Hatalmas öngólt rúgott az amerikai AT&T telekommunikációs vállalat, amikor közösségi oldalaikon a WTC tornyokat ért támadás évfordulóját használták önreklámra.
A Forbes magazin szerint a cég piaci értéke 2011-re a világ 14. legnagyobb vállalatává emelte az ipari óriást,ami csaknem 170 millió mobil ügyféllel rendelkezik szerte a világon. Sikerét nemcsak versenyképes innovációinak és patinás múltjának köszönheti, de minden társadalmi kérdésre azonnal reflektáló kommunikációs stratégiájának is. Legújabb PR-munkájuk azonban szemléletes iskolapéldája annak, hogy mi történik akkor, ha a social mediára szabott üzeneteket nem kellő szociális érzékenységgel készítik elő.
A multinacionális óriás tegnapi megemlékezése a szeptember 11-i áldozatokról ugyanis komoly népszerűségvesztéshez vezetett: a Twitteren, Instagramon és Facebookon, “nem felejtünk” szöveg kíséretében megosztott képen egy New York-i látképet láthatunk, előtte egy okostelefonnal, aminek a kijelzőjén két fénynyaláb szimbolizálja a World Trade Center ikertornyait. A felháborodott ügyfelek rövidesen hangot adtak a gyászba csomagolt promóció ellen: “Ez nem a megfelelő alkalom a termékelhelyezésre!”,“mégis hogy mertek egy tragédiát reklámcélra használni?!”, “Ez rohadt ízléstelen.” – írták Twitteren a #neverforget hashtag alatt. Az AT&T kommunikációs osztály természetesen gyorsan riadót fújt, s törölte a bejegyzést, hogy igen suta módon elnézést kérjen mindazoktól, akiket rosszul érintett kifordított tiszteletadásuk.
Aki azonban valaha tanult webtechnológiákról, tudja: a megkésett reakció sokszor csak felerősíti a negatív hatást, hisz eddigre blogbejegyzések, screenshotok és tiltakozó tweetek tucatjai születtek a mobilszolgáltató bojkottjáról.
Új reklámjával megint nagyot szakított a Guinness: erős üzenet, megható tálalás, szuggesztív termékmegjelenítés. A kisfilmben egy kerekesszékhez kötött társaságot látunk sportolni, ami önmagában is eléggé inspiráló, de a brandet futtató marketingszakemberek még egyet csavartak a történeten, és kissé provokatív módon ugyan, de nevelni kezdték a fogyasztókat. Bár a záró képsorok láttán előbb kapunk a szívünkhöz, mint a következő korsóhoz, a videót mégis az idei év legjobb reklámjaként emlegetik. Kommunikációs szempontból semmi meglepő nincs a márka sikerében: a tabu beemelése nemcsak reklámpszichológiai, de piaci szempontból is kifizetődő.
Amikor 3000 évvel ezelőtt egy egyiptomi ültetvényes papirusztekercsek segítségével kerestetni kezdte eltűnt rabszolgáját, s az antik Görögországban még csak bortartó amforákra korlátozódtak a hirdetési felületek, senki sem gondolta, hogy a XXI. századra már nem a kereskedők, hanem a gyártók fogják uralni a reklámipart. Kezdetben a segédtudományok – pszichológia, statisztika, szociológia – megjelenésével virágzó lehetőségnek tűnt a promóció: a célcsoport kiválasztása mellett az üzenet megfogalmazására és a kommunikációs csatornák testreszabására is változatos lehetőségek álltak a cégtulajdonosok rendelkezésére. Az ipari árutermelés, a kommunikáció technológiai feltételeinek fejlődése, a sorozatgyártás az életszínvonal és a fogyasztói igények emelkedéséhez vezetett, mely a boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét ültette az áruházak polcaira.
Napjainkra a hirdetési piac érezhetően szűkül: a reklámtevékenység megfelelő kreatív híján előbb-utóbb zsákutcába jut. Bár az internet és mobilkommunikáció megjelenése újabb területeket ígértek, mégis egyre nehezebb felkelteni a fogyasztók figyelmét az őket érő nagyszámú és állandó reklámimpulzus miatt. Az időfogság miatt az alkotóknak csak néhány másodperc áll rendelkezésükre, hogy termékeiket kereskedelmi szempontból is impulzívan, figyelemfelkeltően és maradandóan mutassák be, így kénytelenek szakítani a hagyományos technikákkal, és üzeneteikkel kognitív és szociális folyamatokat célozni.
