by Pintér Dániel Gergő | 2013. Sep. 12. | AT&T, facebook, forbes, Média 2.0 blog, megemlékezés, mobilkommunikáció, önreklám, Social_Media, szeptember_11., tiltakozás, twitter, Word_Trade_Center
Hatalmas öngólt rúgott az amerikai AT&T telekommunikációs vállalat, amikor közösségi oldalaikon a WTC tornyokat ért támadás évfordulóját használták önreklámra.
A Forbes magazin szerint a cég piaci értéke 2011-re a világ 14. legnagyobb vállalatává emelte az ipari óriást,ami csaknem 170 millió mobil ügyféllel rendelkezik szerte a világon. Sikerét nemcsak versenyképes innovációinak és patinás múltjának köszönheti, de minden társadalmi kérdésre azonnal reflektáló kommunikációs stratégiájának is. Legújabb PR-munkájuk azonban szemléletes iskolapéldája annak, hogy mi történik akkor, ha a social mediára szabott üzeneteket nem kellő szociális érzékenységgel készítik elő.
A multinacionális óriás tegnapi megemlékezése a szeptember 11-i áldozatokról ugyanis komoly népszerűségvesztéshez vezetett: a Twitteren, Instagramon és Facebookon, “nem felejtünk” szöveg kíséretében megosztott képen egy New York-i látképet láthatunk, előtte egy okostelefonnal, aminek a kijelzőjén két fénynyaláb szimbolizálja a World Trade Center ikertornyait. A felháborodott ügyfelek rövidesen hangot adtak a gyászba csomagolt promóció ellen: “Ez nem a megfelelő alkalom a termékelhelyezésre!”,“mégis hogy mertek egy tragédiát reklámcélra használni?!”, “Ez rohadt ízléstelen.” – írták Twitteren a #neverforget hashtag alatt. Az AT&T kommunikációs osztály természetesen gyorsan riadót fújt, s törölte a bejegyzést, hogy igen suta módon elnézést kérjen mindazoktól, akiket rosszul érintett kifordított tiszteletadásuk.
Aki azonban valaha tanult webtechnológiákról, tudja: a megkésett reakció sokszor csak felerősíti a negatív hatást, hisz eddigre blogbejegyzések, screenshotok és tiltakozó tweetek tucatjai születtek a mobilszolgáltató bojkottjáról.
Forrás: Social Daily
by hahner.petra | 2013. Jun. 27. | Afika, deomrácia, diktatúra, facebook, Google, internet, Irán, Média 2.0 blog, mobiltelefon, politika, tüntetés, twitter
Az utóbbi években a mobiltelefonok szerepet játszottak diktatúrák megdöntésében, és tüntetések szervezésében: a kommunikációs technológiák pozitív politikai hatása kedvelt kutatási téma, amerikai kutatók májusi tanulmánya szerint azonban Afrikában a bővülő mobillefedettség növeli az erőszakos konfliktusok kialakulásának a valószínűségét. Közkeletű vélekedés, hogy az internet világszerte elterjeszti a demokráciát, a modern eszközöket azonban zsarnok uralkodók is felhasználhatják saját céljaikra, ahogy az iráni vezetők tették a tüntetők beazonosításához 2009-ben. A Google és a Twitter bizonyos szempontból a szovjet blokk szamizdat kiadványaihoz hasonló szerepet töltenek be a diktatórikus országokban, azonban nem szabad vakon bízni ezek felszabadító erejében, mert önmagukban kevesek egy politikai rendszer megdöntéséhez
A terjedő mobilhasználat politikai előnyeit több országban ismerik: diktatúrákat ingatott meg Egyiptomban és Tunéziában, tüntetéseket és mozgalmakat robbantott ki a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Egy nemzetközi kutatás szerint a mobilhasználat Mozambikban növelte a politikai aktivitást és a választók tájékozottságát, Namibiában pedig a kormány elszámoltathatóságának a növekedésével és a korrupció csökkenésével hozták összefüggésbe. Rengeteg tanulmány jelenik meg a fejlődő országokban bekövetkezett technológiai robbanásról, és annak pozitív politikai hatásairól, míg az esetleges negatív következményeknek egyelőre kevés figyelem jutott.
A mobilok miatt több a politikai erőszak Afrikában
Egy American Political Science Review-ban megjelent tanulmányban összevetették a GSM Association nevű szolgáltatótól bekért lefedettségi adatokat az erőszakos cselekedetekről szóló, 1989 és 2010 közötti információkkal. A kutatók szerint Afrikában a bővülő mobillefedettség jelentősen növelte az erőszakos konfliktusok kialakulásának a valószínűségét.
