by hahner.petra | 2013. Oct. 6. | címlap, kutatási_eredmények, média, Média 2.0 blog, médiareprezentáció, szenzáció, tudomány, tudománykommunikáció, újságírás
Az újságok címlapjai hemzsegnek a szenzációként tálalt tudományos hírektől: károsként ismert ételek jótékony hatásairól, gyógyíthatatlan betegségek ellenszeréről és történelmet író felfedezésekről. Ezek többsége még nem is bizonyított, mégis gyorsan széles körben ismertté válnak, köszönhetően az emberi jellemnek, a figyelemhajhász médiának és a néha csak elfogult, néha elismerésre vágyó kutatóknak. Egy francia kutatócsoport világított rá, hogy a tudományos áttörésként beharangozott kutatási eredményekről a legtöbbször kiderül, hogy tévesek, ezt pedig nem hozzák utólag nyilvánosságra. A kutatások szerint a leleplező munka híre nem kerül a címlapokra. Úgy tűnik, hogy a tudomány és a média érdekei elkezdtek közelíteni egymás felé, ami hosszabb távon félreinformált társadalmakat szülhet. Fontos, hogy a tudósok ne felejtsék el, hogy ők nem médiadolgozók, hanem szakterületük elhívatott képviselői, akiknek mindig kételkedniük kell, eredményeiket pedig felelősségteljesen kommunikálni a sajtó és a nyilvánosság felé.
Nem telik el úgy nap, hogy ne hallhatnánk valami meglepő hírt az egészségről. Még ha épp nem is tombol pusztító járvány, vagy nem terjed a világon veszélyes baktérium, mindig be lehet számolni egy új kutatás meglepő eredményeiről. Olvastad már például, hogy a kávé csökkenti a méhrák, a bőrrák, a diabétesz és a depresszió kockázatát? Hogy a csokoládé erősíti az izmokat, csökkenti a vérnyomást és a memóriavesztést? Hogy megvan a rák, az AIDS és a cukorbetegség ellenszere? És azt, hogy a sör gyógyítja a megfázást, a bor segíti a fogyást, a padlizsán pedig nemcsak vágykeltő, hanem rákmegelőző hatású is? Ezek mind olyan tudományos eredmények, amikről az elmúlt években számolt be a sajtó, hatásvadász címmel, hihetetlen jelentőségű áttörésként beállítva. De vajon mennyi igaz ezekből az állításokból? Az esetek többségében sosem tudjuk meg, hogy további kutatások igazolták vagy cáfolták az eredményeket.
Csak a kávé és a vörösbor
Több weboldal specializálódik arra, hogy egy tanulmány megjelenése előtt értesíti az újságírókat az eredményekről, abban a reményben, hogy a hír valamelyik újság címlapjára kerül. Vannak tuti fogások, például a csokival, a kávéval és a vörösborral kapcsolatos kutatások eredménytől függetlenül mindig sok embert érdekelnek. De ugyanez elmondható bizonyos betegségekről és egészségügyi problémákról is, mint a mellrák, az elhízás, az Alzheimer-kór és az autizmus. Emellett ha egy tanulmány áttörő felfedezésről számol be, szinte biztos, hogy benne lesz a hírekben.
Az Index cikke szerint a Marsról szóló hírek is rengeteg látogatót vonzanak: „Saját olvasottsági adataink alapján is kijelenthető, kevés tudományos hír érdekel annyi embert, mint az, hogy akkor most van-e élet a Marson, vagy nincs. Elég csak azt kiírni a címbe, hogy élet meg Mars, és akkor is tízezrek kattintanak, ha a link mögött egy óra böfögést rejtünk el…”
A sajtó ugyanazt csinálja, mint a kutatók
De mi történik egy olyan kutatással, aminek eredménye szerint a kutatási eredmények többsége téved? Egy ilyen felfedezés vajon bekerülhet a hírekbe? Nos, pontosan ilyet írtak nemrég, a tanulmány pedig nem került a címlapokra, sőt. Egy francia kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az újságok hogyan számolnak be a hiperaktivitással foglalkozó kutatásokról. Először azt a kérdést tették fel, hogy a médiában megjelenő tudományos állítások bizonyos idő elteltével is igaznak bizonyulnak-e. Válaszuk az lett, hogy az esetek többségében nem. Ugyanerre jutott John Ionannidis járványszakértő 2005-ben, amikor azt is megállapította, hogy a tudományos kutatások alig felét ismétlik meg, negyedüket pedig sosem próbálják újra. A rákkutatásokról nemrég az is kiderült, hogy 89 százalékukat képtelenség reprodukálni, így a rákkal kapcsolatos kutatási eredmények is meglehetősen gyenge lábakon állnak.
A francia kutatócsoport következő kérdése az volt, hogy a média utólag helyesbít-e, amikor kiderül, hogy tévedtek a kutatók. Erre a kérdésre szintén nem volt a válasz. Ennek oka, hogy egy szenzációsnak tűnő felfedezés sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy egy korábbi eredményt további kutatások alátámasztottak vagy sem. Ez nemcsak nagyközönségnek szánt médiumokra igaz: a tudományos folyóiratokban is ritkán számolnak be olyan kutatásokról, amikor lényegében semmi sem történik, például ha X molekula nem pusztított el egyetlen sejtet sem, vagy nem tette azt hatékonyabban, mint Y molekula. Pedig annak bizonyítása, hogy valaminek nincs hatása, vagy legalábbis nem volt megfigyelhető változás, különösen fontos a tudomány haladása szempontjából.