Fogyasztói attitűdök és érzelmek
Az érzelmes, provokatív, híres embereket felvonultató reklámok népszerűsége folyamatosan nő, melynek kulcsa a reklámpszichológia összetett fogalmában keresendő. Az attitűdminden ember saját magatartását, valakihez vagy valamihez történő viszonyulását, a termékekről alkotott vélekedéseket jelenti. Alapvetően három összetevőből áll:
megismerési összetevőből, mely az attitűd tárgyával kapcsolatos tudást jelenti (pl. „tudományosan bizonyított , hogy az adott barnítókrém kiváló hosszabb napozásokhoz”);
affektív összetevőből, mely az attitűd tárgyához kapcsolódó érzelmeket sűríti (pl. „gyermekkoromban mindig ezt a kakaót adta a nagymamám tízóraira, ezért mindig jobb lesz a kedvem tőle”), valamint a
viselkedési tényezőből, mely az attitűd tárgyára vonatkozó szándékot jelenti (pl. „az adott kozmetikumot én is megveszem, mert a kedvenc sportolóm is ajánlja”).
Míg a reklámok a nyolcvanas években elsősorban a megismerési tényezőre fektettek hangsúlyt, inkább termékbemutató, ismeretterjesztő jellegűek voltak, addig ma az affektív és viselkedési tényezők kerülnek előtérbe. Persze nincs biztos recept a reklámhatás elérésére: ahány termék, kontextus, reklámeszköz, kutatási módszer, annyi lehetséges szempontrendszer és megvalósítás található a koncentrálódó piacon. Az értelmezési keret azonban állandó: a fogyasztó keresi a megoldást funkcionális vagy presztízsproblémáira, míg a közvetítők és gyártók a legnagyobb forgalmat biztosító válaszokat. A Guinness filmje jól körülhatárolható sémák mentén mutatja be a 21. század reklámpiacának általános működési elveit, s univerzális trükkel ösztönöz vásárlásra.
Alternatív valóságok a reklámpiacon
A hirdetni kívánt terméket legkevésbé azzal lehet hatékonyan eladni, amire fizikai tulajdonságainál fogva ténylegesen alkalmas: a sárga szénsavas üdítőital nem szolgál másra, csak oltja a szomjat, a lanolinos szappan átlagos tisztálkodó eszköz, a legmodernebb kávéfőző pedig egyetlen perc alatt menetrendszerűen lefőzi a reggeli koffeinadagot. Ha azonban alternatív valóságokat építünk köréjük, úgy megbízóink pénztárcája vastagodni, a fogyasztók véleménye és életstílusa pedig pozitívan változni kezd. Így válik tömegcikké a fiatalos, laza, bulizó fiatalok szomjoltója, az igényes, felső-középosztálybeli hölgyek elmaradhatatlan fürdőszobai kelléke, és a harmonikus, családszerető öltönyösök konyhai kiegészítője.
Az ember alapvető lélektani igénye, hogy meghatározza és állandóan erősítse saját identitását, a külvilág számára is folyamatosan reprezentálja, hogy kicsoda ő valójában. A Guinness marketinggondolata így már nagyon is kézenfekvő: ha az embereknek szükségük van identitásjelző eszközökre, akkor vegyünk elő egy kissé provokatív témát, és azzal adjunk a kezükbe ilyeneket.
„A valóságnak ez a fajta átalakítása azért tud hiteles lenni, mert látszólag megőrzi a valódi világ logikáját, hiszen egy létező lelki igényre nyújt azzal valóban összefüggő választ. A torzítás abban áll, hogy a sok-sok részválasz közül csak egyre koncentrál, a többiről pedig nem vesz tudomást. Ezzel pedig azt sugallhatja, hogy egy részfeladat megoldása elvezethet a vágyott nagy cél eléréséhez.” –írja a témáról Mannhardt András reklámpszichológus. A fogyasztó azonban nem mindig képes belátni, hogy ami egy brand céltudatosan leegyszerűsített atmoszférájában teljes megoldást jelent, az nem jelenti ugyanazt a valódi világban. A kerekesszékest – ha a kosárpályán nem is – még érheti negatív megkülönböztetés a kocsmában vagy számos egyéb helyzetben, amikor barátai nem tudnak segíteni neki. A Guinness lélektani kapcsolódási pontjai tehát nagyon jól el vannak helyezve, hisz megnyugtató az a tudat, hogy a minőségi sörélmény mellett igenis teszünk valamit jellemfejlődésünk, céljaink elérése érdekében.