A szerzők nem állítják, hogy a mobilhasználat terjedésének kizárólag negatív hatásai vannak a kontinensen, az erőszak növekedését viszont egyértelműen a mobiltechnológia térnyerése okozta, még akkor is, ha lehet, hogy csak rövidtávú technológiai sokkról van szó. Hosszabb távon elképzelhető, hogy a kommunikációs hálózatok bővülésének egyik politikai következménye az agresszív cselekedeteket kiváltó konfliktusforrások megszűnése lesz. Perskalla és Hollenbach szerint a mobiltelefonos kommunikáció és a politikai konfliktusok jellege közti összefüggések feltárásához további kutatásokra van szükség, mivel eddig ellentmondásos eredmények születtek. Egy tavalyi amerikai kutatás szerint Irakban a mobilok térnyerése visszaszorította az erőszakos felkeléseket.
A demokráciát nem lehet a netről letölteni
A kommunikációs eszközök politikai hatásairól szóló párbeszédeket számtalan utópisztikus elképzelés uralja. Az egyik ilyen közkeletű vélekedés szerint az internet elterjedése nagyban elősegíti a diktatúrák megdöntését. Emellett szól, hogy a kommunista országok vezetői a fennálló politikai rend védelme érdekében blokkolnak bizonyos webes szolgáltatásokat és tartalmakat. Nemrég írtunk a Törökországban dúló Twitter-háborúról, ahol az események alakulásában fontos szerepe volt a közösségi médiának, amit az ország miniszterelnöke a társadalmat fenyegető legrosszabb átoknak nevezett. Bár a hálózat többször összeomlott, a rezsim végig tagadta, hogy szándékos blokkolás állna a háttérben.
Statisztikai bizonyítékok is alátámasztják, hogy inkább hozzáférhető az internet egy országban, annál demokratikusabb viszonyok uralkodnak. Azonban nem arról van szó, hogy csak úgy letölthetjük a netről a demokráciát: nem az internethasználat teszi lehetővé a demokrácia kialakulását, hanem pont fordítva, a demokratikus rendszerekben kevésbé jellemző az internetcenzúra.
A Facebookon azonosították be a mozgalom résztvevőit
Evgeny Morozov orosz író és kutató a The Net Delusion című könyvében az információs technológiák világmegváltó – de legalábbis politikai rendszereket megdöntő − képességére vonatkozó elképzeléseket, az úgynevezett cyberutópiákat kritizálja. Morozov a 2009-es iráni elökválasztást követő események példáján mutatja be, hogy a technológia kétélű fegyver: a 2009 júniusi választáson a hivatalban lévő Mahmud Ahmadinezsád győzött, akit ellenfelei csalással vádoltak, és az eredmény megsemmisítését kérték. Miután erre nem került sor, tiltakozás kezdődött az ellenzéki Zöld Mozgalom vezetésével. A tüntetéseket gyakorlatilag élőben lehetett követni a Facebookon és a Twitteren. Lényegében ez volt az első Twitter-forradalom.
Irán komoly politikai válságot élt meg ebben az időszakban, a nyugati média az első napokban viszont a konfliktus helyett arra koncentrált, hogy a Twitter végre a Közel-Keletre is elszállítja a demokráciát. Örömmel hirdették, hogy a Twitter nemcsak a reggeli menü megosztására alkalmas: sorra jelentek meg a Twitter-forradalmat éljenző hírek, cikkek és blogbejegyzések. Nagy port kavart a Bush-kormány egykori biztonsági szaktanácsadójának, Mark Pfeifle-nek a javaslata, hogy jutalmazzák Nobel-békedíjjal a Twitter alapítóit a szolgáltatás iráni válság során játszott szerepéért.
Pedig nemcsak a tüntetők vették hasznát a közösségi médiának: az iráni vezetők Facebook-profil alapján azonosították be a az ellenzéki mozgalmak résztvevőit, majd fenyegető és zsaroló emaileket írtak, így próbálták őket a tüntetés befejezésére kényszeríteni. A mozgalmat végül leverték, számos résztvevőt kivégeztek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az elnyomás és az igazságtalanság ellen harcolók mellett hekkerek, diktátorok, terrorszervezetek, kémszervezetek vagy a titkosszolgálat is gyakran nyúlnak ezekhez az eszközökhöz.