Ezért is a média a felelős?
Egy nemzetközi tanulmány szerint, ha egy hibás feltételezés napvilágra kerül, azt nehéz visszavonni, mivel az emberi kultúrában fontos szerepe van az információk továbbításának, és minél meglepőbb vagy felháborítóbb egy állítás, annál gyorsabban terjed. Az emberek főképp olyan információkat továbbítanak, amik erős érzelmi reakciót – undort, félelmet, boldogságot − váltanak ki a befogadóban. Ha egy hír széles körben elterjedt, lehetetlen mindenkihez eljuttatni, hogy mégsem volt igaz. Egyszerűen nem kattint rá senki, hiába írják meg az újságírók.
Persze nem lehet egyszerűen az emberi természetet okolni. Akárhogy is, a félrevezető tudományos információk egyik fő forrása a média. Az újságírók azt emelik ki, ami jól hangzik, és ahogy minden mást, a kutatási eredményeket is gyakran leegyszerűsítve, ferdítve vagy túldramatizálva mutatják be. Más kérdés, hogy így működik a média, ez nemcsak a tudományos hírekre igaz
Viszont nem az újságírók felelősek egyedül ezért a viselkedésért: a kutatók gyakran túlhangsúlyozzák eredményeik jelentőségét azért, hogy felkapja őket a média vagy megjelenhessenek neves tudományos folyóiratokban. Ilyen volt a NASA nagyjából egy évvel ezelőtti ferdítése is, amit utána megpróbált a sajtóra kenni: az USA űrkutatási hivatala tavaly ősszel bejelentette, hogy decemberi sajtótájékoztatójukon hatalmas eredményről fognak beszámolni a Curiosity projekttel kapcsolatban. A következő néhány hétben folyamatosan szivárogtak olyan közlések, amik visszavonták, de legalább finomították volna, majd a várva várt sajtótájékoztatón kiderült, hogy valójában nem találtak semmit. A korábbi bejelentést egyesek reklámfogásnak, mások kommunikációs bakinak könyvelték el. Az eset arra sarkallta a sajtóvilág szereplőit, hogy újraértékeljék a tudomány és a média kapcsolatát.
Kutató vagy médiadolgozó?
A problémát a tudományos világ és a média közötti fontos különbség okozza: az újságírók, riporterek általában pontos választ akarnak adni az öt kérdésre (Five Ws): ki, mit, hol, mikor, miért, de sajnos, ami a tudományt illeti, nehéz bármit is teljes bizonyossággal állítani. Ezt nagyon jól mutatja a következő vicc, amit nyugodtan komolyan lehet venni:
Három tudós utazik egy vonaton Skóciában. Meglátnak a hegyoldalban legelni egy fekete birkát. Az egyik tudós kinéz az ablakon, majd azt mondja:
− Nézzétek, a skót birkák feketék!
A második tudós erre így szól:
−Nem nem, a skót birkák között vannak feketék.
Erre a harmadik ingerülten rávágja:
−Barátaim, Skóciában van legalább egy olyan mező, ahol legalább egy birkának legalább az egyik oldala néha fekete.
A médiában minden eseményként jelenik meg, pedig valójában a tudósok az esetek többségében feltételezésekről beszélnek, amik megerősítésre várnak, és sajnos gyakran hiába. Ezzel a laikusok nincsenek tisztában: mindenki örömmel hiszi el, hogy a reggeli kávé amellett, hogy barnítja a fogakat és növeli a vérnyomást, a rák kialakulásának a kockázatát is csökkenti. Bár igaz, hogy a média rögtön ráharap az ilyen eredményekre, és bemutatásukkor csak az olvasottság lebeg a szeme előtt, az elsődleges információforrás mégis a kutató. Fontos, hogy a sajtóhoz eljuttatott közleményben pontosan jelenjen meg a felfedezés jelentősége, illetve az eredmény bizonyossága. A szenzációkeltés pedig maradjon meg a médiának.
Forrás: http://www.cbc.ca/news/health/it-s-news-but-is-it-true-1.1282472
Fotók:
http://thescienceinformant.files.wordpress.com/2011/12/parkinsnature1.jpg
http://ksj.mit.edu/sites/default/files/images/tracker/2011/cure.jpg
http://www.wfsj.org/course/en/L2/2Story.jpg
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Sep. 30. | Gutenberg-galaxis, internet, kulturális_iparágak, Lloyds_List, Média 2.0 blog, médiakonvergencia, médiaszabályozás, technológiai_determinizmus, újságírás, vélemény
Kiadója, az Informa szerint megszünteti nyomtatott kiadását a világ legrégebbi, folyamatosan megjelenő újságja, a Lloyd’s List. A nemzetközi hajózási ipar és tengeri kereskedelem első számú sajtótermékét 1734-ben alapították, de év végétől már csak digitális formában kapható majd. Ez a technológiai paradigmaváltás azt sugallja: a hagyományos, papíralapú alkotásoknak végleg harangoztak.