Üzenet önmagunkról
A szakemberek által megkonstruált világokban egyetlen szabály van csupán: bizonyos típusú emberek bizonyos márkákat fogyasztanak. A média a hallgatóság meggyőzését mindvégig szem előtt tartva olyan hétköznapi hősöket választ egy-egy imázs képviselőjének, akikkel sokan szeretnének azonosulni. Amennyiben az adott cég hosszútávon követi ezt a kommunikációs stratégiát, s megfelelő anyagi ráfordítással állandóan a célcsoport szeme elé helyezi a látszatvalóság képét, megtörténik a csoda: az igazi világ, ha csak kicsiny részben is, de idomulni kezd a reklámban látottakhoz. A Guiness logója üzenet is egyben, mellyel a fogyasztó önmagáról is elárul valamit a külvilágnak: „szociálisan érzékeny, vagány, érzelmeit felvállaló, megbízható csapatjátékos vagyok!”
Tehát ahhoz hogy megjegyezzünk egy terméket, érdemes megkeresni az áruk „Unique Selling Point”-ját vagyis azt az egyedi tulajdonságot, ami csak rá jellemző, ami átszabja úgy a valóságot, hogy a termék által betöltött funkció még a leginkább vásárlásellenes fogyasztó számára is kardinális jelentőségűnek tűnjön. Ezt csinálja megkapó hatékonysággal a Guiness is, aki egyedi reklámjával nemcsak segít eligazodni a tucatáruk tengerében, hanem egy nagyobb metaprogramhoz csatlakozva párbeszédet generál, és közvetve erősíti a cég társadalmi felelősségvállalását is.
A reklámszakembereknek érdemes tehát használniuk az érzelemre apellálás eszközét, és hirdetéseikkel megerősíteni mondanivalójukat. Ha a reklám bensőséges baráti környezetben játszódik, ahol az egészséges versengés nevetve túllép a legyőzhetetlen problémákon, és közben fiatalos zene szól, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy törődik velünk a készítő, miközben mi is azonosulunk a szereplők helyzetével, érzéseivel. Bár a spot egy régebbi fagylaltreklám nyilvánvaló másolása, a Guinness ezúttal olyan – a minőségi sörivás által elérhető – értéket tüntetett fel, mely sokak számára alapvetően fontos.
Rengetegen szeretnének biztonságot sugárzó, érzelmeit felvállaló, tiszteletreméltó férfiak lenni és ezért hajlandóak elhinni, hogy egy korsó megvásárlásával közelebb kerülnek az ideális szerepmodellhez. A felszínes látvány- és színvilág, a karakterek sematikus ábrázolása ellenére elfogadjuk a Guinness nyilvánvalóan konstruált valóságát, hisz a videó szívhez szólóan ébreszti fel lelkiismeretünket és szolidaritásunkat, amit a szlogennek is beillő narráció csak tovább erősít: „Az általunk hozott döntések mutatják meg igazán a személyiségünk igaz természetét!”
A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.
A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.
Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.
A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.
Hogyan képzelik ezt?!
Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.
“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.
Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?
Trendforduló?
Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.
A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.
Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)
Kártérítést fizet a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a delmagyar.hu, mert tavaly ősszel az autóbalesetéről szóló cikk alatt Lázár János emberi méltóságát sértő hozzzászólás jelent meg. Egyértelmű kommunikációs üzenet ez az egész magyar sajtónak: „erősebb kutya a felségsértést nem díjazza!” Felmerül a kérdés: a peren kívüli megegyezés mennyiben bátorítja a politikusokat a szabad véleménynyilvánítás arisztokratikus továbbtiprására?