Csak illúzió a Twitter-forradalom
Felfedezhető némi párhuzam a Twitter, a Facebook és a Google diktatórikus rendszerekben játszott szerepe és a szovjet blokkban fogható nyugati rádióállomások, valamint a szamizdatkiadványok funkciója között, amik fontos szerepet játszottak az ellenzéki gondolkodás kialakulásában. Azt viszont erős túlzás lenne feltételezni, hogy ezek nélkül a vasfüggöny a mai napig létezne, hiszen a nyugati ideológia részben azért tudott begyűrűzni a kommunista országokba, mert már omladozóban volt a rendszer. A bukás egy hosszabb folyamat része volt, amiben a kommunikációs technológia hozzájárulása csak egy a számos tényező közül. A technológiai eszközök önmagukban nem jótékonyak vagy károsak, nem szüntetnek meg vagy idéznek elő politikai konfliktusokat, hatásuk pedig nagyban függ attól, hogy kik, milyen céllal és milyen társadalmi és politikai környezetben használják őket.
Fotók:
http://www1.pcmag.com/media/images/308283-life-behind-the-great-firewall-of-china.jpg?thumb=y
http://cdn.skyje.com/wp-content/uploads/2009/10/Drop-Tweets-Not-Bombs.jpg
by hahner.petra | 2013. May. 29. | facebook, Média 2.0 blog, párkapcsolat, társkereső_alkalmazás
A Facebook ma életünk szerves része, és ha nem vigyázunk, a párkapcsolatunkba is beférkőzik. A közösségi oldalnak köszönhetően már az első randi előtt kideríthetjük, hogy miket kedvel a másik, eldönthetjük, hogy egyáltalán szeretnénk-e őt megismerni. Szakítás után szerelmes levelek és fényképek elégetése helyett a másik eltávolítása barátaink listájából, és a közös fotók törlése az első lépcső a felejtéshez. A digitális korban ingen maradt rúzsfolt helyett lájkokkal buknak le a félrelépő házastársak, a válóperes tárgyalásokon pedig egyre gyakrabban használnak fel Facebook-tartalmakat bizonyítékként.
Ötből egy nő Facebookon szakít
Randiról is lecsúszhatunk, ha nem fordítunk figyelmet Facebook-profilunk megfelelő menedzselésére – derült ki az AVG Technologies nemrég végzett felméréséből. A megkérdezett nők 35 százaléka mondta, hogy a személyes találkozás előtt meg szokta nézni a kiszemelt férfi profilját valamelyik közösségi oldalon. Leggyakrabban a képeket, a követéseket, az érdeklődést és a hozzászólásokat ellenőrzik. A kutatás másik meglepő felfedezése, hogy ötből egy 18 és 25 év közötti nő vetett már véget párkapcsolatának a Facebook üzenőfalán.
A Match.com társkereső portál Singles in America című felmérése szerint a nők 49, a férfiak 27 százaléka mondana le randit a Google és Facebook segítségével felkutatott információk alapján. Azt is sokan elismerték, hogy mielőtt ismerősnek jelölnek egy esetleges jövőbeli partnert, vagy elfogadják tőle a felkérést, rendbe teszik a profiloldalukat, hogy vonzóbbnak tűnjenek.
A randialkalmazások korát éljük
Az amerikai szingli nők majdnem fele Facebookon keres párt magának, az amerikai szingli férfiaknak pedig 38 százaléka próbál így szerencsét. Végül is jogos a kérdés, hogy minek társkereső oldalakon regisztrálni, ha a közösségi oldalakon rengeteg ember adataihoz hozzáférünk, és gond nélkül kapcsolatba léphetünk velük. Ma már több nagy társkereső is megtalálható a Facebookon, így nem kell külön regisztrálni, hanem egyszerűen beléphetünk a Facebook-azonosítónkkal. Így működik például a Csajok és Pasik is, ami iWiW-alkalmazásként kezdte, néhány éve pedig a Facebookot is célba vette.
Mindenképp említésre méltó a magyar fejlesztésű Hi!temptation randialkalmazás, ami GPS-re épülő algoritmusok segítségével kilistázza azokat a felhasználókat, akik a közelünkben vannak, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint dobni egy Hi!-t annak, aki megtetszik. Ha a másik fél elfogadja, akkor lehet is ismerkedni.
A Canoodle.com a lájkok alapján segíti a párkeresést: közös érdeklődés – filmek, sorozatok, könyvek, éttermek, márkák − alapján hozza össze az egymáshoz illő ismerkedni vágyókat.
A május elején indított YouShouldTotallyMeettel kerítőt játszunk, és szingli barátainkat összeboronáljuk egymással. Az ötletgazdák szerint ez azért jó ötlet, mert az emberek a valóságban is közös ismerősökön keresztül találnak párt maguknak, és így kisebb a csalódás kockázata.
A Facebook megnehezíti a továbblépést egy szakítás után
A Facebook segíthet abban, hogy két ember egymásra találjon, és, hogy megosszák boldogságukat a nagyvilággal, szakításkor viszont kifejezetten káros hatása van. Mielőtt öröm és szerelemittas állapotunkban átállítjuk a családi állapotunkat „Kapcsolatbanra”, és teleposztoljuk a falat közös fotókkal, érdemes figyelembe venni egy idei kutatás eredményeit, miszerint a volt szerelmünkre emlékeztető digitális nyomok megnehezítik a szakítás utáni továbblépést.
