A pályakezdők élete nem csak játék és mese. Főleg, ha nehezítik a jelentkezést tévhitek és rosszul értelmezett információk. Na de mit mondanak a szakértők? Milyen a jó CV? Tényleg öltönyben kell menni interjúra? A KommON Karrier Estjén sok kérdésre választ kaptunk.
A kereskedelmi csatornák egymást múlják alul, ha szórakoztatásról van szó: az Észbontók és Kasza Tibi állkapcsa után Sebestyén Balázs és földszintes padavanja is megmutatta, hogy a magyar televíziózásban mindig van lejjebb. Mérföldkőként beharangozott műsoruk se vundersőn, se zuperszexi nem volt, viszont a készítők olyan éteri szintekre emelték a kínosság fogalmát, hogy még a legprimitívebb fotelforradalmár is úgy érezte magát, mintha tarkón csapták volna a mainstream összes szintetikus szennyével.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos lefedettségű adó, és annak volt egy kreatív producere meg egy műsorszerkesztője. Ez a két alulexponált fiatal egy szép késő nyári napon azt gondolták, hogy fittyet hányva minden ésszerű technológiai alapszabályra, ők bizony megmutatják, hogy egy az egyben át lehet emelni egy rádióban működő formulát a nagy képernyőre.
Az 1960-ban megtartott Kennedy−Nixon-vita óta azonban tudjuk, hogy ami működik a rádióban, az nem feltétlen sikeres a televízióban: kamerára vinni a Morning Showt akkor is meredek vállalkozás lett volna, ha eltekintünk attól, hogy Vadon Jani nem az a tipikus kabaré-kompatibilis arc, ráadásul még vicces tartalmat sem adtak a szájába a szerencsétlennek. A helyzetet tovább rontotta az ügyetlen gerillamarketing, mely alaptalanul harangozta be médiatörténeti mérföldkőnek a Vundersőn és Zuperszexit, ami totálisan felesleges és minden nézőjét és szereplőjét lealacsonyító szellemi moslék lett. Valljuk be, ami a lecsónál működik, az a tartalomszolgáltatásnál kevésbé: ha minden szart bedobáluk egy rotyogó fazékba, viszonylag ritkán jön ki belőle valami fogyasztható cucc.
A Vundersőn és Zuperszexi első adása maximum egy önkéntelen „ezmiez?!” felkiáltást váltott ki belőlünk, s a kérdés joggal lebegett végig a műsor 100 percének horizontján. Erőltetett, humortalan és kiforratlan late night show lett, amitől még az is pironkodva feszeng a székében, akit esténként Magdi Anyus szelleme kísért. Adva van ugye egy definiálatlan adásmenet, mely félig élő félig előre rögzített, félig közéleti félig bulvár, félig beszélgetős, félig stand up, de sajnos mindeközben elfelejt szórakoztató lenni.
A műsor kísértetiesen emlékeztet az RTL Klub tavalyi zabigyerekére, a Roastra: a szintén külföldről importált konzerv-formátum a hazai celebvilág piaci értékének szinten tartására szakosodott, s pontosan annyira volt informatív és vicces, mint az arab IKEA katalógus illusztrációk nélkül. Volt itt is minden: porondmesterként csetlő-botló Boros Lajos, pénisze alakján heherésző Vastag Csaba, Morgan Freemanként is ütnivaló Fekete Pákó, Gyurcsány Ferenc konyhájában kuktáskodó Vágó István, s akinek ez még nem volt elég, a láthatóan szétkokózott VV Dya (szigorúan ipszilonnal) idomait is megmustrálhattuk. A szürreális stúdióbelsőn a Széchenyi utalványért lelkesen tapsolók se javítottak, miközben az erősen átlagos verbális készségekkel rendelkező Sebestyén Balázs saját pályafutása sarában terelgette a nézőket: kis Kész Átverés jobbról, kis Viva TV balról.