Politikusaink láthatólag nemcsak a kritikát nem bírják, de komoly befolyásuk is van a rendőrség munkájára: vasvillával hányják a pereket az igazságszolgáltatás rozsdás szekerére. Előbb Papcsák Ferenc érzékeny lelkét kavarta fel a közvélemény pöcegödre, most pedig az Államtitkár úr sarcolta félmillióra a megyei lapok egyik utolsó bástyáját: a jól megszerkesztett, erős témákat, szókimondó eszközökkel feszegető Délmagyart. A történet közismert: a tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus sértődöttségében büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett.
Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben “sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és töredelmesen megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“! A kártérítést az elhunyt nő családja kapja, a baleset ügyében folyó nyomozást gyanúsított hiányában határidő előtt lezárták, de mielőtt a fotelforradalmárok boldogan élnek, míg meg nem halnak, mi is írunk pár széljegyzetet az alapvető emberi jogok e kissé szelektív értelmezésének margójára.
A vélemény szabad!
Először is a médiaszabályozás oldaláról vizsgálva a fideszes politikus által sérelmezett hozzászólások nem mennek túl a szabad véleménynyilvánítás határán. Jogállam van, bárki megvédheti a becsületét, azonban ha minden magyar politikust és közszereplőt bíráló közlést adminisztrálnánk, akkor 10 perc alatt kompletten lebénulna a közigazgatás halovány infrastruktúrája. A jelenséggel nem először találkozunk, de hogy a politikai erők a média munkatársait az etikai kódex sutba dobásával besúgóvá degradálják, s megfélemlítsék, az azért nemzetközi szinten is komoly teljesítmény.
A Délmagyar ugyanis nem riaszthatta a kommentelőt, amikor kénytelen volt kiadni az adatait, hiszen a felhasználó figyelmeztetését a hatóság akár a nyomozás akadályozásának is vehette volna. Az újságcikkek alá fűzött felhasználói hozzászólások megítélése egyébként nem egységes a magyar bírósági joggyakorlatban. Egy Strasbourgban megtámadott kúriai ítélet szerint a hozzászólással elkövetett személyiségi jogsértésekért az internetes kiadvány kiadója ugyanúgy felel, mintha saját tartalom volna, közben első fokon továbbra is születnek olyan ítéletek, hogy a jogsértő hozzászólásért a kiadó csak akkor felel, ha kérelemre nem távolítja el. Büntetőjogi vonatkozásban a hozzászólással elkövetett esetleges rágalmazásért, becsületsértésért annak szerzője felel, feltéve, ha a kilétét sikerül a feljelentőnek vagy a nyomozó hatóságnak megállapítani.
Nevetséges
Tehát egy zöldfülű hazai kommentelő akadály nélkül felelősségre vonható véleményéért, ha magyar szolgáltató mailcímét használja, és lapja túlságosan készséges a hatóságokkal. Bár a magyar szolgáltatókat törvény kötelezi a felhasználói adatok kiadására, s az IP-címek archiválására, őket felelőssé tenni egy bejegyzésért teljesen abszurd, ráadásul morálisan is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Abban a pillanatban, hogy valaki megnyer egy ilyen pert, érdekes eszmefuttatások merülnek fel: büntethető-e egy internetező azért, mert modortalan, személyeskedő, ne adj’ Isten – (szinte látom, ahogy 5 perc múlva kopogtatnak ajtómon az idézéssel) – fájó igazságot állít? Milyen alapon adja ki valaki a kommentelők adatait, s mióta bűncselekmény egy közéleti személy vezetési stílusának becsmérlése a neten, főleg a szólásszabadság országában? Ki fogja megmondani, hol a moderálás, cenzúra és megfélemlítés határa?
Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.
