a médiapiac tavalyi eredményeiről és az idei várakozásairól volt szó: kezd magához térni a piac, nőttek a bevételek. Az OLX és a Jófogás akkora (felesleges) háborút nyomott, hogy az meglátszott a tévés bevételeken is. 

(more…)

Miért folyik a csapból is a Charlie Hebdo, de nem érdekel senkit a Boko Haram mészárlása?

Szomorúan indult 2015: két, egymástól távoli helyen majdnem egyszerre zajlott két brutális terrorcselekmény. Franciaországban két dzsihádista fegyveres intézett terrortámadást a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztősége ellen január második hetében, míg Nigériában a Boko Haram iszlamista szervezet támadta meg Baga városát. Az egyik esemény hírei napokig uralták a világsajtót, míg a másikkal a nyugati média alig foglalkozott. 17 halálos áldozat több százzal szemben. Mi az oka az aránytalan médiafigyelemnek?

(more…)