A nézők igényeit, intelligenciaszintjét, kulturális hátterét láthatóan továbbra sem becsüli az RTL Klub: előre megírt, hiteltelen gegek, ízléstelen konkurenciaharc, ostoba és unalmas önpromóció várta a Vundersőn és Zuperszexi vasárnap esti nézőit. A műsort trash realitynek csúfolni barokkos túlzás, hiszen sem formabontó, sem bátor nem volt, ráadásul az emberek is elsősorban katasztrófaturizmusból kapcsoltak rá. A narráció tömegbalesetre emlékeztetett: érezzük, hogy nem ildomos szemlélődni a leszakadt végtagok látványán, de a történtek groteszk vonzalommal tartanak fogva. Itt azonban nincs semmi drámai: Jani és Balázs ennyi, és ennyi is volt mindig, csak most a képernyő ezt láthatóvá és átélhetővé tette.
Az ember alapvetően mindenevő, de ha a műsorvezetők és vendégek arcán is látszik, hogy undorral asszisztálnak saját popfertőjükhöz, akkor hajlamosak vagyunk haptákba vágni magunkat és zsoltárokkal dicsérni az Urat, aki a maga bölcsességében megalkotta a távirányítót. Ha a programigazgatónak van esze, még azelőtt visszazavarja a fiúkat a mikrofon mögé, hogy a maradék hitelességüket is eljátszanák, ez az adást meg majd hajnali kettőkor, öt év múlva leadható ismétlésben a Coolon.
Fotók: RTL
A strasbourgi emberi jogi bíróság legújabb ítélete szerint egy hírportál felelős a honlapján elhelyezett kommentekért. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a bérblogger-jelenség napjainkban egyre kézzelfoghatóbb szakmaként jelenik meg a közösségi médiában, máris az internetes hadviselés szép új világa körvonalazódik szemünk előtt: narancs színű és vörös avatarok 5 kiló krumpliért cserébe sorban húzzák egymás fejére az online lapok rozsdás rolóit.
A Delfi nevű nagy észt hírportálon számoltak be róla, hogy egy komp tönkretett egy jégre épült utat, ezért azt csak később lehet megnyitni az autók előtt. Az olvasók erre felháborodtak, mert a jégutakon sokkal gyorsabban lehet eljutni a part menti szigetekre, és hozzászólásokban szidták a cég egyik vezetőjét, aki egyben a legnagyobb részvényes is volt. Vjatšeslav Leedo a fenyegető, szitkozódó hangnemű bejegyzések miatt beperelte a honlapot, mire az észt bíróság 95 ezer forintnyi kártérítést ítélt meg neki. Az ügy kiemelt érdekessége, hogy Leedo nem számít közszereplőnek.
Az eset nyilván sokaknak ismerős: Magyarországon először Papcsák Ferenc zuglói polgármester jelentette fel a Népszava kommentelőit, majd Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár egyezett meg peren kívül a Délmagyar.hu-val. A tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett. Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben “sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“!
A most Strasbourgban lezárt észt ügy a magyar gyakorlat szempontjából is precedens értékű lehet, hiszen egyértelmű határokat húz egy honlap felelősségi körét, és büntethetőségét illetően. A bíróság ilyen esetekben két alapvető jog között kénytelen dönteni: az adott médium felhasználóinak szólásszabadsághoz való joga vagy a felperes jó hírnévhez és magánélethez való joga fontosabb-e.
A döntés során olyan szempontok is fontosak lehetnek, mint a kommentelés módja, a hírportál szűrőmechanizmusai, belső cenzúrája, szerkesztőségi alapvelvei, a sértő tartalmak mértéke vagy az, hogy a sértett mennyiben tekinthető közszereplőnek. A bíróság megjegyezte, hogy utóbbiaknak szélesebb körű kritikát kell eltűrniük, mint egy átlagos polgárnak, hiszen vállalják a nyilvános szereplésekkel járó kockázatot. Ez az egyetlen igazi különbség Papcsák Ferenc vagy Lázár János ügye és a Delfi esete között, ez azonban nem változtat Strasbourg egyértelmű üzenetén: egy kommentért bizony felelős az a honlap, ahol megjelent.