Ha spindoktorként gondolkozunk, a jelenség duplán nevetséges, hisz Lázár úr nemcsak éles kontrasztokkal dolgozik, de megint komoly médiaössztüzet csinált a saját pártja ellen is. Ez olyan idők emlékét idézi, aminek a Fidesz még a hírét is messziről kerüli, ráadásul politikusaik rég megdöntötték azt az alapelvet, hogy a „negatív PR is reklám”. Jelenleg pártjuk sikerének egyik alappillére a kétirányú, irányított kommunikáció, és a külföldről importált konzervszakemberek. A PR-tanácsadók blogolnak, sajtóközleményeket, kisfilmeket adnak ki, pártpolitikai céljaiknak megfelelően tematizálják a közbeszédet. A velük ellenszenvezők tüntetések és demonstrációk helyett odavetnek pár keresetlen mondatot e médiatermékek alá, majd lenyugodva más tevékenység után néznek. Gondoljuk meg jól: hol és hogyan fogják kikiabálni magukból a polgárok ellenvéleményüket, ha már nem lesz online felület, ahol egy kis anyázással levezethetik a feszültséget?
A jog szabályozza a szólást – de nem csak a jog, általában a normák, a piac, de maga az architektúra is. Az Internet pár évvel ezelőtti strukturális felépítése kevés lehetőséget kínált arra, hogy a hálózat tartalmát bárki központilag szabályozza. A webkettes alkalmazások koncepciója kizárta az ilyesfajta kontrollt, s így biztosította a szólásszabadságot, mely alapvető emberi jog éppen úgy, mint az egyetemes hozzáférhetőség. Ma már nemcsak a felhasználók egyes tulajdonságait lehet azonosítani, de a tartalom is címkézhető, s megjelentek a demokrácia ellenérdekeltjei is: közéleti szereplők, túlbuzgó erkölcscsőszök, akik az ésszerű határokat szűkítve túlféltik a jogszabályokat.
A Délmagyar és társai a hasonló ügyek miatt lassan mind átállnak a szerkesztőségekre embertelen terhet rovó, és a valódi, fésületlen vitát megölő előmoderálásra. Korábban már írtunk a technológiai determinizmus látszatdemokráciájáról, arról, hogy az átlagemberek számára az Internet agorája nemcsak a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, de veszélyeket is rejt. Napjainkra a hagyományos értelemben propagandaeszközzé degradált tömegtájékoztatási szűrők kevésbé alkalmazhatóak a natív információáramlásban, azonban a globális gazdasági erők láthatóan növekvő aggodalommal fogadják a negyedik hatalmi ág befolyását. Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetekkel, korlátozások és szelekciós mechanizmusok szorgalmazásával, pénzt nem kímélve próbálják saját céljaik szerint előnyösen alakítani a híreket, s a kellemetlen információt visszatartani, megsemmisíteni.
Cinikus üzenet
Lázár János egy időre biztosan befogja a világháló nagyra tátott száját. Nem tudom, mennyire sikerült azonosulnia a nagyvonalúan adakozó hős imidzsével, de az biztos, hogy peren kívüli megegyezése implicit bátorítás a szabadság esküdt ellenségeinek. Cinikus üzenet ez, mely egyértelműen kimondja: a magyar média szervilis, s bárki eltaposhat egy online lapot azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommenteket ír. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, ami csendesen visszajuttatja az országot egy olyan kor rezsimjébe, amit végleg felejteni akarunk.
A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.
Lázár elmondása szerint minden közéleti szereplőt megillet az emberi méltóság, attól függetlenül, melyik politikai párthoz tartozik, helyi vagy országos szinten végzi tevékenységét. Feljelentésének célja az volt, hogy kiderüljön, “egy közéleti szereplőnek joga van-e az emberi méltósághoz”, mivel “a politikus is ember”. Igen kifordított eszménye ez a „mentelmi-alapon felmentésnek”: a politikusokkal szemben nagyobb tere van a véleménynyilvánítás szabadságának, az állam mégis jobban védi őket.Ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, egy közéleti személyiségnek tulajdonképpen súlyosabb büntetést kéne kapnia mindenért, s a fegyveres testületekhez hasonlóan fokozottabban kéne ellenőrizni, mint az átlagembereket, hiszen ők azok, akik igazán vissza tudnak élni a hatalmukkal. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy ha egy közember ült volna abban az autóban, akkor csukódna-e mögötte a Baracskai Fegyház ajtaja? Kíváncsi lennék, mi történne fordított esetben a kettős mérce országában, ha mondjuk a Média 2.0. blog tenne egy feljelentés azzal, hogy “Lázár János ’Mindenki annyit ér, amennyije van!’ című kijelentésével megsértette emberi méltóságunkat!”. Jobb esetben úgy hajt el a rendőrség, hogy a lábunk nem éri a földet, holott politikusainknak köszönhetően tényleg nem sok mindenünk van :), rosszabb esetben viszontperelnek rágalmazásért. Sebaj, hála a modern börtönöknek, a rács mögül is tudunk majd kommentelni
Bécsben már akadálymentesített ATM automaták várják a látássérülteket, míg nálunk sok bankba még bejutni sem tud egy fogyatékkal élő személy. Nem felháborodás, inkább elkeseredés övezi a magyar fogyatékkal élő embereket, ha épp banki ügyeket kell intézniük. Azt már megszokhatták, hogy sok bolt nem akadálymentesített, így számukra az adott üzlet termékei elérhetetlenek, vagy csak nehezen, segítséggel vásárolhatók meg. De mást várna az ember, ha bankokról, pénzintézetekről van szó.