A másik probléma, hogy a Facebooknak köszönhetően könnyű manapság az ex után nyomozni. Korábban a szakítást követően általában ténylegesen megszakadt a kapcsolat a két fél között, rengeteg erőfeszítés és óriási elhivatottság kellett ahhoz, hogy kiderítsük, mikor mit csinál a másik. Ma viszont a nemrég még egy párt alkotó két ember csak egy kattintásnyira van egymástól, ami nagy kísértést jelenthet számukra, és akadályozza őket abban, hogy lezárják a kapcsolatot.
A kutatást végző két pszichológus szerint meg kell szabadulni a digitális emlékektől, ezért a tartalmak eltüntetését megkönnyítő Facebook-funkció létrehozását javasolták. Az alkalmazás az expartnerhez fűződő digitális tartalmakat gyűjtené össze, amihez szövegértelmező programokra és arcfelismerő algoritmusokra lenne szükség. Az automatikusan elraktározott emlékek közül később ki lehet válogatni, hogy mitől szeretnénk megszabadulni, és mit érdemes megőrizni. Kérdéses, hogy Zuckerberg hajlandó lesz-e komolyan megfontolni a felvetést, hiszen az, hogy egy felhasználó boldog párkapcsolatban él vagy egyedülálló, hasznos információ marketingszempontból.
Egy lájk is lehet bizonyíték a válóperes tárgyaláson
A Facebookot válások okozójaként is számon tartják. Régen a galléron maradt rúzsfolt vagy egy titkos vacsoráról árulkodó blokk buktatta le a hűtlen házastársat, Amerika néhány államában ma minden ötödik válás hátterében egy lájk áll. A legtöbb esetben a rég nem látott szerelmek okozzák a családi perpatvart, akik a közösségi oldalakon keresztül újra felbukkannak egymás életében. Egyesek úgy gondolják, hogy mivel a Facebookon könnyű ismerkedni, vagy a régi ismerősökkel újra felvenni a kapcsolatot, az oldal hűtlenségre sarkallja az embereket. Valószínűleg inkább arról van szó, hogy a Facebook megkönnyíti a lebukást, hiszen egy kis leleményességgel gyorsan kinyomozható, hogy van-e rejtegetni valója a másik félnek. Ma a válókeresetekben egyre gyakrabban szerepek indokként, hogy a házaspár egyik tagja a Facebookon leleplezte párja félrelépését.
Az új tendencia a válóperes ügyvédek munkájára is hatással van: a tárgyalások során felhasznált bizonyítékok kétharmada a Facebookról kerül elő. A válófélben lévőknek gondosan meg kell válogatniuk, hogy mit osztanak meg magukról, mert például a gyermekelhelyezés kérdésében nagy tétje lehet. Gondoljunk csak a híressé vált Stephen és Courtney Gallion esetére: őket a férj ügyvédjének kérésére a bíró felszólította facebookos jelszavuk kölcsönös kicserélésére. Stephen tisztában volt azzal, hogy felesége Facebook-fiókjában bizonyítékokat találnak arra, hogy gyermekei nem kapják meg a kellő szeretet és odafigyelést édesanyjuktól, valamint, hogy így várhatóan neki ítélik majd a szülői felügyeleti jogot. Bár az eljárás adatvédelmi és személyiségi jogi kérdéseket vet fel, valószínű, hogy nem Gallionék voltak az első és utolsó házaspár, akik átestek ezen.
Ne a lájkok alapján ítélj!
Egyre többen vannak azok, akik nyugodt szívvel hagyatkoznak a neten található információkra, amikor egy ismeretlen személy megítéléséről van szó. Tényleg nem árt résen lenni, de ne felejtsük el, hogy egy Facebook-profil pozitív és negatív irányba is ferdítheti a valóságot. Ha valaki már felkeltette annyira az érdeklődésünket, hogy megbeszéltünk vele egy randit, akkor érdemes adni neki egy esélyt, még akkor is, ha lájkolt egy nekünk nem tetsző oldalt vagy márkát, hiszen a személyes beszélgetés során derül ki, mennyire illünk egymáshoz.