A bíróságok láthatóan félreértik az internet működését, szabályozási hiányosságaik azonban nem az egyetlen probléma, amivel az online újságírás kénytelen szembenézni az átalakuló piacon. Az elmúlt két évben ellepték az Internetet a bérkommentelők, akik az online eszmecserébe való mesterséges beavatkozással megzavarhatnak egy termékről vagy politikai pártról szóló diskurzust, de akár változtathatnak annak megítélésén is. A BBC brit közszolgálati médiumnak nyilatkozó szakértők szerint egyes vállalatok megbízásából már több tízezer olyan hamis regisztráció készült, amelyeket bértollnokok használnak megbízóik számára kedvező hozzászólások publikálásához.
Nemrég helyi újságírók egy olyan cégre bukkantak Szentpéterváron, amely fiataloknak fizetett azért, hogy az orosz kormányt dicsérő, illetve az ellenzéki jelölteket és az amerikai politikát és kultúrát becsmérlő kommenteket posztoljanak az interneten. A Facebookon is egyre több a kereskedelmi céllal létrejött, hamis profil: a Septic Media és az E.Bola Media Kft. mellett több vírusmarketing-kampányt bonyolító cég is foglalkozik Magyarországon bérkommentelők munkájának szinkronizálásával. Még azt is tudjuk mennyit keresnek: 700-1200 dollár között mozog egy átlagos bérblogger havidíja, de őket is felváltják hamarosan a még olcsóbb botok.
Már csak idő kérdése, hogy valaki észrevegye a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében rejlő lehetőségeket, s kommentelők segítségével elkezdje kiiktatni az ellenérdekelt politikai párt bástyáinak számító szócsöveket. Olcsó és hatásos eszköze lehet ez a cenzúrának, hisz a folyamatos létbizonytalansággal küzdő online lapok könnyen a csőd szélére taszíthatók azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommentek jelennek meg a felületén. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, mely nyilvánvalóan a hatalomgyakorló politikai elit malmára hajtja a vizet Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a bérkommentelőknek hamarosan egész orgánumok eltemetésében vagy felvirágoztatásában lesznek érdekeltek, miközben társadalmi, politikai vagy gazdasági vitákat döntenek el. A kérdés most már nem csak az, hogyan szabályozzuk a véleménynyilvánítást, hanem az is, hogyan kontrolláljuk a fizetett álvéleményeket úgy, hogy a demokrácia alapelvei sem sérülnek, a hírportálok sem válnak szervilissé, és a közéleti személyiségek sem kapnak nemtelen némítóeszközöket a kezükbe.
Mikor olvastál el utoljára egy háromszáz oldalnál hosszabb könyvet? Egyáltalán mikor olvastál el utoljára egy könyvet? Mikor olvastál végig utoljára egy cikket a neten? Az olvasás évezredek óta az emberi kultúra része, viszont az, hogy hogyan olvasunk, folyamatosan változik. Az olvasás természetellenes tevékenység volt, mert a veszélyforrások kiszúrásához szórt figyelemre, állandó éberségre volt szükség, de az agy fokozatosan alkalmazkodott ehhez az erős koncentrálást igénylő elfoglaltsághoz. Ma már gyakorlatilag nincs idő mély elemzőmunkák írására, és azok befogadására, a digitális szövegeknél pedig hajlamosak vagyunk multitaskingra, elkalandozunk. Ez végül az erős koncentráció és a fejlett memória elvesztésével járhat.
Ha nincs kedved végigolvasni a teljes cikket, akkor olvasd el alul a keretes szöveget!
Évszázadokon át azt hittük, az agy szerkezete megváltoztathatatlan: a tudósok úgy gondolták, lehetetlen, hogyha az agy valamelyik része károsodik, akkor megváltoztassa saját idegpályáit, vagy újfajta módon kezdjen működni. Ma tudjuk, hogy valójában egy hihetetlenül rugalmas szervről van szó, ami képes alkalmazkodni a körülményekhez.
Az agy és kultúra közötti kapcsolatra a hagyományos válasz az volt, hogy az agy hozza létre a kultúrát. A fenti felfedezések azonban rávilágítottak arra, hogy a kultúra is alakítja az agyat: a civilizáció ilyen szempontból technikák sora, amelyekkel a vadászó-gyűjtögető agy átszerkesztette magát. Ebből következik, hogy a tudás gyűjtésére, rendszerezésére és továbbadására használt eszközök is megváltoztatják az agy szerkezetét, az információk tárolásának és feldolgozásának a módját.