Magyarországon évről évre nő a fogyatékkal élők száma, mégis úgy tűnik, mit sem változik a világ körülöttük, vagyis Magyarországon. Bár az akadálymentesítés évek óta fontos kérdés, sokszor hallható a médiában is, hogy igyekeznek a közintézmények megvalósítani a lehető legszélesebb körben, mégis percenként botlunk olyan épületekbe, ahol az akadálymentesítés szándékát sem lehet felfedezni.
Kishazánkban a fogyatékkal élő emberek nagy része Budapestre koncentrálódik, hiszen itt vannak számukra megfelelő oktatási intézmények, a fővárosban a legfejlettebb a közlekedés, és a legtöbb munkalehetőség is itt várja a megváltozott munkaképességű álláskeresőket. Az új, modern plázák, wellness központok sokszor akadálymentesítettebbek, mint a mindenki által látogatott közintézményi épületek. Legnagyobb csalódásom napjainkban a magyar bankfiókok helyzete. Munkahelyi tapasztalat, illetve mint lakossági folyószámlát vezető személy naponta látom a fogyatékkal élő emberek nehézségeit, és egyre többször teszem fel a kérdést, hogy az egyébként egyszerűen orvosolható problémákat miért nem oldják meg végre.
Első és legnagyobb gond, hogy sok bankfiókba be sem jut például egy mozgássérült, kerekesszékkel közlekedő ember. A legtöbb helyen jellemző, normál, egyszárnyas ajtó, illetve pár lépcsőfok gátolja őket abban, hogy igénybe vegyék a bankok szolgáltatásait. Fotocellás ajtó, vagy akár kétszárnyas, kitárható ajtó is kevés helyen van, és a lépcsőfokokra ezek sem jelentenének megoldást. Persze nyilván könnyed válasz erre a kérdésre, hogy épp az ilyen problémákkal küzdő ügyfelekért fejlesztik folyamatosan az online banki szolgáltatásokat, viszont ez újabb kötelezettségeket ró a fogyasztóra, esetünkben, hogy rendelkezzen internettel, illetve tudja is használni azt, netbanki azonosítója és jelszava, és nem utolsó sorban bízzon is az online ügyintézésében. Ezek a kritériumok eléggé megnehezítik a helyzetet, főleg mivel a mozgássérültek között, de általánosságban véve a fogyatékkal élők között is magas az idősek aránya, akik nehezen szoknak hozzá az online felületekhez, illetve számítógépes ismeretekkel sem rendelkeznek.
Ha mégis bejut egy látássérült, vagy hallássérült a bankfiókba, akkor sem zökkenőmentes a banki ügyintézése. A legtöbb bankfiók zsúfolt, az ügyintézéshez sorszámot kell húzni, de hogy a sorszámot látja-e az ügyfél, vagy tudja-e, hogy az éles jelzőhang melyik ügyintézőhöz hívja, az már más kérdés. Bízzuk ezt a helyzetet a jóindulatú emberekre, akik segítő kezet nyújtanak a látássérült ügyfélnek, esetleg jelzik neki, hogy ő következik, végső esetben oda is kísérik az ügyintézőhöz. Sokan gondolhatják, hogy a látássérültek kísérővel mennek ügyeket intézni, de banki tapasztalatom az, hogy ez szinte sosincs így. Miért is lenne? Miért ne intézhetné maga az ügyeit egy fogyatékkal élő személy, anélkül, hogy bevonna más valakit a magánügyeibe, kiteregetné előtte a pénztárcáját. Ügyintéző nincs, aki külön, személyesen vele foglalkozna, email kommunikáció a bankok esetében szinte lehetetlen. A legtöbbször telefonon tudnak ügyet intézni, vagy online, viszont van néhány olyan ügyintézés, amit csak személyesen lehet megoldani.