Míg az első példány egy kávézó falára akasztott papírlap volt, addig csaknem háromszáz évvel később az olvasók mindössze két százaléka fogyasztja az újságot papírformátumban. Nem a Lloyd’s List az első, aki a csökkenő eladási számok miatt digitális kiadásba fekteti tőkéjét: a szintén patinás múltú svéd Post Och Inrikes Tidningar 2007-ben, az USA második legnagyobb politikai hetilapjának számító Newsweek pedig 2012-ben hozott hasonló gazdasági döntést. A digitális világ olyan, akár egy örökmozgó: folyamatosan kerülnek piacra a látványosabbnál látványosabb termékek, s ami tegnap még korszerű volt, ma már elavult és használhatatlan.
Az infokommunikációs forradalom sebességét jól jelzi, hogy míg néhány éve a mobilos internetezés volt a trend, napjainkra már látványosan és gyorsan átalakult a nyomtatott tartalomgyártás is. Köszönhetően az Ipadnek és társainak, a lap- és könyvkiadás új típusú kihívásokkal kénytelen szembenézni az online blogok, hírportálok, tabletek vagy okostelefonok terjedő piacán. A szellemi termékek olvasásához kötődő fogyasztói elvárások végleg megváltozni látszanak: míg a könyvtárak, kiadók, antikváriumok soha nem látott anyagi gondokkal küzdenek, addig tavaly még tovább emelkedett az eladott digitális könyvek, s a hírportálokat látogatók száma.
Újságszerű termékek
A webkettes alkalmazások hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően a világhálón számtalan tartalom elérhető legálisan elektronikus formátumban, ha a különböző fájlcserélő oldalakról nem is beszélünk. Napjainkra a „könyv”-ről és „újság”-ról szóló diskurzus esetében tehát lassan talán célszerű lehet „könyvszerű-”, illetve „újságszerű termékekre” gondolni, hiszen az eredeti formátum kikopni látszik a köztudatból. Az ún. keresztmédia-kiadási felfogás szerint most már a „tartalomszolgáltató iparág”-ba tartozik a nyomtatott papíralapú írás tartalmának digitalizált változatával kezdve, a multimédiás papírkönyvön és elektronikus cikken át, az e-Textig jutva minden. Az Egyesült Államokban már a New York Times nyomtatott változatának címoldalát is az online változathoz igazították, s 2011 február elején The Daily néven elindult az első kizárólag iPad-re szabott napilap is. A nyomtatott sajtó válsága azonban nem csak az USA-ban tapasztalható: a brit Guardianról is rebesgetik egy ideje, hogy platformot vált, de Magyarországon se különb a helyzet. Immár az Apple táblagépén is olvashatóak a HVG heti lapszámai, de elérhetővé vált a Story magazin, s számos női lap különszáma is.
Cross-Platform Innováció
Ez a tartalomhordozó-váltás a közvélemény szerint akkora fordulatot hozhat az írás történetében, ami csak a nyomtatás feltalálásához fogható. A feltételezésre a közelmúlt egy látványos példája szolgáltat alapot: a korlátlan és legtöbbször ingyenes zeneletöltés mindössze egy évtized alatt gyökeresen átalakította a zeneipart. Ennek ellenére az érintett, könyvszakmai szereplők, újságírók felmérései szerint vélhetően talpon marad a nyomtatott verzió is, ám szerepe a „professzionális felhasználásban” csökkenni fog.
A digitális nyomdák, olvasásra alkalmas Iphone és Ipad készülékek terjedésével új utak nyílnak a lapkiadásban, mely egyaránt lehetővé teszi hardverek és szoftverek olyan mértékű integrációját, hogy a legfrissebb becslések szerint pillanatok alatt le fogják szorítani a technológiailag „elavult” versenytársaikat, s megszilárdítani monopolhelyzetüket a kulturális iparágak piacán. A tengerentúlon már legalább 20 millió táblagép van forgalomban, miközben Magyarországon kb. ötvenezer darab fogyott el. Bár az olvasóközönség egyre tekintélyesebb részét ezeken a csatornákon keresztül lehet és érdemes megtalálni, a printek üzleti modellje a tendenciózusan csökkenő eladási számok mellett is, egyelőre kiszámíthatóbbnak és stabilabbnak tűnik. Tény, hogy klasszikus tartalomszolgáltatásból nem lehet sem az Interneten, sem a mobilkommunikáció világában megélni, de a hagyományos sajtó esetében működőképes előfizetői rendszer áttelepítése a webre még várat magára. Miközben mindenki a digitális tartalmak pénzre váltásának lehetőségét kutatja, a nagyobb lapkiadók már felismerték: a további fejlődés szempontjából az integrált tartalmak előállítása, konvertálása és minőségi tálalása a lényeg. Ehhez pedig nem árt figyelembe venni, hogy a kiadók jövedelme ma már nyilvánvalóan nem mindig ott realizálódik, ahol a legnagyobb tömegű olvasói tábort elérik.
Egy fenékkel két lovat?