Vajon hogyan alakítja át az idegrendszert, ha rászokunk a digitális tartalmak fogyasztása? Másképp működik annak az agya, aki a digitális világban nő fel? Először gondoljuk át, hogy miben különbözik a hagyományos könyvolvasás attól, amikor valamilyen elektronikus eszközön, például számítógépen olvasunk. A nosztalgikus kép szerint az ember fogja a könyvét, elvonul egy csendes helyre, elmélyül az előtte lévő szövegben, és jó pár órán keresztül tudomást sem vesz a külvilágról.
Az e-szövegnél viszont elkezdünk olvasni egy könyvet vagy cikket, amiben linkek tömkelege csábít arra, hogy ugráljunk a szövegek között, esetleg közben megjelenik egy figyelmeztetés a képernyő alján, hogy új email érkezett. Az email megválaszolása után visszatérünk az olvasmányunkhoz, de közben felnézünk a Facebookra is, hogy hozzászólt-e már valaki a nemrég közzétett bejegyzésünkhöz. A különböző médiumok közti határok elmosódnak, gyakran ugyanazt az eszközt használjuk szinte mindenre. Folyton éhezünk az újabbnál újabb információkra, így akaraterő és elszántság kell ahhoz, hogy minden mást kizárjunk.
Azt hisszük, hogy a folyamatos multitasking ma alapvető készség, de amerikai kutatók szerint valójában nagyon kevesen képesek hatékonyan végezni egyszerre több feladatot. Mivel manapság mindenki multitaskingolni próbál, a hosszan tartó, erős koncentrációt igénylő, mély, értő olvasás egyre nehezebb. Akik régebben imádtak olvasni, úgy érzik, hogy már nem lennének képesek végigolvasni egy olyan hosszú könyvet, mint a Háború és béke. Ezek a változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre nő a közösségi oldalak szerepe a hírfogyasztásban, főleg a Z-generációhoz tartozók körében.
Az internet korában már nem tudunk egy szövegre koncentrálni, viszont kárpótlásul olyan képességeket kapunk, amikről néhány évszázada még senki nem is álmodott. Egy 2008-as amerikai vizsgálat szerint a hagyományos módon, hosszabb szövegeket olvasók fejében azokon az agyterületeken figyelhető meg aktivitás, amelyek a nyelvért, a memóriáért és vizuális adatfeldolgozásért felelősek, az e-szövegek – elsősorban a webes tartalmak – olvasása közben pedig a döntéshozatalért és a problémamegoldásért felelős területek dolgoznak. Természetesen az olvasás egyik fajtájáról sem jelenthetjük ki, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, de az biztos, hogy másra jók.
Gondolkodtál már azon, mi lenne, ha a digitális szövegek teljesen átvennék a nyomtatott könyvek helyét? Egyáltalán bekövetkezhet ez? Vajon milyen változásokat hozna a felsőoktatásban? Milyen új tanulási és szöveg-feldolgozási stratégiákra lenne szüksége a jövő hallgatójának a sikerhez? Másképp gondolkodna az az ember, aki csak digitális szövegekkel találkozott?
A BME kommunikáció szakos hallgatójaként lényegében a fenti kérdésekre keresem a választ. Szakdolgozatot írok a témában, és szükségem lenne a segítségedre: egy csoportos beszélgetés keretében szeretném meghallgatni budapesti egyetemisták véleményét. Ha téged is foglalkoztatnak ezek a kérdések, és szívesen segítenél, akkor írj nekem a digitalis.szovegek@gmail.com címre.