Ahhoz, hogy randira kerüljön sor, fel kell bukkannia az életünkben egy személynek, akit vonzónak tartunk, és akit szeretnénk jobban megismerni. Ez néha nem történik meg magától. Ma már ilyenkor a Facebook különböző társkereső alkalmazásait is segítségül hívhatjuk, de fontos, hogy ha előbb-utóbb kapcsolat lesz a dologból, azt ne a közösségi oldalon folytassuk. Saját dolgunkat könnyítjük meg, ha nem tesszük közzé feleslegesen magánéletünk minden pillanatát. Ha pedig csalódás lesz a vége, gondoljuk át, hogy hátráltatnak-e minket az előrelépésben a digitális emlékek, az, hogy figyelemmel követhetjük a másik online tevékenységét, és bármikor kapcsolatba léphetünk vele. Ha úgy érezzük, ez akadályoz minket a felejtésben, akkor jobban tesszük, ha eltávolítjuk a másikat ismerőseink sorából, és töröljük a rá emlékeztető tartalmakat.
Ugyanilyen megfontoltságra van szükség akkor, amikor eldöntjük, hogy ismerősnek jelölünk-e valakit, aki régen nagyon fontos volt számunkra, és esetleg felkavarhatja az érzéseinket. Az ugyanis biztos, hogy a hűtlenségért nem lehet egyszerűen a Facebookban rejlő lehetőségeket okolni. A másik Facebook-fiókjának feltörésével szerzett információk felhasználása a válóperek során több indokból is elítélendő, ha mindkét fél beleegyezik az ilyen jellegű információk kölcsönös cseréjébe és felhasználásába, az végső soron biztosítja, hogy igazságosabb döntés szülessen.
Fotó:
http://awesocial.com/wp-content/uploads/2012/02/Tips-For-Dating-Facebook-Girls-1.jpg
http://4.bp.blogspot.com/-VQiO0HfOTYM/TvN9FPtqTRI/AAAAAAAACRQ/vGF8snuQxPw/s1600/facebook_drama.jpg
by tuza.barbara | 2013. Apr. 26. | facebook, közösségi_oldalak, Média 2.0 blog, tudomány
A közösségi média alapjai a híres fizikushoz, Isaac Newtonhoz köthetők? A felvilágosodás magával hozta volna azt az úttörő felvetést, amely megalapozta a mai közösségi, szociális csatornákat és stratégiákat? A XXI. századnak fejet kell hajtania az elmúlt 300 év előtt. Ez tény, de mi volt előtte? Érdekes eredményre jutunk, ha megvizsgáljuk Newton befolyását a társadalomra a kritikai kultúrakutatás és a tudománytörténet filozófiai megközelítésből.
Nem volt mindig internet, de tényleg
A Facebook címerét a céhekben kovácsolták? A Twitter, Google+ vagy a Pinterest szociális tőkéjét kovácsmesterek ügyes kezei formázták? A közösségi média nem pusztán a közösségi oldalak platformja: magába foglal minden olyan online életteret, ahol a felhasználók kapcsolatot tudnak tartani egymással. Kieth Loell nemrég megjelent írásában összeköti Newton gravitációs elméletét a mai e-személyiség és a globális falu kialakulásával.
A XVIII. században a Royal Societyben elkezdtek megjelenni a tudományos folyóiratok: az első Philosophical Transactions volt, Isaac Newton gravitációs elmélete is így kerülhetett a köztudatba. Hirtelen a világ kutatói és gondolkodói mind London felék kapták a fejüket. Ma ezt úgy mondhatnánk, Newton posztolta tudományos forradalmat, amit aztán milliók lájkoltak. A kortárs tudósok hónapokat is utaztak, csak azért, hogy megfigyeljék más tudósok munkáját, és első kézből is meghallgassák a gravitációs elméletet magától fizikustól. A szakterületek és gondolatmegosztás olvasztótégelye London lett. Ennyi már elég lett volna ahhoz, hogy elkezdjen kifejlődni a mai, dinamikus, kapcsolattartó emberek hálózata?
A változás filozófiája
Ha megpróbálnánk Newton kortársaként figyelni a folyamatot, azt vennénk észre, hogy a tudós elméletét hatalmas, eddig szokatlan népszerűség övezte. A probléma ott kezdődik, hogy mégsem lehet túl messzire menni az elemzésben, mert nem tudunk elvonatkoztatni: mindenképpen a mai állapotokhoz hasonlítunk. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című tanulmányában ezt a folyamatot whig történetírásnak nevezi: eszerint képesek vagyunk a jelent úgy ábrázolni, hogy a múltból kiragadva egy részletet, magyarázatokat gyártunk a változásokra, amelyeket végül haladásként mutatunk be.
Mit jelent ez? Az emberiség igényét a kapcsolattartásra – melyet most a Facebook és a webkettes alkalmazások szolgálnak ki -, nem lehet egyértelműen Newton nevével összekapcsolni. Az angol tudós kortársai részesei akartak lenni a kutatói köröknek, a tudományos felfedezésekből túlcsorduló információhalmazt pedig kezelni kellett.