Miközben az online hirdetési piac dinamikus bővülése nagy lehetőséget jelent új bevételi csatornák kialakítására és fejlesztésére, a hagyományos kiadók számára várhatóan még jó ideig a print üzletág marad a fő bevételi forrás. Bár nyilvánvaló átrendeződés van a piacon, a print termékek egyre inkább háttérbe szorulnak, ugyanakkor a változás mértéke és sebessége láthatóan nem olyan gyors, mint ahogy azt sokan gondolják. Ami a lapkiadást illeti, világszinten elfogadott „átlagként” szakmabeliek tipikusan 90-10%-os arányról beszélnek a hagyományos kiadók print és online bevételeinek megoszlása kapcsán. A Sanoma-csoport például ma már közel annyi online lapot tart a kezében, mint printet, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, ellenben az ezek sikerességét biztosító hosszú távú online-fejlesztések rengeteg pénzt emésztenek fel, így gyakran csoport-szintű mérlegben még ma is hatalmas mínuszokkal zárnak. A piaci modell oldaláról tehát jól látható, hogy az online felületeknek a hirdetési bevételek mellett olyan extrákat kell szolgáltatni, amiért a felhasználók már hajlandóak a zsebükbe nyúlni: a tapasztalatok szerint önmagában a tartalom nem elég.
A Price Waterhouse Coopers egy 2010-es kutatási jelentése szerint noha a nyomtatott kiadók online piaci aktivitása egyre fokozódik, üzleti modelljükben a bevételi arányok alig mozdultak el az újmédia irányába, vagyis bevételeik túlnyomó része továbbra is a nyomtatott médiából származik. Ez a trend két okból is veszélyes helyzetet vetít előre a print médiaipar számára: egyfelől a kiadók gyakran kénytelenek online piaci befektetéseiket visszafogni azok rövidtávú alacsonyabb üzleti relevanciája, esetleg a ma még jóval értékesebb print üzletág védelme miatt, másfelől pedig érdemes hosszú távú értékesítési stratégiákat kidolgozni a bevételi források szembetűnő aránya miatt. mely jól láthatóan nem követi a kiadók által az egyes médiatípusokon elért fogyasztók számarányát.
Gutenberg-galaxis 2.0
Arra tehát, hogy mit hoz a jövő három lehetséges alternatíva is van. A szakemberek jelentős része a két platform békés egymás mellett élésére szavaz: becsléseik szerint a táblagépet inkább újságolvasásra, illetve különböző multimédiás tartalmak fogyasztására használják, míg az e-book réspiaca csak fokozatosan terjed a könyvolvasók körében. Ez esetben a szerkesztőségek minden bizonnyal majd egy olyan előfizetés-rendszert dolgoznak ki, mely elektronikusan is nyomon követhető lesz. Ami a jogszabályi háttért illeti, minden netes tartalom pénzbe kerül majd, de a felhasználó a saját készülékeire szabadon másolhatja az egyszer kifizetett könyvet, miközben a hagyományos, nyomtatott könyv piaci részaránya fokozatosan csökken ugyan, de soha nem tűnik el. Mások szerint alternatív szerzői jogi konstrukciók bevezetésével minden digitális könyv ingyenes lesz, s a jogdíjakat már a készülékek árába beépítik. A harmadik csoport a jóval több funkciót kínáló táblagépek forradalmáról, s a „home made”-tartalom hihetetlen virágzásáról vizionál. Egyben azonban mindenki egyetért: lehet, hogy az írói szakma soha nem látott nehézségekkel kénytelen szembenézni, s a nyomtatott könyv fogyasztási eszközből újra értéktárggyá válik majd, azonban a minőségi tartalmakat továbbra is a kiadók készítik majd. A kérdés már csak az: mi jön a táblagép után?
by kiraly.david | 2013. Aug. 28. | curated_kontent, hírfogyasztás, K, Média 2.0 blog, sajtó, újságírás, Weyer_Balázs
A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.
A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.
Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.
A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.
Hogyan képzelik ezt?!
Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.
“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.
Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?
Trendforduló?
Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.
A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.
Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)
by Pintér Dániel Gergő | 2013. Jul. 28. | bíróság, Délmagyarország, demokrácia, internet, IP-cím, kommentelők, látszatdemokráca, Lázár_János, Média 2.0 blog, médiajog, médiaszabályozás, Papcsák_Ferenc, per, politikai_kommunikáció, spin_doktor, szólásszabadság, technológiai_determinizmus, újságírás, vélemény
Kártérítést fizet a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a delmagyar.hu, mert tavaly ősszel az autóbalesetéről szóló cikk alatt Lázár János emberi méltóságát sértő hozzzászólás jelent meg. Egyértelmű kommunikációs üzenet ez az egész magyar sajtónak: „erősebb kutya a felségsértést nem díjazza!” Felmerül a kérdés: a peren kívüli megegyezés mennyiben bátorítja a politikusokat a szabad véleménynyilvánítás arisztokratikus továbbtiprására?
Politikusaink láthatólag nemcsak a kritikát nem bírják, de komoly befolyásuk is van a rendőrség munkájára: vasvillával hányják a pereket az igazságszolgáltatás rozsdás szekerére. Előbb Papcsák Ferenc érzékeny lelkét kavarta fel a közvélemény pöcegödre, most pedig az Államtitkár úr sarcolta félmillióra a megyei lapok egyik utolsó bástyáját: a jól megszerkesztett, erős témákat, szókimondó eszközökkel feszegető Délmagyart. A történet közismert: a tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus sértődöttségében büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett.
Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben “sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és töredelmesen megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg“! A kártérítést az elhunyt nő családja kapja, a baleset ügyében folyó nyomozást gyanúsított hiányában határidő előtt lezárták, de mielőtt a fotelforradalmárok boldogan élnek, míg meg nem halnak, mi is írunk pár széljegyzetet az alapvető emberi jogok e kissé szelektív értelmezésének margójára.