Ha eddig eljutottál, akkor még nem szippantotta be teljesen az agyadat a digitális kultúra 🙂
Az újságok címlapjai hemzsegnek a szenzációként tálalt tudományos hírektől: károsként ismert ételek jótékony hatásairól, gyógyíthatatlan betegségek ellenszeréről és történelmet író felfedezésekről. Ezek többsége még nem is bizonyított, mégis gyorsan széles körben ismertté válnak, köszönhetően az emberi jellemnek, a figyelemhajhász médiának és a néha csak elfogult, néha elismerésre vágyó kutatóknak. Egy francia kutatócsoport világított rá, hogy a tudományos áttörésként beharangozott kutatási eredményekről a legtöbbször kiderül, hogy tévesek, ezt pedig nem hozzák utólag nyilvánosságra. A kutatások szerint a leleplező munka híre nem kerül a címlapokra. Úgy tűnik, hogy a tudomány és a média érdekei elkezdtek közelíteni egymás felé, ami hosszabb távon félreinformált társadalmakat szülhet. Fontos, hogy a tudósok ne felejtsék el, hogy ők nem médiadolgozók, hanem szakterületük elhívatott képviselői, akiknek mindig kételkedniük kell, eredményeiket pedig felelősségteljesen kommunikálni a sajtó és a nyilvánosság felé.
Nem telik el úgy nap, hogy ne hallhatnánk valami meglepő hírt az egészségről. Még ha épp nem is tombol pusztító járvány, vagy nem terjed a világon veszélyes baktérium, mindig be lehet számolni egy új kutatás meglepő eredményeiről. Olvastad már például, hogy a kávé csökkenti a méhrák, a bőrrák, a diabétesz és a depresszió kockázatát? Hogy a csokoládé erősíti az izmokat, csökkenti a vérnyomást és a memóriavesztést? Hogy megvan a rák, az AIDS és a cukorbetegség ellenszere? És azt, hogy a sör gyógyítja a megfázást, a bor segíti a fogyást, a padlizsán pedig nemcsak vágykeltő, hanem rákmegelőző hatású is? Ezek mind olyan tudományos eredmények, amikről az elmúlt években számolt be a sajtó, hatásvadász címmel, hihetetlen jelentőségű áttörésként beállítva. De vajon mennyi igaz ezekből az állításokból? Az esetek többségében sosem tudjuk meg, hogy további kutatások igazolták vagy cáfolták az eredményeket.
Több weboldal specializálódik arra, hogy egy tanulmány megjelenése előtt értesíti az újságírókat az eredményekről, abban a reményben, hogy a hír valamelyik újság címlapjára kerül. Vannak tuti fogások, például a csokival, a kávéval és a vörösborral kapcsolatos kutatások eredménytől függetlenül mindig sok embert érdekelnek. De ugyanez elmondható bizonyos betegségekről és egészségügyi problémákról is, mint a mellrák, az elhízás, az Alzheimer-kór és az autizmus. Emellett ha egy tanulmány áttörő felfedezésről számol be, szinte biztos, hogy benne lesz a hírekben.
Az Index cikke szerint a Marsról szóló hírek is rengeteg látogatót vonzanak: „Saját olvasottsági adataink alapján is kijelenthető, kevés tudományos hír érdekel annyi embert, mint az, hogy akkor most van-e élet a Marson, vagy nincs. Elég csak azt kiírni a címbe, hogy élet meg Mars, és akkor is tízezrek kattintanak, ha a link mögött egy óra böfögést rejtünk el…”
De mi történik egy olyan kutatással, aminek eredménye szerint a kutatási eredmények többsége téved? Egy ilyen felfedezés vajon bekerülhet a hírekbe? Nos, pontosan ilyet írtak nemrég, a tanulmány pedig nem került a címlapokra, sőt. Egy francia kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az újságok hogyan számolnak be a hiperaktivitással foglalkozó kutatásokról. Először azt a kérdést tették fel, hogy a médiában megjelenő tudományos állítások bizonyos idő elteltével is igaznak bizonyulnak-e. Válaszuk az lett, hogy az esetek többségében nem. Ugyanerre jutott John Ionannidis járványszakértő 2005-ben, amikor azt is megállapította, hogy a tudományos kutatások alig felét ismétlik meg, negyedüket pedig sosem próbálják újra. A rákkutatásokról nemrég az is kiderült, hogy 89 százalékukat képtelenség reprodukálni, így a rákkal kapcsolatos kutatási eredmények is meglehetősen gyenge lábakon állnak.