Az információkáosz jelensége a gravitációs elmélet után pár száz évvel is jelen van, de ez a generáció inkább passzív befogadó. Nincs kapacitása polihisztorként minden témában elmerülni. A közösségi oldalak a legerősebb szűrők a társadalomra és a felhalmozódó tudásra. A közösségi média lehetővé teszi, hogy azokat az információkat kapjuk meg, attól az embertől, akit lájkolunk, követünk, figyelünk és a blogját olvassuk. Az már más kérdés, hogy a környezetünk akár akarjuk, akár nem, posztol…
Közösségi mozgalmak
Keith Loell is arra jut az elemzésében, hogy a newtoni kutató-találkozásihullámot nem lehet a történelemben a közösségi média kialakulásának kezdeteként datálni. A szociális közeg mindig is jelen volt az emberiség történetében, csak ebben az esetben, a média porondja lecserélte a londoni terek fórumjait. A változás folyamatát érzékeljük fejlődésként és közben törekszünk megőrizni az eddig felhalmozott tudást. Az internet segít áthidalni a legnagyobb idő- és térbeli távolságokat, örökre oltalmazva az értékes fájlokat és adatokat.
Ki biztatta Newtont, hogy felfedezését célzottan kutatóknak juttassa el? Platón tanítványai vajon hány gondolatot osztottak volna meg? Az a kérdés pedig maradjon nyitott, hogy a következő nemzedék mit talál majd ki a közösségi média táguló univerzumában, és fejlődésnek nevezi-e a változásokat.
by hegedus.mark | 2013. Apr. 23. | facebook, földrengés, közösségi, közösségi_oldalak, Média 2.0 blog
Ismét a közösségi média reagált a leggyorsabban, ezúttal a kedd éjjel fél 1 körüli földrengésre. Például az Index újdonsült Facebook-oldalán számtalan komment érkezett szinte a rengés után azonnal. A hagyományos oldalak közül a leggyorsabb az Időkép volt, aztán magához tért Index és a HVG is. A foldrenges.hu portál azonnal lehalt. Az MTI az eset után 1 órával adta ki az első rövid hírét. Az Origo még mindig alszik (01:40). Pintér Sándor SMS-gépe pedig még nem indult be.
Forrás: http://emsc.eu
A Facebookon azonnal elterjedt a földrengés híre, először a saját állapotfrissítésekkel, majd a hírportálok cikkeinek megosztásával. Egy-egy cikkre percek alatt több száz like érkezett.
A közösségi médiával versenyezni nem lehet, pont ezért is érdemes ott is aktívan jelen lenni. A közmédia még a márciusi hókáoszból sem ocsúdott fel:sem a hirado.hun sem annak Facebook-oldalán, vagy éppen az MTVA központi oldalán sincs semminemű mozgolódás.
Az MTA szeizmológiai intézete is a Facebookon reagált – mást nem is tehettek, hiszen a semmire sem felkészített hivatalos weboldaluk percek alatt lehelt. Az első hivatalos, nem külföldi információ is innen való: bejegyzésük szerint 0:28-kor 4,8-as rengés volt Heves környékén. Az epicentrumban károk is keletkeztek. A katasztrófavédelem csak 1:59-kor reagált honlapján. A Heves a megyei online sajtó, a HEOL még alszik (2:37).
Az első mémre se kellett sokat várni, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt azonnal lecsapott a témára. Aztán jött a többi is.
UPDATE: Az Origo 2:45-kor élesítette saját cikkét.
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Apr. 18. | agy, facebook, függőség, hírfogyasztás, internet, Ipsos, iSzindróma, kapitalizmus, kereskedelmi_csatorna, kereskedelmi_televízió, közösségi_oldalak, közszolgálat, látszatdemokráca, McLuhan, Média 2.0 blog, Médiaimperializmus, médiakonvergencia, mentális_térkép, multitasking, politika, spin_doktor, szociológia, technológiai_determinizmus, tematizáció, Z-generáció
Megszületett a Z-generáció – derül ki az Ipsos F&F legfrissebb, fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgáló kutatásából. Egyoldalú, határozott, mégis kiszolgáltatott és kétes jövő előtt álló társaság az övék: 67 százalékuk csupán a televízióból értesül a világ dolgairól. A második legfontosabb hírforrás az internet számukra, ahol átlagosan tízből hatan tájékozódnak a hírekről, kilenc százalékuk pedig okostelefonon is követi az eseményeket. A nyomtatott sajtót temetők körül megjelentek a virágárusok: a ismeretszerzés tekintetében még a rádióhallgatás is megelőzi a papíralapú médiát. A legmegdöbbentőbb adat, hogy a fiatalok közel 13 százalékát egyáltalán nem érdeklik a világban történtek: úgy érzik, nincs beleszólásuk a környezetük alakításába. Az 1992 után születettek elutasítják a hivatalos – és gyakran jóval objektív – hírforrásokat, s saját kapcsolati hálójukból, informális utakon, a közösségi oldalak nehezen ellenőrizhető tartalmaiból tájékozódnak. Jól látszik, hogy az elmúlt évek drámai sebességű technológiai változásának társadalmi hatása felbecsülhetetlen: az újmédia információs forradalma nemcsak átformálta viselkedésünket, de ténylegesen áthuzalozza a következő generáció szürkeállományát.