A hallássérültek ügyintézése szintén nem megoldott. A személyes ügyintézés jelenleg legtöbb helyen papírra írogatással történik, illetve ha ez az ügyfélnek nem felel meg, lehetősége van jeltolmácsot hozni magával. A szájról olvasás a zárt fülkék esetében szintén nem megoldás, mivel a plexiről csak saját arcának visszatükröződését látja az ügyfél. Mivel az email kommunikáció nem a legjobb a bankfiókok esetén, marad a telefon. De hogy bejegyzett hallássérült ügyfelet hívogatnak SMS helyett, az úgy gondolom, hogy megint a hozzáértés, illetve az empátia hiányát mutatja. Az ügyintézők képzetlenek a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban, sokszor nehézséget okoz számukra az is, hogy ügyet intézzenek ilyen esetekben. Pedig az akadálymentesítés azt is jelentené, hogy az épületek mellett akadálymentesítjük az ügyintézést is. Az ügyfél, legyen fiatal vagy öreg, fogyatékkal élő vagy egészséges, ugyanazt a szolgáltatást kellene, hogy kapja, hiszen díjakban is ugyanazokat számolják fel nekik. Egyenlő ügyfélkezelés, egyenlő bánásmód, egyenlő lehetőségek.
És hogy mi az, ami ezt a posztot ihlette? Látó, halló, korlátozottsággal nem élő emberként is mélyen érint, hogy mennyire le van maradva a magyar ügyintézés a külföldi, akár szomszédos országokéhoz képest. Bécsben a látássérülteknek akadálymentesített, hangos ATM automaták állnak rendelkezésre, hogy ezzel is megkönnyítsék a mindennapjaikat, míg nálunk az ATM kérdés fel sem vetődött napjainkig.
A Gallup Organization múlt heti felmérése szerint az amerikai társadalom egyre kisebb része hisz az újságoknak és a tévéhíradóknak. Néhány évtizede még a megkérdezettek fele tartotta megbízhatónak ezeket a hírforrásokat, de ez az arány ma már a 25 százalékot sem éri el. Mint kiderült, a konzervatívok és a férfiak valamivel hajlamosabbak a gyanakvásra, de lényegében mindenkire jellemző a bizalmatlanság. A kutatók szerint a közösségi oldalak és a hírcsatornák megnövekedett szerepének, és a hírfogyasztási szokásokra gyakorolt hatásuknak köszönhető a változás. A tömegmédia az USA-ban a legkevesebb állampolgár bizalmát élvező intézmények közé tartozik, Magyarországon pedig az egész kommunikációs szakma hitelessége alacsony. A profitközpontúság mellőzése lehetne az első lépés a kommunikációs szakma megítélésének javítása érdekében.
A Gallup Organization közvélemény-kutatása szerint az amerikai társadalom továbbra isegyre kevésbé hisz az újságoknak és a tévéhíradóknak. 1979-ben még az amerikaiak 51 százaléka tartotta megbízhatónak az újságokat, 2007-re ez a mutató 22 százalékra csökkent, 2011-ben 28 százalék volt, az utóbbi két évben pedig ismét csökkent: idén már csak 23 százalék.
A tévés hírekkel kapcsolatban 1993-ban végzett először ilyen felmérést a cég, ekkor az amerikaiak 46 százaléka tartotta megbízható információforrásnak a tévét. Már egy évvel később, 1994-ben is csak 35 százalék volt ez az arány, 2012-re pedig 21 százalékra csökkent. Idén a megkérdezettek 23 százaléka mondta, hogy hisz a tévéhíradóknak.