A vélemény szabad!
Először is a médiaszabályozás oldaláról vizsgálva a fideszes politikus által sérelmezett hozzászólások nem mennek túl a szabad véleménynyilvánítás határán. Jogállam van, bárki megvédheti a becsületét, azonban ha minden magyar politikust és közszereplőt bíráló közlést adminisztrálnánk, akkor 10 perc alatt kompletten lebénulna a közigazgatás halovány infrastruktúrája. A jelenséggel nem először találkozunk, de hogy a politikai erők a média munkatársait az etikai kódex sutba dobásával besúgóvá degradálják, s megfélemlítsék, az azért nemzetközi szinten is komoly teljesítmény.
A Délmagyar ugyanis nem riaszthatta a kommentelőt, amikor kénytelen volt kiadni az adatait, hiszen a felhasználó figyelmeztetését a hatóság akár a nyomozás akadályozásának is vehette volna. Az újságcikkek alá fűzött felhasználói hozzászólások megítélése egyébként nem egységes a magyar bírósági joggyakorlatban. Egy Strasbourgban megtámadott kúriai ítélet szerint a hozzászólással elkövetett személyiségi jogsértésekért az internetes kiadvány kiadója ugyanúgy felel, mintha saját tartalom volna, közben első fokon továbbra is születnek olyan ítéletek, hogy a jogsértő hozzászólásért a kiadó csak akkor felel, ha kérelemre nem távolítja el. Büntetőjogi vonatkozásban a hozzászólással elkövetett esetleges rágalmazásért, becsületsértésért annak szerzője felel, feltéve, ha a kilétét sikerül a feljelentőnek vagy a nyomozó hatóságnak megállapítani.
Nevetséges
Tehát egy zöldfülű hazai kommentelő akadály nélkül felelősségre vonható véleményéért, ha magyar szolgáltató mailcímét használja, és lapja túlságosan készséges a hatóságokkal. Bár a magyar szolgáltatókat törvény kötelezi a felhasználói adatok kiadására, s az IP-címek archiválására, őket felelőssé tenni egy bejegyzésért teljesen abszurd, ráadásul morálisan is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Abban a pillanatban, hogy valaki megnyer egy ilyen pert, érdekes eszmefuttatások merülnek fel: büntethető-e egy internetező azért, mert modortalan, személyeskedő, ne adj’ Isten – (szinte látom, ahogy 5 perc múlva kopogtatnak ajtómon az idézéssel) – fájó igazságot állít? Milyen alapon adja ki valaki a kommentelők adatait, s mióta bűncselekmény egy közéleti személy vezetési stílusának becsmérlése a neten, főleg a szólásszabadság országában? Ki fogja megmondani, hol a moderálás, cenzúra és megfélemlítés határa?
_1.jpg)
Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.
Ha spindoktorként gondolkozunk, a jelenség duplán nevetséges, hisz Lázár úr nemcsak éles kontrasztokkal dolgozik, de megint komoly médiaössztüzet csinált a saját pártja ellen is. Ez olyan idők emlékét idézi, aminek a Fidesz még a hírét is messziről kerüli, ráadásul politikusaik rég megdöntötték azt az alapelvet, hogy a „negatív PR is reklám”. Jelenleg pártjuk sikerének egyik alappillére a kétirányú, irányított kommunikáció, és a külföldről importált konzervszakemberek. A PR-tanácsadók blogolnak, sajtóközleményeket, kisfilmeket adnak ki, pártpolitikai céljaiknak megfelelően tematizálják a közbeszédet. A velük ellenszenvezők tüntetések és demonstrációk helyett odavetnek pár keresetlen mondatot e médiatermékek alá, majd lenyugodva más tevékenység után néznek. Gondoljuk meg jól: hol és hogyan fogják kikiabálni magukból a polgárok ellenvéleményüket, ha már nem lesz online felület, ahol egy kis anyázással levezethetik a feszültséget?
Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetek
A jog szabályozza a szólást – de nem csak a jog, általában a normák, a piac, de maga az architektúra is. Az Internet pár évvel ezelőtti strukturális felépítése kevés lehetőséget kínált arra, hogy a hálózat tartalmát bárki központilag szabályozza. A webkettes alkalmazások koncepciója kizárta az ilyesfajta kontrollt, s így biztosította a szólásszabadságot, mely alapvető emberi jog éppen úgy, mint az egyetemes hozzáférhetőség. Ma már nemcsak a felhasználók egyes tulajdonságait lehet azonosítani, de a tartalom is címkézhető, s megjelentek a demokrácia ellenérdekeltjei is: közéleti szereplők, túlbuzgó erkölcscsőszök, akik az ésszerű határokat szűkítve túlféltik a jogszabályokat.
A Délmagyar és társai a hasonló ügyek miatt lassan mind átállnak a szerkesztőségekre embertelen terhet rovó, és a valódi, fésületlen vitát megölő előmoderálásra. Korábban már írtunk a technológiai determinizmus látszatdemokráciájáról, arról, hogy az átlagemberek számára az Internet agorája nemcsak a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, de veszélyeket is rejt. Napjainkra a hagyományos értelemben propagandaeszközzé degradált tömegtájékoztatási szűrők kevésbé alkalmazhatóak a natív információáramlásban, azonban a globális gazdasági erők láthatóan növekvő aggodalommal fogadják a negyedik hatalmi ág befolyását. Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetekkel, korlátozások és szelekciós mechanizmusok szorgalmazásával, pénzt nem kímélve próbálják saját céljaik szerint előnyösen alakítani a híreket, s a kellemetlen információt visszatartani, megsemmisíteni.