„Ha az elmúlt tíz évben az autógyártás annyit fejlődött volna, mint a számítástechnika, akkor egy Rolls-Royce öt centiméter hosszú lenne, és három fontot kérnének érte” – hangzik a tengerentúlról a szemléletes mondás. A repülőgépek már okostelefonnal is eltéríthetőek, s lassan el se tudjuk képzelni, hogy milyen Google és Wikipédia nélkül házi feladatot írni, ráadásul egy átlagos felnőtt jóval több, mint egy hónapja nem fogott a kezébe tollat és papírt. Divatjamúlttá váltak az emberi kapcsolatok: udvarlás helyett poke-olunk, becsöngetés és szőnyegen toporgás helyett üzenetet küldünk, társasjátékozás helyett Farmvillen küldjük a patkókat mázsaszám. A kimutatások szerint egy átlagos tizenéves napi 8 órát ül valami képernyő előtt, ahelyett, hogy felhorzsolná térdét a grundon, a másik nemet hajkurászná vagy szolfézsra járjon. Marshall McLuhan korát meghazudtoló víziója beigazolódni látszik: az ember olyan kétéltű lett, aki páncélját befelé fordítja, s puha belső szerveit közszemlére teszi a „globális falu” minden lakója számára. A technológiai determinizmus szerint a tömegkommunikációs forradalom nem pusztán a tudományok módszertanának változásával, de az emberi gondolkodásmód és érdekérvényesítés alakulásával is összefügg.
Vizuális hipnózis
Széthulló párkapcsolatainkban a televízió nem a legjobb gyerekcsősz: visszavonhatatlan hatással van gyermekeink személyiségére, hiszen nemcsak a tökéletes külső képét, hanem egyfajta ideális viselkedés- és magatartásformát is rájuk erőltet. Hibás nemi szerepeket, érték-és normarendszert tár a fiatalok elé, mely kapitalista és profitorientált alapokra helyezi a klasszikus nemi- vagy családmodellt. A józan ítélőképesség korlátainak fellazításával a kereskedelmi csatornák szerepe az agresszió kialakulásában megkérdőjelezhetetlen, de a műsorszolgáltatás módszeresen torzítja a világképünket és önbecsülésünket is. A fontos információk összegyűjtéséért és terjesztéséért felelős közszolgálatban gyakran túlságosan megbízunk, s az objektivitásdoktrínába nem kalkuláljuk bele a politikai kommunikáció nemtelen mechanizmusait. Ezt a pártok spindoktorai és PR-tanácsadói annak rendje-módja szerint ki is használják: teljes érték- és ideológiacsomagokat kínálnak a képernyőről. Tematizációs stratégiáik bevetésével nemcsak azt határozzák meg, hogy mely közéleti kérdésekről gondolkodjunk, de azt is, hogy mit. Álesemények írják mindennapjaink valóságait.
A médiaimperializmus tézise szerint a globalizálódás hatására egész nemzetek veszítik el korábbi kulturális identitásukat, és válnak a médiával szövetséges politikai erők játékszerévé. A tartalmi kínálat koncentrálódik, s a kevésbé tudatos fogyasztók gyenge azonosságtudatát kihasználva a geopolitikai központok vezető körei a saját értékrendjüket tükröző műsorokat nyomnak le a torkunkon. A társadalom egyre kiszolgáltatottabbá válik a befolyásolási kísérletekkel szemben: a bulvárvilág fémízű toposzai reflektorfényen kívülre helyezik az érdemi közéleti kérdéseket. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámok mosolygós családanyái, cuki szőrgolyói és háztömbnyi sportautói az életminőség és boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét tolják a Z-generáció arcába, miközben a kulturális tartalmak csendesen homogenizálódnak. A sztereotípiákra épülő, kommersz és sematikus műsorgyártás elindította a dallasszizálódás lavináját, amely lassan maga alá temeti a vallásos és kulturális rétegműsorok elkeseredett hagyományőrző próbálkozásait.