A francia kutatócsoport következő kérdése az volt, hogy a média utólag helyesbít-e, amikor kiderül, hogy tévedtek a kutatók. Erre a kérdésre szintén nem volt a válasz. Ennek oka, hogy egy szenzációsnak tűnő felfedezés sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy egy korábbi eredményt további kutatások alátámasztottak vagy sem. Ez nemcsak nagyközönségnek szánt médiumokra igaz: a tudományos folyóiratokban is ritkán számolnak be olyan kutatásokról, amikor lényegében semmi sem történik, például ha X molekula nem pusztított el egyetlen sejtet sem, vagy nem tette azt hatékonyabban, mint Y molekula. Pedig annak bizonyítása, hogy valaminek nincs hatása, vagy legalábbis nem volt megfigyelhető változás, különösen fontos a tudomány haladása szempontjából.
Egy nemzetközi tanulmány szerint, ha egy hibás feltételezés napvilágra kerül, azt nehéz visszavonni, mivel az emberi kultúrában fontos szerepe van az információk továbbításának, és minél meglepőbb vagy felháborítóbb egy állítás, annál gyorsabban terjed. Az emberek főképp olyan információkat továbbítanak, amik erős érzelmi reakciót – undort, félelmet, boldogságot − váltanak ki a befogadóban. Ha egy hír széles körben elterjedt, lehetetlen mindenkihez eljuttatni, hogy mégsem volt igaz. Egyszerűen nem kattint rá senki, hiába írják meg az újságírók.
Persze nem lehet egyszerűen az emberi természetet okolni. Akárhogy is, a félrevezető tudományos információk egyik fő forrása a média. Az újságírók azt emelik ki, ami jól hangzik, és ahogy minden mást, a kutatási eredményeket is gyakran leegyszerűsítve, ferdítve vagy túldramatizálva mutatják be. Más kérdés, hogy így működik a média, ez nemcsak a tudományos hírekre igaz
Viszont nem az újságírók felelősek egyedül ezért a viselkedésért: a kutatók gyakran túlhangsúlyozzák eredményeik jelentőségét azért, hogy felkapja őket a média vagy megjelenhessenek neves tudományos folyóiratokban. Ilyen volt a NASA nagyjából egy évvel ezelőtti ferdítése is, amit utána megpróbált a sajtóra kenni: az USA űrkutatási hivatala tavaly ősszel bejelentette, hogy decemberi sajtótájékoztatójukon hatalmas eredményről fognak beszámolni a Curiosity projekttel kapcsolatban. A következő néhány hétben folyamatosan szivárogtak olyan közlések, amik visszavonták, de legalább finomították volna, majd a várva várt sajtótájékoztatón kiderült, hogy valójában nem találtak semmit. A korábbi bejelentést egyesek reklámfogásnak, mások kommunikációs bakinak könyvelték el. Az eset arra sarkallta a sajtóvilág szereplőit, hogy újraértékeljék a tudomány és a média kapcsolatát.
A problémát a tudományos világ és a média közötti fontos különbség okozza: az újságírók, riporterek általában pontos választ akarnak adni az öt kérdésre (Five Ws): ki, mit, hol, mikor, miért, de sajnos, ami a tudományt illeti, nehéz bármit is teljes bizonyossággal állítani. Ezt nagyon jól mutatja a következő vicc, amit nyugodtan komolyan lehet venni:
Három tudós utazik egy vonaton Skóciában. Meglátnak a hegyoldalban legelni egy fekete birkát. Az egyik tudós kinéz az ablakon, majd azt mondja:
− Nézzétek, a skót birkák feketék!
A második tudós erre így szól:
−Nem nem, a skót birkák között vannak feketék.
Erre a harmadik ingerülten rávágja:
−Barátaim, Skóciában van legalább egy olyan mező, ahol legalább egy birkának legalább az egyik oldala néha fekete.