Cinikus üzenet
Lázár János egy időre biztosan befogja a világháló nagyra tátott száját. Nem tudom, mennyire sikerült azonosulnia a nagyvonalúan adakozó hős imidzsével, de az biztos, hogy peren kívüli megegyezése implicit bátorítás a szabadság esküdt ellenségeinek. Cinikus üzenet ez, mely egyértelműen kimondja: a magyar média szervilis, s bárki eltaposhat egy online lapot azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommenteket ír. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, ami csendesen visszajuttatja az országot egy olyan kor rezsimjébe, amit végleg felejteni akarunk.
A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.
Lázár elmondása szerint minden közéleti szereplőt megillet az emberi méltóság, attól függetlenül, melyik politikai párthoz tartozik, helyi vagy országos szinten végzi tevékenységét. Feljelentésének célja az volt, hogy kiderüljön, “egy közéleti szereplőnek joga van-e az emberi méltósághoz”, mivel “a politikus is ember”. Igen kifordított eszménye ez a „mentelmi-alapon felmentésnek”: a politikusokkal szemben nagyobb tere van a véleménynyilvánítás szabadságának, az állam mégis jobban védi őket.Ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, egy közéleti személyiségnek tulajdonképpen súlyosabb büntetést kéne kapnia mindenért, s a fegyveres testületekhez hasonlóan fokozottabban kéne ellenőrizni, mint az átlagembereket, hiszen ők azok, akik igazán vissza tudnak élni a hatalmukkal. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy ha egy közember ült volna abban az autóban, akkor csukódna-e mögötte a Baracskai Fegyház ajtaja? Kíváncsi lennék, mi történne fordított esetben a kettős mérce országában, ha mondjuk a Média 2.0. blog tenne egy feljelentés azzal, hogy “Lázár János ’Mindenki annyit ér, amennyije van!’ című kijelentésével megsértette emberi méltóságunkat!”. Jobb esetben úgy hajt el a rendőrség, hogy a lábunk nem éri a földet, holott politikusainknak köszönhetően tényleg nem sok mindenünk van :), rosszabb esetben viszontperelnek rágalmazásért. Sebaj, hála a modern börtönöknek, a rács mögül is tudunk majd kommentelni
by Pintér Dániel Gergő | 2013. May. 22. | ByeAlex, Eurovízió, Kedvesem, kommunikáció, közbeszéd, közszolgálat, kritika, mainstream, márkaépítés, Média 2.0 blog, Public_Relations, újságírás
Nem várt eredményeket hozott az Eurovíziós dalfesztivál: a magyar könnyűzene „fekete bárányának” kikiáltott Márta Alex sajátos hangzásvilágú produkciójával az utóbbi idők legnagyobb hazai sikerét érte el előkelő tizedik helyezésével. Bár az ellentmondásos médiavisszhang már jó előre hangsúlyozta: a „Kedvesem”-et a döntőbe sem várják a szakértők, ám Magyarország mégsem sült bele abba a sapkába, amit választott magának! Miközben a bulvárvilág levegő (és színes-szagos pletykák) után kapkod, eláruljuk: kommunikációs szempontból semmi meglepő nincs ByeAlex sikerében, hiszen egy niche piacot célzó tudatos brandépítésnek lehetünk tanúi.
Korábban már több kislemeze megjelent, mégis az Eurovíziós Dalfesztivál magyar nemzeti válogatójáig, A Dalig senki sem tudta, hogy Miskolcon él egy 28 éves magyar filozófus, aki pár hónap múlva 84 pontjával megelőzi majd a britek színeiben induló klasszist, Bonnie Tylert a 2013. évi dalversenyen. Márciusban találkoztunk először kedvenc kokárda-hipszterünkkel, aki rögtön fel is kavarta maga körül az állóvizet: bár a hazai fordulóban a zsűri neki adta a legkevesebb pontszámot, a közönség mégis őt küldi nemzetközi porondra.
A slam poetry-rehajazó előadást puritán színpadkép, groteszk látványelemek, elvont szöveg, középszerű vokalitás és faék egyszerűségű dallamvilág jellemzett. A végeredmény rendkívül megosztotta az embereket, és szokás szerint felélénkültek a magyar kereskedelmi televíziózás konzervsztárjai is, akik kontraproduktív tiltakozásukkal valójában felgyorsították a „Kedvesem” köztudatba kerülését. Érdektelen koncertje után megjelentek az első paródiák, internetes mémek, s az újságírók is komolyan támadták az énekest, aki a maga csendes és visszafogott stílusában dolgozott tovább fellépésein. És itt a magán van a hangsúly, hiszen felmerül a kérdés: Márta Alex esetében vajon nem egy személyes márka tudatos piaci pozícionálásáról beszélünk-e?