A konzervatívok a legbizalmatlanabbak
A felmérés arra is rámutatott, hogy van összefüggés a politikai nézetek és a bizalmatlanság mértéke között. A konzervatívok többsége megkérdőjelezi az újságokban olvasható hírek valóságtartalmát: csak 15 százalékuk tartja őket teljes mértékben megbízható forrásnak. A demokraták körében bíznak a legtöbben a lapokban: 33 százalékuk hiszi el nyugodt szívvel azt, amit az újságokban olvas.
A televízióval kapcsolatos vélemények is hasonlóan alakultak: a demokraták 34 százaléka, a liberálisok 26, a republikánusok 18, a konzervatívok 18 és a függetlenek 17 százaléka tartja megbízható információforrásnak a tévéhíradókat. Nem meglepő eredmény, hogy a konzervatívok hajlamosabbak kételkedni a többségében liberális lapok és tévéműsorok megbízhatóságában. Ráadásul manapság rengeteg lehetőségük van arra, hogy elfogulatlanabb csatornákon tájékozódjanak.
Különböző demográfiai változók mentén is vizsgálták a kérdést: kiderült, hogy a tömegmédiumokból jövő hírekkel szembeni bizalmatlanság mindenkire jellemző, kortól, nemtől és iskolai végzettségtől függetlenül, de ezek a tényezők befolyásolják a bizalmatlanság mértékét. A nők például valamivel jobban bíznak a tévében és az újságokban is, mint a férfiak. Az egyes korcsoportok között is kimutattak eltéréseket: az idősebbek inkább a televíziós hírekben bíznak, míg a fiatalok az újságokat tartják megbízhatóbbnak. A magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők kevésbé hajlamosak elhinni a tévében látottakat, mint azok, akik csak egy ideig vagy egyáltalán nem folytattak felsőfokú tanulmányokat. Az újságokkal szemben mindegyik társadalmi csoport hasonlóan szkeptikus.
A közösségi média tehet az egészről?
A Gallup kutatói szerint több tényező járulhat hozzá a bizalom csökkenéséhez: például az internet és a közösségi média megnövekedett szerepe a hírfogyasztásban, valamint a folyamatosan friss híreket szolgáltató hírcsatornák, mint a CNN, a BBC World News és az Euronews, megjelenése. Ezek kétségtelenül számos kihívás elé állították a hagyományos médiumokat, azzal, hogy új, összetettebb médiakörnyezetet teremtettek, és a hírfogyasztás új formáit hozták létre.
A Gallup Organization hírfogyasztási szokásokkal kapcsolatos kutatásában a megkérdezettek 55 százaléka mondta, hogy elsősorban a tévéből szerzi az információkat, 21 százalék az internetről, 9 százalék nyomtatott újságokból és magazinokból, 6 százalék pedig rádióból tájékozódik. Az interneten felnövő generációknak köszönhetően a jövőben valószínűleg az online média lép az első helyre. Mivel az újságolvasók inkább az idősebb generációból kerülnek ki, komoly kétségek vetődnek fel a médium jövőjével kapcsolatban.
Mi magyarok sem bízunk a kommunikációs szakemberekben
AGallup Organization egyik korábbi kutatása szerint hogy melyik intézményekben bízik a legkevésbé az amerikai társadalom: az Egyesült Államok törvényhozó testülete, a kongresszus élvezi a legkevesebb polgár bizalmát, utána az egészségügyi intézmények, majd a szakszervezetek és a nagyvállalatok, és az ötödik helyen állnak az újságok, amiket a televíziós hírek követnek.
EgyMagyarországon végzett kutatás eredménye szerint hazánkban is hasonló a helyzet. Az NRC piackutató cég februári felmérésében a válaszadók 78 százaléka mondta, hogy a marketingesek állításainak legalább a felét hazugságnak tartja. Ugyanez az arány 62 százalék az internetes újságírók, 64 százalék a nyomtatott lapok szerzői és 55 százalék a tévés riporterek esetében.
A kommunikációs szakma és szereplőinek megítélése hazánkban sem jobb, mint az Egyesült Államokban. A megváltozott kommunikációs környezet mellett, a profitorientált szemlélet vezethetett ide. Érdemes lenne átgondolni, hogy hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot, és javítani a szakma megítélésén.
_1.jpg)
Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.
A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.