A médiában minden eseményként jelenik meg, pedig valójában a tudósok az esetek többségében feltételezésekről beszélnek, amik megerősítésre várnak, és sajnos gyakran hiába. Ezzel a laikusok nincsenek tisztában: mindenki örömmel hiszi el, hogy a reggeli kávé amellett, hogy barnítja a fogakat és növeli a vérnyomást, a rák kialakulásának a kockázatát is csökkenti. Bár igaz, hogy a média rögtön ráharap az ilyen eredményekre, és bemutatásukkor csak az olvasottság lebeg a szeme előtt, az elsődleges információforrás mégis a kutató. Fontos, hogy a sajtóhoz eljuttatott közleményben pontosan jelenjen meg a felfedezés jelentősége, illetve az eredmény bizonyossága. A szenzációkeltés pedig maradjon meg a médiának.
Forrás: http://www.cbc.ca/news/health/it-s-news-but-is-it-true-1.1282472
Fotók:
http://thescienceinformant.files.wordpress.com/2011/12/parkinsnature1.jpg
http://ksj.mit.edu/sites/default/files/images/tracker/2011/cure.jpg
http://www.wfsj.org/course/en/L2/2Story.jpg
A KommON BME Kommunikációs Szakkollégium szervezésében a tanév első Szakmai Estjén Hermann Veronika Divatelmélet: kritika gyakorlata címmel tartott előadást. Hermann előadásából több divattal kapcsolatos érdekességet megtudhattunk, így például a rózsaszín szín, a hátrafordított baseballsapka, a bőrdzseki vagy épp a Martens bakancs történetét.
A Hermann Veronika szerint a rózsaszín színt napjainkban a kimondottan nőies színek közé sorolunk. Pedig a világháborúk előtt rózsaszínbe a kisfiúkat öltöztették, hiszen a ez a piros és a fehér szín keveréke, előbbi az erőt, utóbbi az ártatlanságot szimbolizálja. A világháborúk alatt ezt a rózsaszín színt a homoszexualitáshoz kapcsolták, így a használata is megváltozott.
A hátrafordított baseballsapka régen a redneckek viselete volt, de a 70-es évek végétől egy bronxi baseballcsapat is így kezdte el hordani, ezt a gyerekek átvették, és rövid idő alatt elterjedt. A bőrdzseki egykor a lázadás szimbóluma volt, mára mindenkinek van a szekrényében, és akár csak a dokkmunkások ruhatárába tartozó Martens bakancs, stílusjeggyé fejlődött. A fenti példák bizonyítják, hogy az, amit természetesnek gondolunk, technológia-, kontextus-, kultúra- és időszakfüggő.
A divatelmélet körülbelül negyven évvel ezelőtt azért jött létre, mert a divat beépült a mindennapjainkba. Divatról beszélni mindig kicsit furcsa, hiszen a divat kicsit profán – „értelmiségi” ember nem foglalkozik vele. De mégis kell, hiszen tele van ellentmondásokkal. A divat egyszerre szól személyes identitásról: hogyan találom meg magam a tárgyi kultúrában; másrészt áru, a piac része, tömegtermeléshez kötődik. Egyszerre magas művészeti és gazdasági érdekek által vezérelt iparág.
Divat lehet bármi, ami körülvesz bennünket, és az is nagyon fontos, hogy aki kívül akar maradni a divat világából, az nagyrészt kívül is tud maradni. A divat egy rendszer, egy olyan tudomány (fashion studies) melynek fontos eleme az elméleti keret: strukturalizmus, poszt-strukturalizmus, dekonstrukció; a divattörténet, a testelmélet, a divatszociológia, a jelelmélet, a kommunikációelmélet és a kulturális antropológia. A divatot definiálhatjuk úgy is, mint az identitás vizuális metaforája. A divat jelentését társadalmilag határozhatjuk meg, ahogy a látást is. A divat benyomások összessége; minden, amit látunk, észlelünk, majd értelmezünk!
A második világháború után bekövetkezett társadalmi átformálódás sokkal hatékonyabb volt, hiszen a média eljuttatta az újításokat mindenhová. Emellett felgyorsult tömegtermelés, társadalmi és polgárjogi mozgalmak által új identitás struktúrák jelentek meg, ami magával hozta azt a változást, hogy a márkák nem árucikket, hanem identitást árulnak, a divattervezők pedig nem szakemberek, hanem művészek és celebek egyszerre. Ebben az időben fogalmazódott meg e változás lényege, miszerint az identitás ma már nem sors, hanem választások eredménye.