.jpg)
Egyértelmű, hogy üzleti, anyagi és diplomáciai okokból a personal branding ez esetben kifizetődő volt, főleg hogy nem önmagában állva próbált meg élményként hatni a médiafogyasztókra, hanem egy országos szintű küldetés részeként. A jó személyes márkához a makroprogramba való illeszkedésen kívül kulcsfontosságú a jól csengő márkanév is (kevesen tudják például, hogy a Tom Cruise-brand mögött egy eredetileg Thomas Mapother nevű ember áll), a megkülönböztethetőség, a megjelenés és az externális kommunikáció.
Márta Alex és stábja a Black PR eszköztárát professzionálisan, minőségi proaktivitással szinkronizálta, a bulvárvilágot saját hasznára tematizálta, és nemcsak az online felületeken került a közéletbe, hanem személyesen is. Végül Wolf Kati és a Compact Disco dala után egy kissé abszurd, de igazán eredeti produkcióval indultunk Malmőbe, mely minden szempontból kilógott a kommersz előadók évtizedes sorából.
A pesszimista előrejelzéseket cáfoló végeredmény és a rajongói körök ugrásszerű bővülése jól mutatja: „a brand mindig erősebb, mint aki viseli”. A lassan, fáradtságos munkával kiépített hírnévre azonban nem árt kínosan vigyázni (Bill Clinton, Tiger Woods, Elvis, stb.): tudni kell, mit bír el a márka, s ez az óvatosság gyakran meghatározza a magánéletet is. Márta Alex esetében úgy tűnik, hogy tökéletes alanya az előre egyeztetett forgatókönyveknek: a rá épített imázs nyilvános arculata könnyen összeegyeztethető a személyisége kommunikációs homlokzatával és azzal a szerepegyüttessel, amelyet a társas érintkezésben alkalmaz.
A koncepció szerint magyarul elénekelt barkácspopdal mellett megjelent introvertált külső introvertált belsőt is takar, mely az egyik alappillére lett ByeAlex sikerének. A hirtelen sokszorosára nőtt médiaérdeklődést a színpadon is mutatott egykedvűségével fogadó énekes úgy tűnik, elbírja azt a terhet, hogy értékrendjének hitelessége garanciát jelent zenei minőségére is.
Természetesen ez nem egyszemélyes műsor, hiszen éppolyan tudatosan kell összehangolt csapatot tervezni, mint amilyen letisztult a marketing-kommunikáció: a „Kedvesem” munkatársai a vokalistával kezdve a gitároson át a menedzsmentig jutva egységes arculatba illeszkednek. A Márta Alexet terelgető CLS Musicnak széleskörű tapasztalata van a területen: Fábián Julit, a Compact Discot, Kowalskyt és még számos hazai könnyűzenei szereplőt menedzsel.
Magyarországon brandépítésre a humor az egyik elsődleges fegyver, és a közízlés egy kaptafára gyártott slágereit megkerülve ByeAlex megtanította, hogyan ne vegyük komolyan a malmői csillogó celebalbumot és a tűzijátékos nemzetközi felhajtást. A megdöbbentő tizedik eredménnyel csípőnadrágja zsebében az énekes hazatért, elejtett egy-két Canossa-járásra emlékeztető félmondatot a sajtótájékoztatón, hangsúlyozta, hogy „az utca embere”, majd az újságírók áldozataként pihenni tért.
A számadatok és jövőbeli felkérések könnyű álmát igazolják: a videómegosztókon amatőr rajongók szép számmal készítik a különböző nyelvű feldolgozásokat, szeptemberre kész lesz szólólemeze, s az előválogató zsűritagjaként még legalább egy évig meghatározó eleme lesz a magyar mainstreamnek, a nézettségi rekordokról nem is beszélve. (Az idei döntőt félmillióval többen nézték a tavalyinál, de még a 2011-est is meghaladta. Az Eurovízió estjén hosszú idő után újra az M1 volt a legnézettebb csatorna, s a fiatalabb nézők is kikapcsolták egy pillanatra a Facebook-ot.)
Megosztó dalából zh-feladat készült, stílusa divatot teremtett, hírességeink zöme nem győzött gratulálni az eredményhez. Az énekes szimpatikus egyszerűsége azt is feledteti velünk, hogy miközben az MTVA állami pénzből csengeti a nevezési és felkészülési költségeket, ő dobbantott egyet az ugródeszkán, és az ingyenreklámot felhasználva kaszálja be az előadói és dalszerzői jogdíjakat. Megérdemli a sikert, hiszen a választott imázsstratégia ötletesen felismert egy olyan réspiacot, ahol a speciális műfaji igények, az egyre erősödő kulturális apátia és megreccsenő nemzeti lojalitásunk kapcsán megfogalmazott érdekek évtizedek óta kielégítetlenek.
A tudatos pozícionálás azonban csúszós, akár a banánhéj: a személyes márka építése egy termék esetében csak egy köztes fázis lehet: hamarosan kiderül, hogy a „Kedvesem” megállja-e önállóan a helyét a kulturális iparágak piacán. Jól látszik, hogy Márta Alex kifejezetten értelmes, autentikus, szerény és tehetséges fiatalember, akinek nem célja, hogy megkérdőjelezhető cirkuszi bohócot faragjon magából, és ez – művészi teljesítményétől függetlenül – önmagában is becsülendő.