A tények pirulákba fogalmazódnak: a problémákat feldarabolja a látvány, s a mediatív közlés igazságtartama már nem jut el a fiatalokhoz. A világ különböző tájairól sugárzott anyagokat szerkesztők szűrik, s csak azt adják tovább, ami a legpiacképesebb, így mentális térképeink ritkán fedik a valóságot. (Különböző svéd vizsgálatok kimutatták például, hogy a szórakoztató műsorok kitalált világa miatt a sokat tévéző tinédzsereknél Kelet-Európa teljesen hiányzik erről a mentális világképről, Észak-Amerika pedig sokkal nagyobb, mint a világ többi része együttvéve.) Az oligopolisztikus irányítás végül a kommunikációs csatornák eldugulásához vezetett: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak mainstream témák jelennek meg, kiszorítva a kánonból az oknyomozó-elemző politikai műsorokat. A közszolgálatot az állam vonja ellenőrzés alá, s a pártosodás a politikai elitet beintegrálja az aktuális véleményhatalmak szócsövei mögé. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a csatornák profiljából, így alternatív nézőpontok és kritikus vélemények nélkül a közbeszéd is unalmassá és dogmatikussá válik. Új iparág van felemelkedőben: ifjúkori agymosás a neve, mely egy egész generációt degenerál.
Avatár a bitek közt
Miközben a média nem tölti be ellenőrző funkcióját, a tájékozódás második forrásának számító internet a társadalmi normáink és alapvető illemszabályaink felől támadja az ezredforduló fiait: a vasárnapi ebéd közben frissítjük állapotunkat, egy butik próbafülkéjéből csücsörítve posztoljuk legújabb ruhánkat, azonnal és kérés nélkül jegyezzük az időjárás legkisebb változásait is. A közösségi oldalak függősége ez: a mindannyiunkban lakózó információkényszerhez szól. Egyre kevesebb ráfordítással ápoljuk emberi kapcsolatainkat, könnyen kielégíthetjük „kukkolás” iránti vágyainkat, de a Facebook biztosítja az egónk számára nélkülözhetetlen megnyilvánulás lehetőségét is. A barátságokat számszerűsíti, az unalmat enyhíti és a magány illúzióját végleg elűzi. Méregként kúszik be szervezetünkbe: a kiterjedt, izgalmas világból senki nem akar kimaradni, általa úgy érezzük, hogy megértenek minket, de kitűnő alapot is ad a másokkal való összehasonlításhoz.
Az interaktivitás „látszatdemokráciája” azonban csalóka és veszélyes: a virtuális környezet szabályozása gyerekcipőben jár, a hamis kirakatprofilok személyiségzavarokat és pszichológiai problémákat szülnek. Ma már képtelenek vagyunk állandó web-csatlakozás nélkül élni: Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85 százalékára két percen belül válaszolnak a címzettek, a munkatársak átlagosan 15 percenként ellenőrzik telefonjukat. Orvosilag is kimutatható, hogy az „unplugged” életmódban eltöltött idővel arányosan növekszik a felhasználók idegessége, feszültsége. Az internetezés kényszerbetegsége átprogramozza agyunkat, ami elektronikus kábítószerként jutalmaz minket minden egyes klikkelése. A „multitasking” rontja koncentrációnkat,a munka hatásfokát és a nemzetközi oktatás színvonalát: átlagosan 3-5 percenként elkalandozunk tényleges tevékenységünktől.
A véget nem érő hírfolyamok elemei egyszerűsödnek, olvasási készségünk és memóriánk mégis romlik. Az Ipsos kutatásából az is kiderül, hogy bár viszonylag sokan tájékozódnak hírportálokon keresztül, csak a magyar oldalak népszerűek: idegen nyelvű hírportált a fiatal lakosság alig három százaléka olvas. A közösségi oldalak hírfogyasztásban betöltött szerepe is kiemelkedő: tízből négy fiatal a világ eseményeit is a Facebookon olvassa. Az online hírolvasók körében a passzív tájékozódás aránya is magas: egyharmaduk a barátaik által belinkelt, lájkolt cikkeket olvassa csak el. Az iSzindróma érdeklődési körünk beszűkülését hozza magával, a harsogó vizuális kényszer esélyt sem ad az analitikus gondolkodásra. Hírolvasásra minden második fiatal a világhálón töltött idejének mindössze tíz százalékát szánja, s a magyar lakosság jelentős hányadának nem a Google vagy az Origo, hanem a Facebook a kezdőoldala. Hogy hova vezet mindez? A médiakonvergencia disztribúciós láncának átalakulásával kezdve az interperszonális kommunikáción át a tájékoztatás és hírérték fogalmainak felülírásáig jutva az életünk minden területén érezhető értékvesztésig. Zsebünkben a világ, de nálunk van-e a kulcs, hogy visszazárjuk?