A körülötte kialakuló ambivalens helyzetet azonban csak akkor lehet maximálisan feloldani, ha a menedzsment felismeri, hogy egy személyt jóval élesebben és kritikusabban, szubjektívebben ítélnek meg a fogyasztók, mint magát a kontextust, s sürgetni fogják az énekes „márka mögé” húzódását! Az időzítés kulcsfontosságú, hiszen ha a közélet túl későn mond “bye Alex”-et akkor a túlértékelt selfbrand könnyedén maga alá temetheti mind a CLS Music-ot, mind a szép jövő előtt énekest is, az ország nemzetközi megítéléséről nem is beszélve.
by dontf | 2013. Apr. 11. | bíróság, kézilabda, Média 2.0 blog, médiaetika, médiatörvény, újságírás
Nagy port kavart a napokban az április 6-i Valcea–Győri Audi ETO KC női kézilabda-BL-elődöntje kapcsán a román ProSport cikke (azóta törölték, de az interneten minden megmarad), melyben román olimpikonok Görbicz Anita mezét tépik, hajítják el, vagy éppen tapossák meg. Fair play, médiaetika, szakmai önbecsülés vagy csak egyszerű tisztelet, oda se neki?
Azt már tudjuk, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Borkai Zsolt és a Magyar Kézilabda Szövetség is elítéli ezt a fajta hangulatkeltést, és akár sportdiplomáciai lépéseket is tehetne az ügyben. Úgy tűnik, nem fog, ami a magyar sportdiplomácia impotensségét jelzi. Lehet a meztaposásnak valami komolyabb, jogi következménye, felléphet-e a ProSporttal szemben Görbicz Anita vagy a győri csapat, esetleg kénytelenek annyiban hagyni?
A Médiatörvénytől a Btk-ig
Mivel a fenti cikk médiatartalom, a Médiatörvény alkalmazása tűnik kézenfekvőnek. A magyar törvényi szabályozás értelmében azonban a ProSport nem tartozik magyar joghatóság alá (Smtv. 2-3.§), így sem a Médiatörvény, sem pedig a 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmakról szabályozásai nem vonatkoznak rá.
Valószínűleg magyar joghatóság esetén sem ezeket a jogszabályokat alkalmazták volna. Ennek oka, hogy a fenti cikk a becsületsértés, esetleg a jó hírnév megsértése kategóriába sorolható. Ezen cselekmények a Büntető Törvénykönyv hatálya alá tartoznak, így ennek megfelelően kell eljárni. Vagyis, Görbicz Anita saját maga tehetne feljelentést a ProSporttal szemben, melynek – ha a becsületsértés bizonyítást nyer – a Btk. 179-180§-a szerinti büntetéssel kellene számolnia.
„Csupán viccnek szántuk”
Azóta Lucian Lipovan, a lap főszerkesztője cikkében nemcsak bocsánatot kért, de külön is méltatta a magyar csapat játékosát. Nem mellesleg a képekről az alábbi nyilatkozatot tette a Nemzeti Sport Online hasábjain: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Valcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. […] Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
Még ízetlen tréfának is rossz, nemhogy hangulatkeltésnek. Ugyanez a román újság egyébként nem kapott akkreditációt a Hollandia – Románia válogatott focimeccsre, mivel a román–holland labdarúgó-Eb-selejtező előtti lapszáma Van Hitler főcímmel, Luis van Gaal fotójával a címlapon jelent meg.
Hová lett a médiaetika?
A győri klub, a magyar szövetség és maga Görbicz Anita is nyilvánvalóvá tette, hogy nem szeretne jogi eszközökkel élni, inkább a pályán torolná meg a sérelmet. Az erkölcsi győzelem a miénk, csúcs. De mi lesz a médiaetikával? Ki tanítja meg a ProSportot és a hozzá hasonlókat, hogy akkor is létezhet a másik iránti tisztelet, ha arra nem kötelez senki és semmi?
A print és az online sajtót figyelembe véve lassanként olyan új műfaj születik meg, amelynél megtalálhatók az oldschool újságírás formai elemei (szerkesztőség, fizetett szerkesztők és munkatársak stb.), a nyelvezet, a stílus és a témafelhozatal viszont a bulvárra és szinte a blogokra kezd emlékeztetni. A hétköznapi szókincs, az élőbeszéd és a szleng kifejezéseinek mind gyakoribb megjelenése az online médiumokat közelebb hozta az olvasókhoz, azonban, míg elmúlt években a print és az online média között a határvonal erősödését érezhettük, ezt az esetet figyelembe véve felmerül a kérdés: a nyomtatott sajtó is ebbe az irányba halad?
A nyelvi-formai tendencia ugyanis az újságírói etikába is beszivárog; ez kell a népnek? Keltsünk hangulatot! Olimpikonokat felkérni ilyen akcióra, majd az eredményt ország-világ elé tárni – viccnek is pocsék. Sportteljesítmény növelésére még annál is rosszabb, a szakma presztízsének javítását tekintve pedig kész tragédia.
Hosszú távon a gátlástalan újságírói viselkedés igencsak negatív képet fest az igényes médiát fogyasztók és a tisztességes sportot követő olvasók, nézők számára. Ha sportolókat rá lehet venni ilyenre, és ezt – minden következmény nélkül – meg is lehet jelentetni, akkor a jövőben ne csodálkozzunk, ha az újságírókat a jelentős eseményeknek még a közeléből is elhajtják…
